A hazai erdőpusztulás már a Duna menti ártéri erdőket, köztük a Szentendrei-sziget fűz-nyár ligeterdőit is érinti. Molnár Ábel Péter természetvédelmi ökológus szerint az aszály, a csökkenő talajvízszint és a szélsőséges hőhullámok együttesen súlyos károkat okozhatnak. A klímaváltozás több szakterület, például a természetvédelem számára is komoly kihívás. A szakemberrel arról beszélgettünk, hogyan alkalmazkodhatnak a hazai élőhelyek az új éghajlati viszonyokhoz, és miért fontos ebben a víz tájban tartása.
Eltűnőben Magyarországról a színpompás őszi erdő látképe. A festők palettájára kívánkozó őszi színkavalkádot egyhangú szalmasárga árnyalatok veszik át. Kiszáradóban az Alföld, sőt, ma már az országnak szinte nincs is olyan zuga, ahol ne éreztetné hatását a tartós aszály és a hosszú hetekig tomboló nyári forróság. Bizonyos ártéri erdők is szomorú képet mutattak augusztusban, a fák többsége kiszáradt, lombozata csörgős-keményre aszott volt. Igaz, hogy csak jövő tavasszal látható pontosan, mekkora mértékű a fák pusztulása, de már most érdemes közelebbről szemügyre venni a jelenséget. Molnár Ábel Péter, a MATE Természetvédelmi és Tájgazdálkodási Tanszékének kutató-oktatója a drámai helyzet okai mellett az alkalmazkodás lehetőségeit is felvázolta a Zöld Hang számára.
Miben más az ártéri erdők pusztulása, mint az alföldi erdőfoltokban vagy a Börzsönyben tapasztalt károsodás? Miről mesél a tudósnak a drámai jelenség?
Talán az a legmeglepőbb, hogy a folyóhoz ennyire közeli erdőben is ilyen nagymértékű pusztulás történt. Ez bizonyos szempontból érthető, hiszen a füzek sekélyen gyökereznek, és erősen függenek a talajvíztől. Valószínűleg az alacsony vízállás miatt a füzes állomány alatti homokos-kavicsos talajban szokatlanul alacsonyra süllyedt a vízszint. Ez a két hőhullámmal együtt okozhatta a súlyos károsodást. Önmagában valószínűleg sem a vízszintcsökkenés, sem a hőhullámok nem eredményeztek volna ekkora pusztulást.
Jól látszik az is, hogy ahol a környező dombokról, hegységekből még lecsorog a talajvíz, ott kisebb mértékű a károsodás. A kisoroszi Szigetcsúccsal szembeni partszakaszokon például jóval kevésbé pusztultak az erdők.
A drónfelvételeken kiszáradt lombkoronákat látunk. Ez azt jelenti, hogy a fák elpusztultak, és már nem menthetők meg?
A pontos pusztulási arány csak jövőre derülhet ki. A mostani lombszáradásnak három kimenetele lehet egyedszinten: képes teljesen regenerálódni a lombozat, vagy csak a törzs egyes részeiből hajt újra a fa, vagy végleg elpusztul. Az általam ismert állományokban a Duna mentén zömében 40–60 százalékos, de helyenként akár 100 százalékos is lehet a károsodás. Mivel viszonylag új, alulkutatott jelenségről van szó, nehéz még pontos becslést adni. Az Alföldön az elmúlt években kocsányos tölgyesekben, magyar kőrisesekben és telepített erdeifenyvesekben is tapasztaltunk hasonlót, mely esetekben nagyarányú pusztulás jelentkezett.
Mely fafajokat érinti legérzékenyebben az ártéri erdőkben tapasztalható változás, és miből lehet következtetni a fák túlélési esélyeire?
A Szentendrei-szigeten vizsgált állományokban elsősorban a fehér fűz, a törékeny fűz és ezek hibridje, a berki fűz károsodtak. A nyárfajokat, például a nemes, fekete és fehér nyarat látszólag kevésbé érintette itt a pusztulás. A fák állapotáról már most is árulkodó lehet, hogy a levelek rászáradtak-e az ágakra, és elhaltak-e az első éves hajtások. Ha igen, kisebb az esély a túlélésre. Ha viszont a levelek lehullottak, de a megmaradtak zöldek, akkor jellemzően tudnak rügyet képezni, és ezért nagyobb eséllyel élnek túl. A pusztulás mértéke azonban tavasszal, a lombfakadás idején lesz igazán egyértelmű.
Milyen következményekkel járhat az őshonos fák pusztulása, és mennyire kell tartanunk az inváziós fajok térnyerésétől?
Az alsó lombszintben már most is sok inváziós faj található ezekben a puhafaligeterdőkben, például a zöld juhar, a fehér eper és az amerikai kőris, amelyeket a jelenlegi károsodás látszólag kevésbé érint. Ha a füzek kipusztulnak, ezek a fajok válnak uralkodóvá. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy végleg eltűnnek az őshonos füzesek.
A klímaváltozással együtt járó biome shift (biomeltolódás) során a fajok eltérően reagálnak: egyesek visszaszorulnak, mások képesek alkalmazkodni, és vannak, amelyek számára kedvezőbbé válnak az új körülmények. Az őshonos füzek nagy mennyiségű magot termelnek, a fiatal egyedek közül pedig természetes szelekcióval kiválasztódhatnak azok, amelyek jobban bírják az új klímát. Ezért nem féltem alapvetően az őshonos füzeket. A Szentendrei-szigeten az inváziós fajok térnyerése lehet átmeneti folyamat, de az is lehetséges, hogy tartósan átalakul az erdők fajösszetétele. Ezzel párhuzamosan új füzesek is kialakulhatnak a szigetekhez kötődő holtágak, morotvák mentén.
A Kárpát-medence növényvilága képes alkalmazkodni a klímaváltozáshoz? Milyen átalakulás várható a növényvilágban hosszabb távon?
A holocént tekintve nagyon gyorsak ezek a változások, ráadásul a melegedés és a szárazodás különösen kedvezőtlen bizonyos növényfajok számára. Ugyanakkor a korábbi földtörténeti időszakokban, például a legutóbbi jégkorszakban is előfordultak jelentős, gyors klimatikus változások, hideg és meleg irányban egyaránt.
A legnagyobb problémát nem feltétlenül a változás sebessége és mértéke jelenti, hanem az, hogy a tájainkat mára erősen átalakítottuk, tehát nem egy természetesen működő tájnak kell alkalmazkodnia a megváltozó klimatikus körülményekhez. A természetközeli élőhelyek feldarabolódtak, a fajok terjedését korlátozza, hogy hiányoznak az élőhelyek közötti összeköttetések. Továbbá sok élőhelyen nagyon magas az inváziós fajok aránya, illetve a túl- és alulkezelés is nehezítheti az élőhelyek működését. A klímaváltozás erre a már meglévő terhelésre rakódik rá. Ha egy idős erdőállomány elpusztul, előfordulhat, hogy a helyén nem az őshonos növényzet újul meg, hanem inváziós fajok kerülnek túlsúlyba.
Ezért nem egy természetes átrendeződésről beszélünk: sok esetben az élőhelyek összeomlása és leromlása figyelhető meg. A természetes vegetáció változása önmagában nem feltétlenül lenne probléma, de a jelenlegi körülmények között a folyamat gyakran degradációhoz vezet.
Mit tehetünk a káros folyamatok mérsékléséért? Befolyásolhatjuk a táj és a növényvilág alkalmazkodóképességét?
A globális hatásokra, például a trendszerű melegedésre, az egyre gyakrabban jelentkező hőhullámokra, a csapadék-rendszerünk átalakulására csak minimális vagy közvetett hatásunk van. Arra viszont lehet hatásunk, hogy a tájaink mennyire képesek ellenállni ezeknek a változásoknak. Ebben a víz kulcskérdés: minél több vizet tartunk vissza a tájban, annál jobban hűti a környezetét, és annál nagyobb esélyt teremthet a helyi csapadékképződésre is.
Az elmúlt hat év éghajlati adatai alapján az Alföldön a kétharmadára csökkent a májusi-júniusi csapadék mennyisége, ami a vegetáció szempontjából különösen fontos időszak – „a májusi eső aranyat ér”. A táji léptékű vízvisszatartás ezen a helyzeten tudna potenciálisan javítani a konvektív csapadékképződésen keresztül.
Emellett a mezőgazdaságban is érdemes a regeneratív, talajkímélő gazdálkodás irányába elmozdulni. Ez javíthatja a talaj vízháztartását, kedvezőbb mikro- és mezoklimatikus viszonyokat teremthet, és a termelés biztonságát is növelheti. A jobb állapotú talajok a komolyabb klimatikus szélsőségeket is jobban képesek pufferelni, így a táj alkalmazkodóképességének erősítése egyszerre természetvédelmi és gazdasági érdek.
Országos jelenségnek tekinthető az erdők pusztulása, és mennyiben kell újragondolnunk a természetvédelem feladatait a klímaváltozás miatt?
Igen, a klímaváltozás országszerte érezteti hatását, 2021–2022 óta mintha egy új klimatikus rendszerbe billentünk volna át. A halmozódó aszályok, a jelentősen megemelkedett hőmérséklet, a csapadék éven belüli szélsőséges eloszlása, illetve a tartós hőhullámok valószínűleg alaptulajdonságai a kialakulóban lévő új klímának. Sok szakmában, például a természetvédelemben is új hangsúlyok jelenhetnek meg: mérlegelnünk kell, mely élőhelyeket tudjuk megőrizni az új klimatikus körülmények között, melyek alkalmazkodását segíthetjük, és melyekről kell esetleg lemondanunk.
Hogyan tudnak a gyakorlatban alkalmazkodni az új helyzethez a gazdálkodók és a természetvédelem szakemberei?
Az elkövetkező években sok szakma a kísérletezés és a folyamatos alkalmazkodás időszakát fogja élni szerintem. A mezőgazdaságban például lehet, hogy továbbra is vetnek majd még kukoricát, de közben komoly kísérletezés folyik, hogy mely növények termeszthetők biztonságosan, illetve milyen agrotechnikai megoldások segíthetik a termelést az új klimatikus viszonyok között.
Az erdőgazdálkodásban fontos dilemma lesz, hogy hol érdemes elengedni a zárt erdőket, hol érdemes óvatosabb erdőkezelést bevezetni az érzékenyebbé váló erdőállományok védelme érdekében, és hol lehet majd még a jövőben is rentábilisan faanyagot előállítani.
A természetvédelemben pedig egyre fontosabb lesz azoknak az őshonos fajoknak, élőhelyeknek, ökológiai folyamatoknak a védelme, amelyek a megváltozott körülmények között is megállják a helyüket, mert nem egy statikus állapotot kell védenünk, hanem egy dinamikus, működő, válaszképes ökológiai rendszert, természeti örökséget.
