Ahol a múlt folyói nyomot hagytak, ott lehet a jövő vízkészlete
Az Alföld jövője szorosan összefügg azzal, hogy képesek vagyunk-e megtartani a tájban egyre értékesebbé váló vizet.
Az Alföld jövője szorosan összefügg azzal, hogy képesek vagyunk-e megtartani a tájban egyre értékesebbé váló vizet.
A Gemenci erdők állapotát egyre súlyosabban érinti a klímaváltozás: a csökkenő csapadék, a ritkuló dunai áradások és a talajvízszint süllyedése miatt már a több mint százéves tölgyesek is pusztulásnak indultak.
A Fertő tó körül évek óta húzódó fejlesztési viták új szakaszba léptek: a korábbi, nagyszabású beruházási tervek után egy visszafogottabb koncepció körvonalazódik.
A marispusztai kezdeményezés rövid idő alatt országos, sőt nemzetközi figyelmet is kivívott: a civilek olyan léptékű árasztást valósítottak meg, amely szakmailag is példaértékű.
Az ország nagy részét beborító hótakaró nemcsak közlekedési kihívásokat jelent, hanem ritka lehetőséget is a vízhiánnyal küzdő magyar táj számára.
Az idei év különösen kritikus időszaknak bizonyult, a klímaváltozás hatásai egyre egyértelműbben körvonalazódtak. A vízvisszatartás kérdése– hogy a vizet ne elvezessük, hanem megtartsuk a tájban – kezdett végre némileg nagyobb figyelmet kapni a közbeszédben.
A közelmúltban Szegeden a „Nem víznek való vidék” szervezésében kerekasztal-beszélgetés zajlott „Vízszintemelés az Alföldön – de hogyan?” címmel. A beszélgetés középpontjában a Tisza bevágódása, az Alföld egyre súlyosbodó vízhiánya, valamint a táj és a folyó helyreállítását segítő megoldások álltak.
Néhány hónap alatt közel 900 gazda jelentkezett az év elején meghirdetett „Vizet a tájba!” programba, több mint 25 ezer hektárnyi területet ajánlva fel a vízvisszatartás céljára.
Nem kérünk engedélyt, maximum bocsánatot – lehetne akár ez a vízvédők szlogenje.
Figyelemfelkeltő akciót szervezett a Zöld Gerilla mozgalom a dabasi árapasztó zsiliphez.