Ádók Zsanett fotográfus képein a Dél-Alföld tája és az ott élő emberek mindennapjai elevenednek meg. Munkáival egy sajátos, változó világot dokumentál, különös figyelemmel a tanyavilágra, a hagyományokra és az utóbbi években egyre szembetűnőbb természeti változásokra. Interjúnkban a fotózásról, az alföldi tájhoz fűződő személyes kötődéséről és az aszály hatásairól mesél.
Fotó: Schram András
A kiszombori születésű fotográfus döbbenetes képeket osztott meg a közelmúltban az oldalán. Az alföldi „képes krónikás” hölgy évtizedek óta fürkészi Makó környékének tanyavilágát, ahol elsősorban a tájban élő emberek sorsa érdekli. Pásztorokról és juhászokról készült felvételei Kunkovács László fotóművész szikár hangulatú alkotásainak közeli rokonai. Zsanettnek az évek alatt egyre inkább szemet szúrt a dél-alföldi táj arcának drasztikus változása. A pusztító aszály okozta sebhelyekről drámai hatású képeket készített, melyek a globális klímaváltozás hazai mementói. Ádók Zsanett mesélt a Zöld Hangnak arról, hogyan változtak sárguló félsivataggá a szeme előtt szülőföldjének hajdan zöldellő mezői, és hogyan élték, élik ezt meg a természettel szoros összhangban élő alföldi emberek.
Fotó: Ádók Zsanett
Ön az alföldi táj és a dél-alföldi emberek életének „képes krónikása”. Hol született, és mióta foglalkozik fotózással?
A Dél-Alföld szülötte vagyok, Kiszomboron születtem, és ma is ezen a vidéken, Makón élek és dolgozom. Egész életemben ez a táj vett körül, ezért számomra a Dél-Alföld nem egyszerűen egy fotográfiai téma vagy helyszín, hanem az otthonom és egy olyan világ, amelyet belülről ismerek.
Fotó: Ádók Zsanett
A fényképezés egészen kisgyerekkorom óta része az életemnek. Már gyerekként is szerettem fényképezőgéppel a kezemben járni, megörökíteni mindazt, ami körülvett, de igazán komolyan és tudatosan körülbelül 12–15 éve kezdtem foglalkozni a fotográfiával. Azóta egyre inkább megtaláltam benne azt a saját világot és látásmódot, amely igazán közel áll hozzám.
Mely területek foglalkoztatják, milyen témákból merít ihletet?
Fotográfusként elsősorban dokumentarista és művészeti fotográfiával foglalkozom. Különösen közel áll hozzám a tanyavilág, a puszta, az ott élő emberek, a pásztorok, az idősek, valamint a lassan eltűnő mesterségek és hagyományok megörökítése. Sokszor hosszabb időn keresztül visszajárok ugyanazokhoz az emberekhez és helyekhez, ezért ezekből nem egyszeri fotózások, hanem történetek, hosszú sorozatok születnek.
Talán ezért is találó rám a „képes krónikás” megfogalmazás. Nem megszépíteni szeretném ezt a világot, hanem megmutatni olyannak, amilyen: az embereivel, a munkájával, a szépségével, a nehézségeivel és azzal a változással együtt, amelynek az utóbbi években egyre inkább tanúja vagyok.
Fotó: Ádók Zsanett
Hogyan talál rá az egyes témákra? Mi fogja meg bennük leginkább?
A témáimat általában nem keresem tudatosan, inkább valahogy megtalálnak engem. Megfog egy ember, egy élethelyzet, egy táj vagy akár egy olyan apró részlet, ami mellett más talán egyszerűen elmegy. Fontos számomra, hogy legyen mögötte valódi történet, emberi sors vagy valamilyen változás, amit érdemes hosszabb időn keresztül is figyelemmel kísérni.
Nagyon vonz az a világ, amely lassan átalakul vagy eltűnik körülöttünk: a tanyák, a régi mesterségek, a pásztorélet, az idős emberek mindennapjai, a hagyományok és természetesen maga a dél-alföldi táj. Nem feltétlenül a látványos dolgokat keresem. Sokkal jobban érdekelnek azok a hétköznapi pillanatok, amelyek első látásra talán jelentéktelennek tűnnek, mégis sokat mesélnek egy emberről, egy korról vagy erről a vidékről. Ha valami igazán megérint, ahhoz rendszerint visszatérek. Így alakulnak ki a hosszabb sorozataim is. Ugyanazt a tájat, ugyanazokat az embereket akár éveken keresztül fényképezem, és közben óhatatlanul látom a változásokat is.
Az aszály hatásait sem egy előre eltervezett fotósorozat kedvéért kezdtem fényképezni. Egyszerűen egyre többször találkoztam vele a pusztában, a legelőkön, az erdőkben, a kiszáradó növényzetben és azoknak az embereknek a mindennapjaiban, akiknek az élete közvetlenül ehhez a tájhoz kötődik. Egy idő után pedig már nem lehetett nem észrevenni, hogy valami nagyon megváltozott.
Mit jelent Önnek az alföldi táj, és mit jelentenek benne az emberek?
Nekem az alföldi, pontosabban a dél-alföldi táj elsősorban az otthont jelenti. Ebben nőttem fel, ezt ismerem a legjobban, és talán ezért veszem észre rajta azokat az apró változásokat is, amelyek egy ide érkező ember számára fel sem tűnnének. Szeretem a végtelenségét, az egyszerűségét, azt, hogy első pillantásra talán nincs benne semmi különös, mégis hihetetlenül sok arca van. Más ködben, szélben, télen, nyári hőségben, hajnalban vagy éppen egy borús őszi napon.
És számomra ebből a tájból nem lehet kihagyni az embert. A tanyán élő idős ember, a pásztor, a földdel dolgozó ember ugyanennek a világnak a része. Az életüket mindig is meghatározta a természet, az évszakok váltakozása, az eső vagy annak hiánya, a föld állapota. Talán ezért sem szeretem különválasztani a tájfotózást és az emberek fényképezését: számomra a kettő együtt mesél igazán erről a vidékről.
Nagyon erős kötődést érzek ehhez a világhoz. Nem azért fényképezem, mert különleges vagy egzotikus számomra, hanem éppen azért, mert ismerős. Látom benne azt is, ami szép, és azt is, ami nehéz. Az utóbbi években pedig egyre inkább azt érzem, hogy a fényképeimmel nemcsak megmutatom ezt a tájat és az itt élő embereket, hanem akaratlanul is dokumentálom azt, hogyan változik meg körülöttünk egy olyan világ, amelyet korábban szinte állandónak hittünk.
Felperzselt föld elevenedik meg a képein. Hogyan változott meg a táj arca az utóbbi években? Milyen most a Dél-Alföld?
Az utóbbi öt évben nagyon látványosan változik a Dél-Alföld arca, ezen belül is az elmúlt két-három évben vált igazán drasztikussá a helyzet. Az idei év pedig mind közül a legszélsőségesebb, amit én eddig ezen a vidéken tapasztaltam. Mivel nagyon sokat járom ugyanazokat a területeket, ugyanazokat a legelőket, pusztákat, erdőket, évről évre látom ennek a folyamatát.
Ma már nem arról beszélünk, hogy a nyár végére kiszárad a táj. A szárazság már tavasszal komoly problémát okoz, még azelőtt, hogy az állatokat kihajtanák a legelőkre. Kora nyárra pedig olyan mértékű a kiszáradás, hogy egyes területek szavannaszerű képet mutatnak. A növényzet kiég, elszárad, a legelők elsárgulnak, a fák és egész erdőrészek sínylődnek vagy száradnak ki. Eső helyett porviharok pusztítanak. Olyan táj tárul elénk júniusban, amilyet korábban legfeljebb egy rendkívül száraz nyár legvégén tudtunk volna elképzelni.
Talán még ennél is beszédesebb a víz eltűnése. Sorra tűnnek el a természetes itatóhelyek, kiszáradnak kisebb tavak és kutak, a csatornákban nincs víz. A földeken pedig már nem egyszerűen néhány repedést látni: helyenként karvastagságú rések, mély járatok szabdalják keresztül a talajt.
Fotográfusként számomra különösen megrázó, hogy mindezt nem egy-egy kiragadott pillanatként látom. Visszajárok ugyanazokra a helyekre, ezért van összehasonlítási alapom. Látom, milyen volt egy terület néhány évvel ezelőtt, és milyen most. Az aszályt ezért én elsősorban nem adatokon és statisztikákon keresztül érzékelem, hanem ott van előttem a földben, a növényzetben, az eltűnő vízben, az állatok számára egyre nehezebben használható legelőkben és végül azoknak az embereknek a mindennapjaiban is, akik ezen a tájon élnek és dolgoznak.
Régebben elsősorban a Dél-Alföld szépségét, hangulatát és az itt élő emberek világát fényképeztem. Ma is ugyanezt teszem – csak közben maga a táj változik meg a szemem előtt.
Vannak „régebben és most” fotói ugyanarról a helyszínről vagy tájrészletről?
Klasszikus értelemben vett „előtte-utána” fotóim nincsenek, mert nem tudatosan keresem ezeket a helyzeteket, és nem azért térek vissza egy-egy területre, hogy ugyanabból a nézőpontból újra lefényképezzem. Sokat járom a Dél-Alföldet, és azt örökítem meg, ami útközben megállít, ami valamiért megszólít.
Az évek során természetesen rengeteg felvételem született ugyanerről a vidékről, ezért vannak régebbi és mostani képeim azonos vagy egymáshoz közeli területekről, amelyeken érzékelhető a változás. Ezek azonban nem szabályos összehasonlító képpárok, és nem is ez volt a készítésük célja. Talán éppen ez mutatja meg igazán, mennyire szembetűnővé vált a folyamat. Nem azért találkozom egyre több kiszáradt legelővel, kiégett növényzettel, kiszáradó erdővel, eltűnő vízzel vagy mélyen felrepedezett földdel, mert ezeket célzottan keresem. Egyszerűen ma már egyre nehezebb úgy járni ezt a vidéket, hogy ne találkozzam velük.
Sokszor ugyanazokon az útvonalakon járok, ugyanazokat a tájakat látom újra és újra, így fényképezőgép nélkül is van egy nagyon erős emlékképem arról, milyenek voltak ezek a helyek néhány évvel ezelőtt – és ehhez képest különösen megrázó látni, milyenné váltak mára.
Hogyan élik meg a hosszú aszályt és a perzselő forróságot az itt élők? Beszélget velük erről?
Igen, nagyon sokat beszélgetek erről az itt élőkkel, hiszen amikor hosszabb időt töltök egy tanyán vagy egy pásztor mellett, óhatatlanul szóba kerül az időjárás, a föld és mostanában egyre gyakrabban a víz hiánya. Ezek az emberek nap mint nap kint vannak, évtizedek óta ugyanazt a vidéket járják, ezért egészen másképpen érzékelik a változásokat, mint az, aki csak keresztülutazik a tájon.
A beszélgetések sokszor nagyon szomorúak. A vízhiány szinte állandóan visszatérő téma. Mesélnek arról, hogy egyre nehezebb vizet nyerni a kutakból, van, ahol a korábban használt kutak teljesen kiszáradtak. Eltűntek vagy kiszáradtak természetes itatóhelyek, nincs víz a csatornákban, miközben az állatokat a legnagyobb forróságban is naponta itatni kell.
Ehhez társul a legelők állapota: sok helyen már tavasszal gondot jelent a csapadékhiány, kora nyárra pedig olyan mértékben kiszárad a növényzet, hogy alig marad mit legelniük az állatoknak. A perzselő nyári hőség ezért számukra nem egyszerűen kellemetlen időjárás. Közvetlenül meghatározza a munkájukat, az állattartást és sok esetben azt is, hogyan tudják fenntartani azt az életformát, amelyet évtizedek óta folytatnak. Amikor egy pásztor vagy egy idős tanyán élő ember arról mesél, hogy egy korábban biztosnak hitt kútban már nincs víz, annak egészen más súlya van, mint amikor ugyanezt egy száraz adatként olvassuk valahol.
Azt hiszem, talán ezért is vált számomra az aszály többé egyszerű tájképi változásnál. A fényképeimen a kiszáradt földet, a kiégett legelőket vagy az eltűnő vizet lehet látni, de mögöttük ott vannak azoknak az embereknek a történetei is, akiknek mindezzel együtt kell élniük.
