„Magyarország szántóterületének egyharmadán fel kellene hagyni a termeléssel”
A vízmegtartás kérdése a „harsányzöldek hóbortjából” nemzetgazdasági érdekké lett.
A vízmegtartás kérdése a „harsányzöldek hóbortjából” nemzetgazdasági érdekké lett.
Az iráni háború következményei messze túlmutatnak a Közel-Keleten: a konfliktus egyszerre mélyíti a vízválságot, növeli az élelmiszer- és energiaárakat, valamint fokozza az Európára nehezedő migrációs nyomást.
A vízmegtartásról sokat beszélünk, pedig Magyarország egyik legfontosabb tartaléka a felszín alatt rejtőzik. A Kárpát-medence jelentős víztartó rendszer, de a kitermelhető készletek korlátozottak, és az utánpótlás a klímaváltozás miatt csökken.
Az ország nagy részét beborító hótakaró nemcsak közlekedési kihívásokat jelent, hanem ritka lehetőséget is a vízhiánnyal küzdő magyar táj számára.
Soha nem látott mélységekbe süllyedt a Duna vízszintje a Szentendrei-szigetnél: a rekordalacsony közlekedési és ellátási problémává vált.
A közelmúltban Szegeden a „Nem víznek való vidék” szervezésében kerekasztal-beszélgetés zajlott „Vízszintemelés az Alföldön – de hogyan?” címmel. A beszélgetés középpontjában a Tisza bevágódása, az Alföld egyre súlyosbodó vízhiánya, valamint a táj és a folyó helyreállítását segítő megoldások álltak.
Néhány hónap alatt közel 900 gazda jelentkezett az év elején meghirdetett „Vizet a tájba!” programba, több mint 25 ezer hektárnyi területet ajánlva fel a vízvisszatartás céljára.
Az Alföld vízhiánya és az aszályos évek mindennapjaink valóságává váltak, amire egyre többen keresnek megoldásokat. A probléma súlyát jelzi, hogy Magyarországon az elmúlt ötven évben átlagosan mintegy 1,5-2 métert süllyedt a talajvízszint a Homokhátságon.
Az utóbbi évtizedekben Földünk számos pontján teremtett kritikus helyzetet a krónikus vízhiány.
Hol a meglepően alacsony vízállás okoz fejtörést a folyóinknál, hol pedig a kisebb-nagyobb árvizek. A nyáron volt olyan rész a Tiszán,…