Az átmeneti tarvágási tilalom lejárta után – szó szerint – gyökeresen át kell alakítani a védett és magas természetességű erdőkben zajló gazdálkodást; nem is „csak” primer természetvédelmi, hanem elsősorban klímavédelmi megfontolások miatt. A természetvédő szervezet pontokba szedett útmutatót készített a legfontosabb feladatokról, megmutatva azt is, hogy melyik mekkora erdőterületet érintene.
Ahogyan arról korábbi írásunkban már beszámoltunk, a zöldtárca május közepén azonnali moratóriumot hirdetett a védett erdők fakitermelésére. A kapcsolódó miniszteri utasítás védett és Natura 2000 területeken lévő magas természetességű állami erdőterületek számára biztosít védelmet. Az érintett zónákban – összességében a hazai erdők mintegy 30%-ában – szeptember 30-áig tilos a fakitermelés. A WWF Magyarország közleménye ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy az átmeneti mentesség csak egy közbenső megállóhely, és nem a végállomás: a moratórium lejártával hosszú távon és gyökeresen át kell alakítani a természetvédelmi és turisztikai szempontból legértékesebb erdeink kezelését.
A természetvédő szervezet szerint a legfontosabb, hogy a védett és Natura 2000 területeken végleg be kell fejezni a tar- és végvágásokat, illetve a jelentősebb kiterjedésű védett területeket végleg ki kell vonni a gazdasági célú faanyagtermelésből (amihez nyilvánvalóan a működés finanszírozását is át kell alakítani ezt ugyanis jelenleg a fakitermelés bevételei fedezik). A WWF úgy látja, hogy a váltás nem egyszerűen természetvédelmi érdek, hanem olyan szükségszerűség, amely a hazai klímaalkalmazkodás egyik elkerülhetetlen lépése.
Ez a kérdés ma a magyar erdőgazdálkodás egyik legtöbbet tárgyalt szakmai dilemmája. Ahhoz, hogy megértsük, fontos néhány alapvető összefüggést megismerni az erdők ökológiai szerepével kapcsolatban. A legfőbb, hogy klímaváltozás következtében gyakoribbá váló hőhullámok, aszályok és szélsőséges időjárási események mellett a zárt erdők mikroklímájának megőrzése másképpen nem biztosítható. A zárt lombkorona jelentősen mérsékli a hőmérsékleti szélsőségeket: árnyékolja a talajt, csökkenti a párolgást, magasabb páratartalmat biztosít, és kedvezőbb feltételeket teremt a fiatal fák, valamint a teljes erdei élővilág számára.
Amikor egy magas természetességű erdőben nagy területen egyszerre eltűnik a lombkorona a tarvágás vagy végvágás következtében, a talaj sokkal gyorsabban felmelegszik és kiszárad. Ez nemcsak a természetes felújulást nehezíti meg, hanem növeli az aszálykárok, a talajerózió és -degradáció, valamint az aszályok, a viharok és a villámárvizek negatív hatásainak kockázatát is. A folyamatos erdőborításra épülő gazdálkodás ezzel szemben lehetővé teszi, hogy az erdő szerkezete és mikroklímája a fakitermelés során is nagyrészt fennmaradjon. Az újulat az idősebb fák védelmében fejlődik, a talaj kevésbé veszít nedvességet, és az erdő ellenállóbb marad a klímaváltozás hatásaival szemben. A többkorú, változatos szerkezetű állományok emellett általában stabilabbak a széldöntésekkel, a kártevőkkel és a betegségekkel szemben is.
Természetesen élőhelyvédelmi szempontból is jelentős különbség van a két megközelítés között. A magas természetességű erdők rengeteg olyan növény- és állatfaj élőhelyét biztosítják, amelyek érzékenyek a környezet hirtelen megváltozására. Jó példa erre a hazai bükkösök és gyertyános-tölgyesek élővilága. Számos erdei madárfaj – például a fekete harkály, a közép fakopáncs, a kék galamb vagy a légykapó – idős fák odvaiban költ, és olyan összefüggő erdőállományokat igényel, ahol a lombkorona hosszú időn keresztül folyamatos. Egy nagyobb tarvágás nemcsak a fészkelőhelyeket szünteti meg, hanem megváltoztatja a fényviszonyokat, a hőmérsékletet és a táplálékforrások elérhetőségét is. Hasonlóan érzékeny számos erdei növényfaj, például az odvas keltike, a salátaboglárka vagy a szellőrózsa, amelyek a hűvös, párás erdei mikroklímához alkalmazkodtak. A lombkorona hirtelen eltűnése kedvezőtlen feltételeket teremt számukra, miközben a nyílt területeket kedvelő, gyakran inváziós növényfajok könnyebben megtelepedhetnek.
Számos bogárfaj, gomba, zuzmó és moha kizárólag idős, korhadó fákon vagy kidőlt fatörzseken képes fennmaradni. Ha egy erdőrészletet egyszerre vágnak le, ezeknek az élőhelyeknek jelentős része szintén eltűnik. Folyamatos erdőborítás mellett viszont mindig maradnak különböző korú fák, természetes odvak és holtfa, így ezek a fajok hosszú távon is fennmaradhatnak. A mikroklíma változására különösen érzékenyek a kétéltűek és számos talajlakó szervezet. Az olyan fajok, mint a foltos szalamandra vagy több csigafaj, a hűvös, nedves erdei környezethez kötődnek. Ha a talaj kiszárad és a páratartalom csökken, állományaik gyorsan visszaeshetnek, miközben a talajszint élővilága alapvető szerepet játszik a tápanyagok körforgásában és az erdő egészséges működésében.
Egy szó, mint száz: a nagy kiterjedésű vágásterületek megszakítják az erdei élőhelyek folytonosságát, míg a folyamatos erdőborítás mellett végzett gazdálkodás sokkal inkább megőrzi az erdő ökológiai működését és biodiverzitását. De a karbonkörforgás szempontjából is egyre nagyobb jelentősége van az idős erdők megőrzésének. Bár a fiatal fák gyorsabban növekednek, a nagy, idős erdők hatalmas mennyiségű szenet tárolnak a fatömegben, a talajban és a holtfában is. A nagy területű végvágások ezt a szénraktárt is megbolygatják, miközben a folyamatos erdőborítás lehetővé teszi, hogy az erdő egyszerre maradjon szénelnyelő, élőhely és gazdasági erőforrás. (Ez a szemlélet természetesen nem minden erdőtípusra alkalmazható egyformán. Az intenzíven kezelt faültetvények – például egyes akácosok, nemesnyár-ültetvények vagy fenyvesek – esetében a tarvágás továbbra is a gazdálkodási rendszer része lehet. A szakmai diskurzus elsősorban a magas természetességű, őshonos lombos erdőkről, például a bükkösökről, gyertyános-tölgyesekről és tölgyesekről szól, ahol egyre több kutatás támasztja alá, hogy a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodás érdekében a folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodás hosszú távon ellenállóbb és ökológiailag kedvezőbb megoldást jelent.)
Az említett WWF-közlemény úgy fogalmaz: „A tavaszi időszak tarvágásokkal kapcsolatos társadalmi vitái megmutatták, valós igény van arra, hogy a nemzeti parkok, tájvédelmi körzetek és egyéb védett területek erdeinek kezelése a jövőben másképpen történjen, a Gemenctől egészen a Zempléni-hegységig.” Hogy milyen legyen a „másképpen”, arról a szervezet egy hétpontos listát készített:
1) A védett és Natura 2000 területek őshonos fafajú erdeiben, mintegy 600 ezer hektáron meg kell szüntetni a vágásos üzemmódú erdőgazdálkodást, vagyis a tar- és végvágás lehetőségét.
2) A nemzeti parkokban és tájvédelmi körzetekben, 2-300 ezer hektáron ki kell jelölni a faanyagtermelésből kivont, jelentős kiterjedésű erdőtömböket – ún. természeti övezeteket (más néven magterületek vagy A-zónák) –, ahol kizárólag természetvédelmi erdőkezelés végezhető, illetve lehetőség szerint az erdők háborítatlan állapotú fenntartása kap prioritást. Fontos, hogy a védett területek természeti övezeteinek kezelése a nemzetipark-igazgatóságokhoz kerüljön.
3) A 140 évnél idősebb fákból álló, magas természetességű szentélyerdőkben, mintegy 15 ezer hektáron kizárólag természetvédelmi erdőkezelés történhet, az elsődleges cél pedig háborítatlan állapotuk fenntartása legyen, bárhol is vannak az országban!
4) A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás érdekében a védett és Natura 2000 területeken, összesen mintegy 800 ezer hektáron az őshonos fafajokból álló, elegyes, vegyes korú erdők kialakítására és megőrzésére kell alapozni, nem a távoli tájak idegenhonos fafajaira.
5) Biztosítani kell a nem vágásos üzemmódú erdőgazdálkodás, illetve a természetvédelmi erdőkezelés termőhelyi feltételeit – mindenekelőtt a természetes vízellátottságot, illetve vízpótlást, az emberi beavatkozás miatt túlszaporodott patás nagyvadfajok létszámának szabályozását az erdei újulat túlzott károsításának megelőzése érdekében, valamint az inváziós tulajdonságú idegenhonos, fásszárú fajok visszaszorítását.
6) Csökkenteni kell a kitermelt faanyag mennyiségét, és meg kell szüntetni a tűzifa pazarló felhasználását – különösen a biomassza-erőművekben.
7) Az állami erdőket kezelő intézmények finanszírozását fenntarthatóvá kell tenni, hogy ne a fakitermelésből származó bevétel képezze a működésük alapját. Védett és Natura 2000 területeken az erdőgazdálkodást állami forrásokból kell támogatni.
Az utóbbi szemponthoz külön magyarázatot is fűztek: „A természetvédelmi és turisztikai szempontból legértékesebb erdeink természetességének és ellenállóképességének megőrzése az itt végzett gazdasági célú faanyagtermelésnél jóval fontosabb össztársadalmi érdek, ezért a kezelésüket feltétlenül új alapokra kell helyezni. A feladat megkívánja a jelenlegi erdőtervezés felülvizsgálatát, a védett területekre vonatkozó kezelési tervek elkészítését és az intézményi rendszer átalakítását.”
