Újrainduló termelést, hosszú távú munkahelyeket, és zöld acélt ígért a kormány és az új tulajdonos a Dunaferr tavalyi tulajdonosváltása idején. Most ott tartunk, hogy az indiai kézbe került vállalat leginkább a nem termelés nyomán felszabaduló szén-dioxid-kvóták eladásából él, ami a környezet számára rövid távon előnyösnek tűnhet ugyan – az viszont sokkal kevésbé, hogy az Orbán-kormány által helyzetbe hozott, Európa más tájain is aktív, ám pénzügyi nehézségekkel küzdő tulaj kontinens-szerte sorra dönti be az acélgyárakat, az európai acélipar zöld átállása megtorpant, a kieső uniós kapacitások helyét pedig a kifejezetten nagy karbonlábnyomú, szénre alapozott indiai acélszektor foglalja el a világpiacon.
Kótyavetye
Amikor az Orbán-kormány tavaly a Dunaferr vevőjét kiválasztotta, a döntési szempontok között a zöldacél-gyártás bevezetése is szerepelt. Az acél a nyersvas nagy tisztaságú ötvözete: úgy készül,
hogy a nyersvasból kiégetik a fölösleges elemeket, alapvetően szénből nyert koksz elégetése
segítségével (ilyenkor a szenet 1100 Celsius fokra hevítik, eltávolítva belőle a vizet és más
szennyezéseket: a koksz kifejezés nagy tisztaságú szenet jelent). A folyamatnak meglehetősen
nagy az energiaigénye. Az évente mintegy 2 milliárd tonna acélt produkáló globális acélipar
évi több milliárd tonna szén-dioxidot termel: nagyjából a teljes emberi kibocsátás 8-9%-áért felelős. Létezik egy másik, ívkemencés eljárás is, amikor elektromos ívfénnyel állítják elő a nyersvas acéllá redukálásához szükséges hőmérsékletet. Az acél kétféleképpen lehet „zöld”: ha az ívfény létrehozásához megújuló energiaforrásból nyert áramot használnak, vagy ha a gyártás energiaigényét zöld (azaz szintén megújuló forrásból nyert árammal termelt) hidrogén révén biztosítják. Mindkettő jelentős beruházást igényel – Dunaújváros esetében már csak azért is, mert ott ehhez első lépésként az ívfényes kemencéket is ki kellene építeni.
A legnagyobb – és az egyetlen, elvileg még működőképes – magyar acélkohászati üzemért egy ukrán és egy indiai csoport versengett, de a kormány az ukránokat egy részleteiben ma sem ismert jogi indoklással kizárta a tenderből. Így az üzlet az indiai Liberty ölébe hullott – ők tényleges verseny híján nyomott (az ukrán vevőjelölt szerint a reális értéknek legfeljebb a negyedét kitevő) áron jutottak hozzá a dunaújvárosi gyárhoz. Amellyel azután nem kezdtek semmit: az acéltermelést nem indították újra, a beszállítói számlákat nem fizetik, és ilyen körülmények között természetesen fejlesztésre sem költenek.
Európai probléma
Nem csak Magyarországon: a Népszava gyűjtése szerint ugyanez a helyzet az indiai cégcsoport által megvásárolt cseh, nagy-britanniai, román, belga, olasz, luxemburgi és lengyel gyárakban is. Ami az IndustriAll európai fémipari szakszervezeti szövetség lapja szerint nagyon súlyos, egész Európára kiterjedő válságot vetít előre. Egyrészt azért, mert a nem termelő gyárak előbb-utóbb csődbe mennek (az egyik beszállító már a Dunaferr-utód ellen is felszámolási eljárást indított). Másrészt azért, mert az ágazat a beszállítóival együtt ma is jelentős foglalkoztató: a szakszervezet szerint a Liberty magatartása európai léptékben több százezer – egyedül Csehországban legalább 30 ezer – állást veszélyeztet. Harmadrészt pedig azért, mert az egyszer leállított kohókat úgyszólván lehetetlen újraindítani, így ahhoz, hogy az érintett gyárak valamikor majd újra termeljenek, egy esetleges tulajdonosnak még a hagyományos technológia megtartása esetén is nagyon mélyen a zsebébe kellene nyúlnia (a kohók alatt mindig ég a tűz, és mindig van bennük valamennyi acél; ha egyszer lekapcsolják a melegítést, akkor egy bizonyos idő után használhatatlanná válnak – márpedig a termelést az elmúlt hónapokban leginkább
a magas energiaárakra hivatkozva nem tudta fenntartani a Liberty.)
Hogy az indiai vevővel rossz lóra tett az Orbán-kormány, azt nem csak az eddigi fejlemények mutatják. Hanem például a Washington Post cikke is, amely szerint a Libertyvel szemben az ukrán vevőnek pénze és piaca is lett volna (Ukrajnában nagy az acéligény a folyamatosan újratermelődő újjáépítés-szükséglet miatt, termelni viszont nehéz, a gyárak többsége ugyanis az orosz támadások folytán romokban áll.)
Végjáték?
Az IndustriAll most elég hangosan kongatja a vészharangot: mint emlékeztetnek rá, ők már akkor szóltak, hogy nem biztonságos az európai acélipar stratégiai termelőkapacitásainak kritikus tömegét egy alacsonyabb technológiai és környezetvédelmi színvonalat hozó, ráadásul a világpiacon konkurens szereplőként fellépő indiai vevőnek átjátszani, amikor a Liberty még csak az első európai vásárlásainál tartott. Hogy – legalábbis a Dunaferr esetében – nagyon komoly a baj, azt az Orbán-kormány reakciói is jelzik. Amikor az említett Népszava-cikk március elején megjelent, a kabinettől csak egy meglehetősen erőtlen, a magyar helyzet mellett európai körképet is adó írás egyetlen adatát vagy állítását sem cáfolta. Fábián Gergely energiapolitikai államtitkár a kormánypárti Világgazdaságnak adott reagáló nyilatkozatában mindössze azt emlegette a Liberty mentségeként, hogy a cég a béreket továbbra is fizeti (pont ezt írta a Népszava is: nem termelnek, ezért nem használják fel a szén-dioxid-kvótáikat, a szabad kvóták eladásából pedig a bérekre, sőt egy kis profitra is futja). „Látszik, hogy egyes sajtóorgánumok is asszisztálnak összevágott ferdítésekkel, lejárató anyagok kritika nélküli átvételével a vasmű és tulajdonosa kapcsán” – ennyit tudott hozzátenni a történethez az államtitkár, elfeledve rámutatni, mi is az, amit elferdítve közölt a Dunaferről és az indiaiakról a magyar vagy a világsajtó.
A dolog most mindenesetre úgy áll, hogy a hazai acélipar kizöldítése helyett a teljes magyar acélgyártás megszűnése fenyeget. Ha ez, vagy valami hasonló történik, akkor a Dunaferr-ügylet is bekerül a történelemkönyvbe a mindenkori magyar kormányok leginkább elbaltázott, a bagóért elpasszolást és a teljes iparágak kinyírását ötvöző privatizációi közé.