A vízmegtartás kérdése a „harsányzöldek hóbortjából” nemzetgazdasági érdekké lett. Olyan szintű a probléma – amit az ökológusok, természetvédők 30 éve mondanak –, hogy már a saját bőrükön érzik az emberek. Vajon elkezdte az ökológusokat a tenyerén hordozni a politika? – ezt kérdeztük dr. Tölgyesi Csaba ökológustól, a Szegedi Tudományegyetem docensétől, aki nemrég elnyerte a rangos Frontiers Planet Prize fődíját.
Tudtuk, csak nem sejtettük, hogy a klímaváltozás nemcsak annyi, hogy hát melegünk lesz, de nem baj, mert majd bekapcsoljuk a légkondit. Mert ugye Paksnál problémák lettek, elfogyott a víz, és majdnem az áram is. Miért csak most ijedtünk meg?
Sokan úgy voltak vele, hogy még ráérnek ezzel foglalkozni. Ez általános pszichológiai jellemzőnk, hogy amíg nem ég a ház, addig nem foglalkozunk azzal, hogy röpködnek a szikrák. Most már próbálunk műtétet végrehajtani a Dunán. Meglátjuk, sikeres lesz-e, vagy csak egy kicsit javítunk a helyzeten, aztán folytatódik az összeomlás folyamata. Kiderült az is, hogy voltak, akik tudták, mit kéne csinálni, csak a fiókban maradtak a javaslataik, vagy heves ellenállást szültek, netán kifogásokat, hogy miért nem lehet megcsinálni.
Önnek most volna mivel kopogtatnia a döntéshozók ajtaján. Erre fölhatalmazná az a hatalmas nemzetközi elismerés, ami a kutatásait övezte. Olyan méltatásokat lehetett olvasni, hogy „a fenntarthatóság globális elitjébe került”, és az egymillió dolláros nemzetközi fődíjat sem adják csak úgy. Mitől ennyire értékes ez a díj?
Ez még messze van a Nobel-díjtól, de mégis elég komoly eredmény. A Frontiers az egyik legnagyobb tudományos kiadó nemzetközi szinten, ezért is juthat el a díjátadó rendezvény a davosi Világgazdasági Fórumra. A kiadó számos tudománynépszerűsítő fórummal, illetve gazdasági szereplőkkel, döntéshozókkal tart kapcsolatot, a legkülönfélébb online vagy személyes találkozók révén. Így sokkal könnyebben válnak ismertté az eredményeink a döntéshozó személyiségek számára is, olyanok közvetítésével, akiknek a szavára adnak. Tehát kikerültek ezek az eredmények a tudományon kívülre, ami segíti a szemléletformálást. A döntéshozókat a társadalom választja meg, így a választók szemlélete, igényei meghatározzák a döntéseket.
Ez hol jó, hol rossz, például Donald Trumpot is társadalmi igény emelte a székébe.
Hát igen, régi mondás, hogy a demokrácia fő dilemmája, hogy a patikáriust vagy a cukrászt válassza meg. A cukrász édességeket ajánl, bár azok egészségtelenek, a patikárius meg keserű gyógyszereket, amelyek meggyógyítanak. Amikor a cukrászok uralma rossz irányba viszi a dolgokat, a tudós szférának pedig sikerül a megfelelő információkat eljuttatni a társadalomnak, akkor fogják kérni az emberek a keserű gyógyszert. A zöld átállás most keserű gyógyszer a társadalom számára, meg kell győzni arról, hogy bevegye. A döntéshozók nem fogják megtenni, mert a hatalomban akarnak maradni, úgyhogy a tudományos szféra feladata lett a sok cukor közé keverni a keserű gyógyszert.
Nekem úgy tűnik, a zöld átállás alatt sokan azt értik, hogy a kőolajalapú autókat elektromosra cseréljük és annyi.
Hát ez gyakorlatilag csak a közlekedés dekarbonizálása volna, ennél kétségkívül sokkal szélesebb körű a feladat. Nyilván a lecserélt autók még sokáig forgalomban maradnak, ha nem itt, akkor Bulgáriában vagy Észak-Afrikában. Aki tehát lecseréli az amúgy teljesen jó belső égésű autóját egy elektromosra, az a nagy rendszerhez hozzáadott még egy járművet. Persze száz év múlva, ha már csak elektromos autók lesznek, akkor örülni fogunk. Feltéve, ha addigra megoldjuk az akkumulátorok előállításával és a vele járó szennyezésekkel kapcsolatos problémákat, amire viszont nincs száz évünk. A gazdaság dekarbonizálása ennél sokkal több, beletartozik például az is, hogy helyi termékeket használjunk, minél lokálisabb legyen a gazdaság, minél rövidebbek az ellátási láncok, ne kelljen hatalmas távokon átutaztatni az árukat, iszonyatos mennyiségű dízelolajat elégetve az óceánokon. A mezőgazdaságnak is minél inkább karbonsemlegessé kellene válnia, ami a regeneratív gazdálkodásra való átállást jelenti, hogy ne CO2-kibocsátók, hanem elnyelők legyenek az agrárgazdaságok. Ugyanez a kívánalom az élet minden területén. Ha napelemmel termelünk áramot, az ne többlet legyen, mert akkor nem helyettesítettük a fosszilis energiát, csak a kínálatot növeltük meg. A fejlesztéseket olyan irányba érdemes terelni, hogy a tényleges kibocsátást tudjuk csökkenteni. Ezt nagyon aktuálissá teszi az orosz–ukrán és a közel-keleti háború, ahol éppen fölrobbantják, amit most nincs lehetőségünk fosszilis tüzelőanyagként elégetni.
A kutatócsoportja azt vizsgálta – szintén a dekarbonizációt szolgálva –, hogy milyen mitigációs potenciált rejtenek a különböző típusú élőhely-restaurációk. Hogyan állt össze a csapat, és hogyan folyt a kutatás?
2019-ben jelent meg egy nagy hatású cikk a Science folyóiratban arról, hogy ha mindenfelé elültetünk fákat, ahol életképesen meg tudnak maradni, akkor nagyjából az ember által eddig kibocsátott szén-dioxid kétharmadát ki tudjuk vonni a légkörből. Sokan felrótták a szerzőknek, hogy ezzel többek között nyílt, tehát szavannajellegű és magashegyi élőhelyek beerdősítését is propagálják. Ezeken a területeken pedig a fásításnak lehetnek nemkívánatos mellékhatásai: növelheti a tűzveszélyességet, csökkentheti a táj víztartalmát, ronthatja a biodiverzitást. Például Magyarország alföldi területein is egy nagyszabású erdőtelepítés fokozhatja a vízhiányt. Az lett a viták tanulsága, hogy a szénmegkötésről nemcsak az erdősítés, hanem mindenféle egyéb élőhely figyelembevételével kellene gondolkodni. Én akkor éppen arról kerestem adatokat, hogy ha az erdősítéssel ezt a mennyiségű szén-dioxid-kivonást nem lehet teljesíteni, akkor vajon mennyit lehetne elérni vizes élőhelyek kialakításával, gyepesítéssel, lápok kialakításával. Mivel nem találtam erről adatokat, azt gondoltam, hogy akkor csináljuk meg a kutatást mi. Kellett a csapatba olyan kolléga, aki a térbeli modellezésben jó, meg olyan, aki szakszerűen kezeli a geoinformatikai adatokat, továbbá kellettek olyanok, akik rálátnak külföldi trendekre, illetve bevontam egy brazil kutatót, Fernando Silveirát, aki korábban az egyik anyagunkat bírálta nagyon szakszerűen. Miután összeállt a csapat, elkezdtük a modellezést, és mivel Skóciától Brazílián keresztül Németországig többféle nációhoz tartozó tudósokkal dolgoztunk együtt, rengeteget kommunikáltunk online platformokon, és egyszer egy konferencián is találkoztunk. Körülbelül két év alatt született meg ez az anyag. Kilencen voltunk benne, és mindenki, aki részt vett a kutatásban, társszerző.
Minden kutatás alfája és omegája: a pénz. Sikerült találni egy idevágó pályázatot, vagy létezik a SZTE-n egy olyan szabad kutatói légkör, amelyben azt lehet mondani a főnöknek, hogy „én mostantól ezen dolgozom”?
Szerencsére eléggé a magam főnöke vagyok, mert van egy MTA által finanszírozott kutatócsoportom. Persze azért keretek között mozoghatok, mert egyéb pályázatoknak is meg kell felelni. Jó helyzet volt, hogy nem kellett új eszközöket vásárolni, és hogy a Nemzeti Kutatásfejlesztési és Innovációs Hivataltól – ez a régi OTKA – sikerült elnyerni egy kisebb összeget.
Ha jól értelmezem a kutatás jelentőségét, olyan globális modellt akartak kidolgozni, amivel mérhető, hogy egy-egy ökoszisztéma-helyreállító beavatkozás valójában mennyire hatékony, mekkora a szén-dioxid-megkötő potenciálja?
Azt modelleztük le, hogyha az egész világon mindenhol elvégezzük az élőhely-restaurációt – a lehetőségekhez mérten, tehát ahol gyep volt, ott a gyepet, ahol mocsár volt, ott azt, ahol őserdő, ott az őserdőt állítjuk helyre –, akkor mennyi szenet tudunk megkötni a légkörből.
Gondolom, szabadon álló, tehát nem beépített területekről van szó?
Első lépésként a lehetséges élőhelytípusok potenciális elterjedését modelleztük le, összetett számítások és nagy adathalmazok felhasználásával. Ebből kellett leszelektálnunk azokat a területeket, ahol egyáltalán elvégezhető a restauráció. Kivettük a rendszerből a beépített területeket, mondjuk egy logisztikai központot vagy New York belvárosát, ahol nyilván nem fogja senki felszedni a betont, már csak azért sem, mert azt utána valahol le is kellene rakni. Hasonló kényszerfeltétel volt az intenzív mezőgazdasági területek kivétele is – ott az lenne kedvező fordulat, ha extenzív gazdálkodási módszerekre váltanának át.
Maradtak tehát az olyan degradált, elpusztított területek, mint például bányaudvarok, felhagyott vagy rossz termőképességű szántók. Magyarországon Pinke Zsolt készített számításokat ilyen területekről, és azt állapította meg, hogy Magyarország szántóterületének egyharmadán fel kellene hagyni a termeléssel. De világszerte is rengeteg olyan degradált terület van, ahol mondjuk leirtották az esőerdőt, pár évig legeltettek ott, aztán fölhagyták, és odébb mentek. Elég sok helyen van lehetőség erdősíteni, gyepesíteni, satöbbi. Kiszámítottuk, hogyha ezt megfelelő ütemezéssel mind megcsináljuk, akkor mennyi szenet tudunk megkötni. Kellett egy kvázi reális ütemezést is meghatározni, így számoltuk ki, hogy 2100-ig meddig lehetne ebben eljutni.
Hogyan lehet modellezni, hogy a különböző élőhelytípusok restaurációja mennyi szén-dioxidot köt meg?
A növények a növekedésükhöz a légköri szén-dioxidot használják. Tehát amennyi szenet egy fa kivont a környezetéből, annyit biztosan beépített a törzsében, ágaiban és gyökerében. Erre vonatkozóan rendelkezésre állnak adatbázisok, de mi is átnéztünk rengeteg friss publikációt, és a Föld számos pontjáról származó adatokat. Ez alapján állítottuk össze, hogy mondjuk egy trópusi esőerdő, egy északi fenyőerdő vagy egy vietnámi mangroveerdő mennyi szenet képes megkötni, hogyha egy degradált területre kis csemetéket telepítünk. Azzal a kiegészítéssel használtuk fel a számításokhoz ezeket az adatokat, hogy figyelembe vettük a jelenlegi területhasználatot. Tehát ha egy elpusztított esőerdő helyén mondjuk gyep van, tehát nemcsak csupasz föld, akkor az a gyep is tud elég nagy mennyiségű szenet megkötni, tehát a kettő különbözetével számoltunk. Más a helyzet, ha az adott gyepet vissza akarjuk erdősíteni, mint ha az egy nagy természetességi értékű, úgynevezett „high nature value farming”-ra jellemző táj, például egy fás legelő, mert ahhoz nem feltétlenül nyúlunk hozzá.
Igaz, hogy a tengeri algaerdők és hínárfarmok egyes becslések szerint akár a szárazföldi esőerdőknél is hatékonyabban képesek kivonni a szén-dioxidot a környezetükből?
Igen, az is fontos szénmegkötő lehet, mi azonban csak a szárazföldi élőhelyekkel foglalkoztunk, mert a bizonytalanabb tengeri ökoszisztémákat nem lehet így modellezni. Vannak egyébként olyan kutatások is, hogy az ilyen planktonikus növényi szervezetek kis bioreaktorokban képesek szenet elnyelni, amit aztán utána összegyűjtenek, és el tudnak tárolni. Ilyen természetalapú ipari megoldásokkal is lehet szenet kivonni a légkörből, de ezeknek a kapacitása minimális.
Most csupán döntéshozói akarat kellene az élőhely-restaurációs programok elindításához – meg nyilván pénz? Magyarországon van kormányzati fogadókészség erre? Önt megkeresték már, vagy a kutatóknak kell utat találni a politikusokhoz az ötleteikkel?
Egy ideális világban nem kellene házalni a kutatásunkkal, pláne, hogy azt mégiscsak a magyar adófizetők pénzéből végeztük. Tehát ha úgy vesszük, a megrendelő a magyar állam volt. Az élőhely-restaurációra való igény egyre növekszik, szerencsére, sok vállalat is gondolkozik abban, hogy támogat ilyen tevékenységeket, a fenntarthatósági tanúsítványa érdekében vagy a vállalati stratégia szellemében. Ez előírás is sok országban, például az Egyesült Királyságban a Biodiversity Net Gain koncepció előírja, hogy minden olyan beruházás esetében, amely károsítja a biodiverzitást, az elpusztítotthoz képest nagyobb, minimum 10%-os nettó biodiverzitás-növekedést kell elérni. Az EU területén két éve fogadták el az élőhely-helyreállítási rendeletet, amely minden tagállamban szoros ütemezést ír elő. 2030-ra például a rossz természetességi állapotú területek 30%-án, 2040-ig a 60%-án el kell indítani az élőhelyek helyreállítását. Bízom benne, hogy a magyar kormány is meghozza a megfelelő döntéseket, és ezek a projektek a megfelelő intenzitással elindulnak. Év végéig minden országnak el kell készítenie a helyreállítási tervét, hiszen akkor lehet pénzről beszélni, hogyha tudjuk pontosan, mit akarunk megvalósítani.
És készültek helyreállítási tervek?
Készülnek. Hollandia és Luxemburg már be is nyújtotta, Magyarországon elméletileg gőzerővel dolgoznak a helyreállítási terveken, ezt a munkát az Élő Környezetért Felelős Minisztérium koordinálja.
A nulláról kellett kezdeni?
Gyakorlatilag igen. Most a minisztériumon belül több államtitkárság is felelős a megvalósításért, hiszen ez egyszerre klímaügy, vízügy, biodiverzitásügy stb. Ha már megvannak a tervek, akkor írhatnak ki pályázatokat a megvalósításra. Az már biztos, hogy hatalmas elkülönített összegek nem lesznek rá, és hogy szeretnék bevonni a magántőkét is a különböző beruházások kompenzációja révén, ami érthető, hiszen nem lehet következmények nélkül pusztítani a természetet. Felelős az a rengeteg apró szorgos kisember is, akik mindenféle szükségtelen dolgot megvesznek és távoli országokból idehozatnak. A környezet- és természetvédelmi pusztítások árát végső soron az adófizető állja. Akkor is, ha kiróják a nagyvállalatokra, hiszen azok úgyis be fogják építeni az áraikba.
A másik lehetőség az, hogy az emberek több személyi jövedelemadót fizetnek, és akkor az bemegy a brüsszeli közös kasszába, és kiosztják pályázatok útján. Tehát mindenképpen mi fizetjük meg.
De hogyan lehet a helyreállítási tervek végrehajtását bevasalni?
Mondok egy kézenfekvő példát: előírja az EU a tagállamok számára, hogy minden mezőgazdasági terület 10%-át fel kell hagyni a biodiverzitás érdekében. Ez azt jelenti, hogy a tervezett gabona mennyiségének csak a 90%-át tudja megtermelni. Ám azzal, hogy ott vannak a beporzók és át tudnak telelni a kártevők természetes ragadozói, működik a természetes biokontroll. Ezáltal jóval nagyobb termést lehet elérni a maradék 90%-on. A megtermelt mennyiséghez képest keletkező profit pedig nyolcszoros lesz, hiszen nem kell annyit költeni növényvédő szerre. A természetvédelem és az élőhely-restauráció hosszú távú befektetés, csak ezt egyelőre nem látják még Magyarországon a gazdák. Pedig ez már konkrét eleme az Európai Unió 2030-es biodiverzitási stratégiájának és az élőhely-helyreállítási rendeletben, mint ennek a stratégiának egy megvalósítási alappillérében is szerepel, hogy az agrárélőhelyeken mit milyen lebontásban kell csinálni. Tehát a végrehajtást nem lehet annyival elintézni, mint sok nemzetközi egyezmény esetében, hogy hát jó lenne, de nem sikerült.
Közgazdászok ebből nyilván levonják majd a következtetést, hogy ez tovább csökkenti az EU versenyképességét, hiszen mondjuk Dél-Amerikában a banánültetvényeken nincsenek biodiverzitási megfontolások.
Bizonyos érdekcsoportoknak rövid távon kedvezőtlen lehet ez a szabályozás, és kereshetnek alternatív megoldásokat, ezeket mind-mind monitorozni kell, és a kiskapukat be kell zárogatni. Azonban az EU-n kívül se csak a pokol bugyrai találhatók, tehát például Kolumbiában nem adnak már engedélyt erdőirtásra, ott sem lehet tovább növelni a termelést. Európában pedig lehet az embereket abba az irányba terelni, hogy a helyi termékeket fogyasszák, illetve azokat, amelyeket különféle fenntarthatósági tanúsítványokkal láttak el. Biztos sokan ismerik a Rainforest Alliance kis békás matricáját a banánon – a fenntartható módon termelt tengerentúli termékekre szokták ezeket rárakni. Ami pedig nem így jön be, arra aztán lehet a trumpi gondolkodás mentén százszázalékos vámot kiszabni.
Mit vár a davosi Világgazdasági Fórumtól? Eddig önkorlátozásról nem nagyon illett beszélni, csak a technológiai optimizmus hangja szólalhatott meg, hogy majd kitalálják a nem tudom mit, amit majd feljuttatnak a levegőbe, és akkor még többet lehet majd fogyasztani… Ez még mindig van, vagy már eljutottak annak kommunikálásához, hogy igenis kibocsátás-csökkentés, dekarbonizáció stb. – és nem csodavárás?
Abba a slamasztikába, amiben most vagyunk, a technokrata megoldások juttattak minket, úgyhogy azoktól nem várhatjuk a megoldást. Az ökológia ugyanúgy adatokon alapuló tudomány, a természetvédelem is elveiben ugyanúgy működik, mint bármely más mérnöki vagy egyéb élettelen természettudományos terület. Ugyanúgy bele is tudunk nyúlni a bonyolult rendszerekbe, azzal a megfontolással, hogy a legkisebb belenyúlás is szétfodrozódó egyéb következményekkel járhat. Most jutottunk el oda, hogy ezeket is ismerjük és tudjuk kontrollálni. Persze olyat is ki tudunk találni, hogy majd a minidrón beporozza a cseresznyefát, de sokkal egyszerűbb megteremteni a méhek életfeltételeit, hogy ingyen megcsinálják nekünk. Innentől akár gazdasági kérdéssé is redukálhatjuk: ha két megoldás hasonló hatékonysággal tud működni, akkor válasszuk az olcsóbbat. Az pedig a méhecske lesz. Ezeket úgynevezett természetalapú megoldásoknak nevezzük, ellentétben a technokrata megoldásokkal, amelyek drágák, kis hatásfokúak és sok problémát okoznak.
Hát igen, csak a méhecskéből nem lesz profit. A globális kapitalizmusban az a jó megoldás, ami termékalapú, tehát el lehet adni.
A méhecske hatalmas profitot fog hozni a mezőgazdasági termelőnek, ellentétben a kis méhdrónnal, amely elviszi a bevétel nagy részét költség formájában. Nagyon jó természetalapú megoldás zöld területet fejleszteni a városokban. A napernyőgyártó cég persze nem örül neki, hogy a platánfa nagyobb árnyékot vet, és akkor a kérdés az, hogy kinek lesz nagyobb a lobbiereje, a napernyőkészítőnek vagy a faültetőnek?
A természetalapú megoldások egyre inkább beszűrődnek a különféle gazdasági, ipari problémák megoldásába is. Én ebből a szempontból optimista vagyok, nem gondolom, hogy ez aránytalanul nagy költségvonzattal járna, és nem tartok attól, hogy az EU háttérbe szorul a globális gazdasági versenyben. Ha megkérdezünk egy erősen technokrata, ipari vállalatcsoportot az EU-ban, az esetleg tarthat attól, hogy háttérbe szorul, de ha zöld beruházásokért felelős cégeket kérdezünk, ők meg azt mondják, hogy Európa a világ vezetője. Hogyha ez a vonal megkapja a megfelelő hangsúlyt, akkor elméletileg nem fog gazdasági hátrányt szenvedni Európa.
A legnagyobb kérdés: az idő. Az élőhely-helyreállítás iszonyú időigényes folyamat, miközben most nagyon meglódult velünk a klímaváltozás.
Igen, sajnos el vagyunk maradva, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell csinálni. Így talán egy kicsit jobban lehet sürgetni az embereket.
