A magyarokat mindentől (is) megmentő Orbán-kormány nem egyszerűen tehetetlennek tűnik a környezetromboló akkuipari invázióval szemben, hanem minden erővel ösztönzi is a veszélyes iparág térhódítását. A szavak már megint ellentmondásba kerültek a tettekkel.
Most majd eldől, komolyan gondolja-e a kormány, amikor azt állítja, hogy az akkumulátorgyártóknak Magyarországon az európainál szigorúbb környezetvédelmi szabályoknak kell megfelelniük. Készült ugyanis egy törvényjavaslat, amely az uniós joggal adta lehetőségekkel élve megtiltaná, hogy a nálunk gyártott, de a nyugati országokban használt elektromosautó-akkumulátorok a hulladékká válásuk után visszaáramoljanak Magyarországra. Ha a Fidesz megszavazza, az Orbán-kormány pedig betartja, akkor talán megmenekülünk attól, hogy Magyarország az EU akkuhulladék-lerakójává váljon. Ha nem szavazzák, meg, akkor viszont fehéren-feketén kiderül, hogy csak a levegőbe beszéltek, és megint, mint már annyiszor, pont az ellenkezőjét csinálják annak, amit mondanak.
Az előjelek mindenesetre nem túl biztatóak. Ha megvizsgáljuk az akkumulátoripar magyarországi betelepülésének és működésének részterületeit, kevéssé találjuk a nyomát a sokat emlegetett határozottságnak: a történet eddig inkább arról szólt, hogy szabad a vásár, feltartott kézzel és takarékra állított hatóságokkal várjuk az iparág döntően kínai és dél-koreai szereplőit.
VÍZ
Az már az akkuprobléma kipattanása idején világossá vált, hogy a víz lesz a magyar akkumulátorgyártás (és -feldolgozás) egyik leggyengébb pontja. Erről ma már bírósági ítélet is van: a Fővárosi Törvényszék jogerős döntésben mondta ki, hogy a kínai CATL tervezett debreceni akkumulátorgyárának engedélyezésekor a megyei kormányhivatal nem vizsgálta meg érdemben sem azt, hogy mennyi lesz az üzem tényleges vízfogyasztása, sem pedig azt, hogy ezt az igényt ki lehet-e elégíteni a város vízellátásának veszélyeztetése nélkül. Jávor Benedek, a Párbeszéd – ZÖLDEK volt EP-képviselőjének uniós panaszbeadványa szerint – amelynek nyomán immár a Bizottság is vizsgálódik – nem lehet: a vizet egy olyan vízbázis szolgáltatná, amely már ma is a túlhasználat jeleit mutatja, és amelynek a vízutánpótlási képessége biztosan kisebb, mint amennyi a megyeszékhely és a három ütemben kiépülő óriásgyár együttes vízfogyasztása lesz. Egyébként a CATL-gyár környezetvédelmi engedélyében is irreális vízfelhasználási adatok szerepelnek, akár a hasonló technológiájú, de jóval kisebb gödi Samsung vízfogyasztásával, akár a vízellátási rendszer fejlesztéséről készült, többek között épp a majdani gyárra hivatkozó tanulmány adataival hasonlítjuk össze.
Ennek ellenére az engedélyt a kormányhivatal simán kiadta – a fentebb említett bírósági ítéletből következően megalapozatlanul.
TERMŐFÖLD
A másik környezeti elem, amelyből indokolatlanul nagy mennyiséget használ fel az új iparág, a föld. Ahogy arról már beszámoltunk, Debrecenben az ország egyik legjobb minőségű termőföldjéből szakítanak ki egy jókora darabot a CATL kedvéért, de nem sokkal jobb a helyzet Iváncsán vagy Alsózsolcán sem (utóbbi helyszínen akkumulátorhulladék-feldolgozót kíván építeni egy szlovén cég).
Az a gyakorlat, hogy értékes termőtalajt engedünk át ipari beruházások céljaira, környezeti szempontból semmiképpen sem fenntartható, mert a termőföld a nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben és rendkívül lassan megújuló környezeti erőforrások közé tartozik.
Ráadásul nem csak az uniós, de a magyar jogszabályokkal is ellentétes, a termőföldvédelmi törvény még a jelenlegi, a Fidesz által többször felvizezett formájában is csak vonalas infrastrukturális létesítmények számára, illetve olyan esetekben engedélyezi, amikor barnamezős megoldással, korábbi ipari területekkel nem kiváltható (elképzelhetetlen, hogy Debrecen esetében, ahol az utóbbi évtizedekben több nagy gyár is megszűnt például a dohány- és az élelmiszeriparban, ez lenne a helyzet).
HULLADÉK
Az ország legismertebb/leghírhedtebb akkubontója, a dél-koreai tulajdonban lévő bátonyterenyei üzem először a vélhetően onnan kiderült, illegális lerakókon feltűnt veszélyes hulladékok miatt került be a hírekbe, de akkor sem tűnt fel jobb fényben, amikor ellenőrök szálltak ki a helyszínre, és különféle egészségkárosodásokat szereztek az ottani botrányos állapotok miatt. Ilyesmi nem történhetne meg, ha az engedélyezési és ellenőrzési rendszer megfelelően működne, hiszen egy, az uniós normákat követő szisztémában a veszélyes hulladékkal valós időben, pontosan el kell számolni, olyan körülmények között pedig tilos embereket dolgoztatni, amelyek már egy egyszeri látogatás alkalmával is súlyos egészségügyi problémákat idéznek elő a hatóság embereinél.
EGÉSZSÉG
Az előbbi téma átvezet egy olyan területre, ahol szintén érzékelhető, mekkora a különbség a kommunikáció és a valóság között.
Jegyzőkönyvek bizonyítják (nem csak Bátonyterenye, hanem Iváncsa és Komárom esetében is), hogy az illetékes kormányhivataloknak volt információjuk az üzemeken belüli, a dolgozók egészségét súlyosan veszélyeztető állapotokról, de éveken át nem tettek semmit: megelégedtek nevetséges mértékű pénzbüntetések kiszabásával, és nem került sor olyan szankciókra, amelyek a gyárakat a tevékenységük megváltoztatására kényszerítették volna.
Védőfelszerelés nélküli munkavégzés, mérgező nehézfémek magas koncentrációja a munkások szervezetében, áramütés az ionizálók helytelen kialakítása miatt, mérgezés tűzesetek nyomán a védőeszközök hiánya miatt, a dolgozók és a hatóságok elől is eltitkolt rákkeltő anyagok, amelyek környezetében sokan rosszul lettek – ilyen és hasonló esetek sorjáznak a kormányhivatali papírokban, ezeket azonban nem követte érdemi intézkedés. Az első komolyabb lépésre csak most, a napokban szánta rá magát a Nógrád megyei kormányhivatal, amikor (láthatóan nem az ügy súlyossága, hanem a nyilvánosság nyomása miatt) felfüggesztette a bátonyterenyei üzem működését – de ennek az intézkedésnek a végrehajtásáról azóta sincsenek hírek.
