Négy éve a világ országai megállapodtak abban, hogy megállítják és visszafordítják a természet pusztulását. Az október végi jereváni biodiverzitási konferencián azonban kiderült, hogy a vállalások teljesítéséhez gyorsabb cselekvésre és több pénzre van szükség. A finanszírozás egyik lehetséges eszközét a biodiverzitás-kreditek jelentik – a kérdés csak az, hol húzódik a határ a természet védelmének finanszírozása és a pusztítás megvásárlása között.
Egy ősi láp helyére nem lehet egyszerűen másikat tenni. Egy idős erdő sem nő vissza attól, hogy valahol elültetnek ugyanannyi fát. Mégis egyre fontosabb kérdés a nemzetközi természetvédelemben, hogyan lehet pénzben kifejezni a megőrzés értékét – és hol kezdődik az a veszélyes gondolkodás, amely szerint megfelelő összegért minden veszteség pótolható. Ez a dilemma az október 19–30. között Jerevánban megrendezett ENSZ-biodiverzitási konferencia, a COP17 egyik nagy témájához, a természetvédelem finanszírozásához kapcsolódott. A találkozón először értékelték átfogóan, hogyan halad a világ a 2022-es kunming–montreali megállapodás végrehajtásával.
Négy évvel ezelőtt Montrealban azt vállalták a világ országai, hogy 2030-ra a bolygó szárazföldjeinek és vizeinek legalább harminc százalékán hatékonyan megóvják a természetet, a leromlott élőhelyek ugyanekkora részén pedig elindítják a helyreállítást.
A cél akkor az volt, hogy az évtized végére ne csak lassítsuk a természet pusztulását, hanem fordítsunk is a folyamaton. Azóta eltelt a rendelkezésre álló idő fele. A jereváni mérleg szerint azonban a jelenlegi ütemmel nem érhetők el a célok. Az elfogadott jereváni cselekvési irány ezért a végrehajtás felgyorsítását, a finanszírozás erősítését és a természetkárosító támogatások átalakítását sürgeti.
“A 2030-as célok teljesítése veszélyben van” – fogalmaz egyértelműen Ujj Zsuzsanna, a Magyar Természetvédők Szövetségének természetvédelmi szakértője. “Bár sok ország tett vállalásokat, az intézkedések és a rendelkezésre álló pénz egyelőre nem elegendő. A feladat ráadásul nem oldható meg pusztán újabb védett területek kijelölésével. Azt is biztosítani kell, hogy a védelem a valóságban működjön. Ebben olyan területek is szerepet kaphatnak, amelyek nem hagyományos természetvédelmi besorolásúak, kezelésük mégis tartósan megőrzi az élővilágot. Ezeket jelöli az OECM rövidítés, és a montreali harmincszázalékos cél velük is számol” – jelezte az MTVSZ szakembere. Szerinte ez azonban nem lehet puszta könyvelési megoldás. Egy terület beszámítása akkor jelent előrelépést, ha a megőrzés eredménye is igazolható.
A többnapos vitán ugyanakkor élesen megjelent az a vélemény, hogy a pénzkérdésnek két oldala van, miközben több forrást kell találni a természetvédelemre, közben azt is meg kell nézni, mire költünk már most. Nehéz előrelépést várni, ha a helyreállításra szánt támogatások mellett más közpénzek továbbra is az élőhelyek romlását ösztönzik.
A káros támogatások átalakítása ezért a jereváni eredmények között is hangsúlyos helyet kapott. A konferencián új finanszírozási vállalásokat is bejelentettek, de a hivatalos záróértékelés továbbra is az egyik legnagyobb akadályként nevezte meg a forráshiányt.
A finanszírozási viták egyik legkényesebb pontja a biodiverzitás-ellensúlyozás, angolul a biodiversity offsetting. Az elnevezés mögött az az elképzelés áll, hogy egy beruházás természetkárosítását másutt végzett helyreállítással vagy természetvédelmi intézkedéssel lehet ellentételezni. Ehhez piacon értékesíthető biodiverzitás-kreditek is kapcsolódhatnak.
Az MTVSZ ezt a megközelítést ellenzi. Ujj Zsuzsanna szerint fennáll a veszély, hogy a rendszer gyakorlatilag „fizetős engedélyt ad a pusztításra”: a beruházó másutt finanszíroz valamilyen természetvédelmi munkát, az eredeti élőhely elvesztése pedig rendezett tételként jelenik meg.
Csakhogy az élőhelyek nem egyforma, egymással szabadon felcserélhető egységek. Egy idős erdő értékét a fák mellett a talaj élővilága, a holtfa, az odúk és a fajok hosszú idő alatt kialakult kapcsolatai adják. Egy másutt létrehozott ültetvény ezeket nem pótolja néhány év alatt.
A szakértő szerint a rendszer a megelőzés elvét is gyengítheti. Ha a vita túl hamar arról kezd szólni, hol és mennyiért lehet ellentételezni a veszteséget, háttérbe szorulhat az első kérdés: elkerülhető-e maga a károkozás? Az MTVSZ a helyi közösségek kiszorításának veszélyére is figyelmeztet. A kompenzációra kijelölt területek megszerzése újabb konfliktusokat okozhat, ha az ott élők jogait és megélhetését nem veszik figyelembe.
Mindez nem jelenti azt, hogy az MTVSZ minden kompenzációt ellenezne. Ujj Zsuzsanna hangsúlyozza: egészen más megítélés alá esik, ha egy gazdálkodó azért kap támogatást, mert a természet megőrzése érdekében vállal többletköltséget vagy mond le bevételről.
A különbség a kiindulópontban van. Az egyik esetben egy meglévő érték fennmaradását segítik. A másikban egy bekövetkező veszteséget próbálnak máshol jóváírni.
Nagy Dénes, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Természetvédelmi Osztályának vezetője arra emlékeztet, hogy a természetkímélő gazdálkodáshoz kapcsolódó kompenzációs támogatások rendszere közös szabályozási keretre épül az Európai Unióban. Magyarországon a biodiversity offsettingre is volt eseti példa, az Audi gyár bővítésénél Natura 2000 területek bővítésével lehetett kompenzálni nemzetgazdaságilag kiemeltnek tekintett beruházás környezeti hatását. Ezért önmagában a kompenzáció említése még nem jelent új rendszert vagy a COP17 nyomán megnyíló támogatási lehetőséget. A jereváni döntések az uniós természetvédelmi szabályokat sem írják át automatikusan. Ujj Zsuzsanna is különválasztja a nemzetközi tárgyalások eredményeit attól, hogy ezekből később milyen európai és hazai intézkedések lesznek.
Az MTVSZ szakembere úgy véli, hogy a jereváni vállalások igazi próbája az lesz, változik-e valami az erdőkben és a földeken. Több teret kapnak-e a vegyes korú, változatos erdők, megmaradnak-e a sövények, fasorok és vizes élőhelyek az agrártájban? Úgy látja, a természet megőrzése a vízgazdálkodásnak, a bányászatnak és az építőiparnak is feladata: a nemzetközi célok akkor érnek valamit, ha ezeknek az ágazatoknak a mindennapi döntéseiben is megjelennek.
A kompenzációknál pedig szerinte a befizetett összeg önmagában keveset mond. A természetvédelmi többlethatás a döntő: javul-e valami, ami a pénz nélkül nem javult volna? A finanszírozás elszámolásánál is ezt kellene számon kérni. Ha egy beruházó fizet az általa elpusztított élőhely ellentételezéséért, az még nem jelenti automatikusan, hogy gyarapította a természet védelmére fordított forrásokat. Ujj Zsuzsanna szerint azt kell látni, mi marad a mérleg végén: valódi nyereség az élővilágnak, vagy egy kipipált pénzügyi tétel.
A konferencia után így nemcsak azt érdemes figyelni, mennyi pénzt ígértek a természetvédelemnek. Legalább ilyen fontos, milyen feltételekkel érkezik, ki fér hozzá, és mit várnak érte cserébe.
