Barion Pixel

Szégyendíjat kaptak a klímacsúcsról távol maradó vezetők

Szégyendíjat ítéltek oda kilenc gazdag ország vezetőjének az ENSZ 31. éghajlatváltozási konferenciáján, amiért nem vettek részt a klímacsúcs első heti magas szintű találkozóján. A civil szervezetek szerint távolmaradásuk a politikai elköteleződés hiányát jelzi, miközben a klímafinanszírozásra tett korábbi ígéretek közül több továbbra sem teljesült. A törökországi Antalyában zajló konferencián újabb célokról tárgyalnak, de a fejlődő országok támogatására továbbra sincs elegendő pénz. Többek között a szégyendíjról, a klímafinanszírozás ellentmondásairól és a valódi előrelépés esélyeiről beszélgettünk Galambos Eszterrel, a Magyar Természetvédők Szövetsége (MTVSZ) Éghajlat és Energia programjának munkatársával, aki az E-misszió Egyesület és a Magyar Természetvédők Szövetsége ifjúsági csapatával érkezett a konferenciára.

Galambos Eszter

A klímacsúcson kilenc gazdag ország vezetői szégyendíjat kaptak, amiért el sem mentek a magas szintű találkozóra. Mit üzen ez a klímaválság kezelésével kapcsolatban?

– A civil szervezetek rendszeresen kiosztják a Fossil of the Day, vagyis a nap fosszíliája nevű szimbolikus szégyendíjat azoknak, akik szerintük akadályozzák a nemzetközi klímatárgyalások előrehaladását. Most a globális Észak kilenc országának vezetői kapták meg, köztük Németország, Franciaország, Olaszország, Kanada és Japán vezetői, mert nem vettek részt a konferencia magas szintű találkozóján. Pedig éppen itt lehetne politikai lendületet adni a tárgyalásoknak. Különösen visszás ez annak fényében, hogy a gazdagabb országok közül többen a korábbi klímafinanszírozási vagy kibocsátáscsökkentési vállalásaikat sem teljesítették.

Több mint kilencvenezren regisztráltak a klímacsúcsra. Hogyan kell elképzelni egy ekkora rendezvényt?

Ez egy minden évben megrendezett, rendkívül összetett nemzetközi konferencia. Az előzetes adatok szerint 92 934-en regisztráltak helyszíni részvételre, köztük 14 ezren a házigazda Törökország vendégeként. Ez persze nem jelenti azt, hogy ténylegesen ennyien meg is jelennek, és sokan nem is közvetlenül az ENSZ-tárgyalások miatt érkeznek. Évek óta szembetűnő a fosszilis vállalatok tömeges jelenléte. Idén több, mint 100 nagy szennyező cég delegációja regisztrált a COP-ra – olyan vállalatok, amelyek éppen az éghajlati válságot fokozó beruházásokat finanszíroznak.

Ennyi résztvevővel és ennyi különböző érdekkel hogyan lehet egyáltalán döntéseket hozni?

Nagyon nehezen. Mintegy 80 különböző tárgyalási szál fut párhuzamosan. Foglalkoznak a klímafinanszírozással, az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodással, és sajnos a kelleténél kevesebb szó esik az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentéséről. Az országoknak jelentéstételi kötelezettségeik is vannak, és különböző nemzetközi megállapodások alapján folynak a tárgyalások: az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye, a Kiotói Jegyzőkönyv és a Párizsi Megállapodás keretében.

Az első héten szakértői szinten zajlanak az egyeztetések, a második héten pedig a miniszterek veszik át a szerepet. Sok kérdés még formálódik. Ezek rendkívül aprólékos és lassú tárgyalások. Az országok és országcsoportok sorra felszólalnak, és előfordul, hogy már azon is vita alakul ki, egy-egy elhangzott mondat egyáltalán bekerülhet-e a tárgyalási dokumentumba.

Kívülről ez sokszor egészen elképesztőnek tűnhet. Ugyanakkor fontos, hogy az országok legalább leülnek egymással tárgyalni, és közösen keresik a megoldásokat.

Mi okozza a legnagyobb vitát?

A finanszírozás az egyik legnagyobb konfliktus a tárgyalásokon. A fejlődő országoknak  pénzre van szükségük az éghajlatváltozás elleni fellépéshez és az alkalmazkodáshoz, és ezt hangsúlyozzák is minden tárgyaláson. A fejlett országok, köztük az Európai Unió tagállamai viszont vonakodnak attól, hogy újabb pénzügyi kötelezettségeket vállaljanak.

Több különböző pénzügyi alap működik, amelyekbe időről időre újabb vállalásokat kellene tenniük az országoknak. Néhány ilyen vállalás már lejárt, és az érintett államok egyelőre nem újították meg őket. Közben a klímaváltozás okozta károk egyre súlyosabbak, a rendelkezésre álló pénz pedig messze nem elegendő.

Mekkora a különbség a tényleges károk és a rendelkezésre álló források között?

A 2022-es pakisztáni árvizek után különösen sürgetővé vált egy olyan pénzügyi alap létrehozása, amely a klímaváltozás okozta veszteségek és károk kezelését szolgálja. Csakhogy ebben az alapban rendkívül kevés pénz áll rendelkezésre a szükségletekhez képest.

A 2026-os nepáli árvíz után például a helyreállítás és újjáépítés költségeit közel 5 milliárd dollárra becsülték. Ehhez képest az alapban rendelkezésre álló források messze elmaradnak a tényleges szükségletektől. Az alaphoz 2026 márciusáig mintegy 822 millió dollárnyi felajánlás érkezett, miközben 119 országból összesen 2,8 milliárd dollár értékű finanszírozási igényt jeleztek. A kezdeti finanszírozási programra mindössze 342 millió dollárt különítettek el.

Ez jól mutatja, milyen óriási a szakadék a politikai vállalások, azok teljesítése és a tényleges szükségletek között.

Ráadásul a fejlődő országok sokszor nem is támogatást, hanem hitelt kapnak.

Pontosan ez az egyik legnagyobb probléma. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy ország vissza nem térítendő támogatást kap, vagy hitelt, amely tovább növeli az eladósodottságát.

A globális Dél országai közül sokan már most is rendkívül súlyos adósságterhekkel küzdenek. Gondoljunk bele: egy rossz gazdasági helyzetű ország természeti katasztrófa esetén csak kölcsönt kap a túlélésre és helyreállításra. A hitel és kamatainak törlesztésével épp olyan országoknak tartozik, akik a katasztrófával járó klímaválságot leginkább okozták. Egy 2026-os elemzés szerint a klímaváltozásnak leginkább kitett országok közel huszonötször annyit fordítanak adósságtörlesztésre, mint klímavédelmi intézkedésekre. Ez utóbbiak közé az alkalmazkodás és a megújuló energiaforrások telepítése is beletartozik. A helyzet különösen súlyos, mert a klímavédelmi finanszírozás jelentős része is hitel formájában érkezik.

A rendszerrel több probléma is van. Az Európából és más fejlett országokból, fejlesztési bankokon keresztül érkező klímafinanszírozás jelentős része hitel formájában érhető el, nem pedig vissza nem térítendő támogatásként. Ráadásul a finanszírozás átláthatósága is kérdéseket vet fel. Nem mindig könnyű követni, hogy a források pontosan milyen beruházásokat támogatnak, vagy a klímavédelem címén olyan beruházások kapnak támogatást, amelyek tényleges környezeti haszna vitatható vagy káros.

Magyarország milyen szerepet vállal ebben a finanszírozási rendszerben?

Magyarország az Európai Unió részeként vesz részt a tárgyalásokon, és a nemzetközi fejlesztési együttműködésen keresztül is hozzájárul a klímafinanszírozáshoz.

A magánvállalatok bevonása segíthetne megoldani a finanszírozási problémákat?

A magánfinanszírozásnak is van szerepe, de ennek megvannak a korlátai. A vállalatok általában pontosan meghatározzák, milyen projektekbe hajlandók befektetni. Elsősorban azokat keresik, amelyekből megtérülésre számíthatnak.

A klímaalkalmazkodás viszont sokszor nem ilyen. Egy árvízvédelmi beruházás vagy más megelőző intézkedés eredménye hosszú távon jelentkezik, és gyakran láthatatlan marad, hiszen éppen az a siker, ha nem történik katasztrófa. Emiatt ezekre a területekre jóval nehezebb magántőkét bevonni.

Honnan lehetne mégis több pénzt előteremteni a klímavédelemre?

Nem arról van szó, hogy ne lenne elég pénz a globális gazdaságban a  legkevésbé fejlett országok és a kis szigetállamok részére, hiszen például a multinacionális és nagy kibocsátó nagyvállalatok nyeresége a válságok idején is jelentős. A kérdés az, hogy fejlett országok elöl tudnak-e járni abban, hogy közfinanszírozást teremtsenek és nemzetközi klímafinanszírozásra forgassák be azokat, például megadóztassák a fosszilisenergia-vállalatok nyereségét, illetve a magánrepülést. Egy progresszívebb adórendszerrel jelentős bevételeket lehetne teremteni a klímafinanszírozás számára.

Készülnek olyan elemzések is, amelyek azt vizsgálják, mennyi pénzt lehetne ilyen módon előteremteni. Ez azért lenne különösen fontos, mert a globális Dél országainak támogatására sokkal több forrást kellene – és lehetne – biztosítani.

Ha ennyire lassan haladnak a tárgyalások, és ennyi az érdekellentét, mitől lehetne mégis valódi eredményeket elérni?

A klímaválság kezelését nem lehet kizárólag a klímatárgyalások keretében megoldani. Szükség lenne például a nemzetközi adózási rendszer átalakítására is, hiszen ezen keresztül lehetne új forrásokat teremteni a klímavédelemre. A következő ENSZ-adóügyi egyeztetés például Nairobiban lesz.

A különböző nemzetközi tárgyalások és nemzeti intézkedések összekapcsolása elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy ne csak újabb célokat tűzzünk ki, hanem a megvalósításukhoz szükséges pénzügyi és politikai feltételeket is megteremtsük.

Az idei konferencia egyik központi témája a villamosítás. A cél, hogy 2035-re 35 százalékra emelkedjen a villamos energia részaránya a globális energiafelhasználásban. Ez valóban jelentős előrelépés lenne?

Elsőre látványos vállalásnak tűnhet, hiszen globálisan jelenleg valamivel 20 százalék felett járunk. Csakhogy az Európai Uniónak már most is ambiciózusabb tervei vannak: 2030-ra 32, 2040-re pedig 46 százalékos villamosítási aránnyal számol. Vagyis az európai célkitűzésekhez képest a 35 százalékos globális vállalás nem tűnik különösebben merésznek, még ha világszinten jelentős gyorsítást is igényelne. A villamosításra valóban szükség van, de semmit sem ér, ha továbbra is fosszilis alapon történik.

Ráadásul ennél sokkal sürgetőbb kérdések is vannak. Három évvel ezelőtt, a dubaji klímacsúcson már megállapodtak abban, hogy el kell mozdulni a fosszilis energiahordozóktól, de azóta sem születtek meg sok országban azok a kormányzati tervek , amelyek ténylegesen beütemeznék a szén, a földgáz és a kőolaj kivezetését.

Ugyanazt jelenti a villamosítás Európában, mint a fejlődő országokban?

Egyáltalán nem, és itt jelenik meg a globális igazságosság kérdése. Az Európai Unióban vagy az Egyesült Államokban a villamosítás elsősorban azt jelenti, hogy a fosszilis energiahordozókat tisztább energiaforrásokkal váltjuk ki, az elektromos autók, hőszivattyús fűtés juthat róla eszünkbe. Afrikában viszont 600 millió ember él, alapvető áramellátás nélkül. Ott mindenekelőtt a tiszta energiához való hozzáférést és az ehhez szükséges támogatást kell megteremteni.

Ezért nagyon nem mindegy, hogy milyen célokat fogalmazunk meg, és milyen pénzügyi eszközökkel segítjük azok megvalósítását.

A klímacsúcsokon gyakran még mindig fejlett és fejlődő országokról beszélnek. Mennyire tükrözi ez a felosztás a mai gazdasági viszonyokat?

Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének 1992-es országcsoportosítása mára sok szempontból elavult. Kína és Szaúd-Arábia például nem tartozik az eredetileg fejlődőként nevesített országok közé, miközben gazdasági súlyuk azóta jelentősen megnőtt. Mégis a korábbi besorolásuk alapján vesznek részt a tárgyalásokon. Ez feszültségeket okoz abban, hogy kinek mennyit kellene fizetnie. Ez azonban nem mentesíti a fejlett országokat, hogy elöl járjanak a nemzetközi klímafinanszírozásban. Ha már példamutatás: a Salamon-szigetek pár napja elsőként jelentette be 400 ezer dolláros hozzájárulását a Zöld Klímaalaphoz, pedig a legkevésbé fejlett országok és leginkább sérülékeny kis szigetállamok közé tartozik.

Vannak ugyan előrelépések, és a fejlett országok, köztük Japán is hozzájárulnak a finanszírozáshoz, de a rendszer rendkívül széttagolt, és a különböző országcsoportok érdekei sokszor nehezen egyeztethetők össze.

Szó esik-e a tárgyalásokon ígéretes kutatási eredményekről a klímaváltozás kapcsán?

A tudományos eredmények azt mutatják, hogy már rendkívül közel vagyunk a másfél fokos globális felmelegedési határhoz és itt is egyre több szó esik olyan technológiákról, amelyekkel szén-dioxidot lehetne kivonni a légkörből. Antalyában a tárgyalások idején, ahogy már jeleztem, zajlik egy expo is, amely többek között erről is szól.

Mi azonban úgy gondoljuk, hogy ezek a megoldások könnyen zsákutcába vezethetnek, ha elterelik a figyelmet a legfontosabb feladatról: a fosszilis energiahordozók kivezetéséről. Ráadásul az ilyen technológiák drágák, nem hatékonyak és kutatásukat sokszor éppen azok a fosszilisenergia-vállalatok támogatják, amelyeknek alapvetően változtatniuk kellene a működésükön. Szerintünk nem az a megoldás, hogy a kibocsátások csökkentése helyett arra építünk, majd később valamilyen technológiával eltávolítjuk a szén-dioxidot a légkörből. Fontos az is, hogy túllássunk a kibocsátások kezelésének kérdésén, mert az 1,5°C túllépésével egyre több a visszafordíthatatlan, emberi közösségeket is érintő természeti folyamat, hiába az ígéretesnek látszó megoldások.

A karbonkreditek rendszere is hasonló problémákat vet fel?

Igen. Vegyünk például egy ruandai erdőtelepítési projektet. Egy gazdagabb ország megvásárolhatja az ehhez kapcsolódó karbonkrediteket, és megfelelő elszámolási szabályok mellett az így elért kibocsátáscsökkentést saját vállalásainak teljesítésére használhatja fel.

Csakhogy honnan tudjuk, mi lesz az erdővel két év múlva? Lehet, hogy kiszárad, vagy leég. Közben a vásárló ország már elszámolta a kibocsátáscsökkentést, miközben saját gazdaságában nem feltétlenül történt valódi változás.

Ez hosszú távon Ruandának sem feltétlenül előnyös. Mi ezért azokat a megoldásokat támogatjuk, amelyek ténylegesen csökkentik a kibocsátásokat, és nem pusztán lehetőséget teremtenek azok könyvelési ellentételezésére.

Olvasnál még hasonló cikkeket? Iratkozz fel hírlevelünkre!