A Kiskunság és a Homokhátság egyre súlyosbodó vízhiánnyal küzd: csökken a talajvízszint, romlanak a termőhelyi adottságok, és a korábban stabil ökológiai rendszerek átalakulóban vannak. A folyamatban a klímaváltozás mellett évtizedek vízgazdálkodási és tájhasználati döntései is szerepet játszanak. Kármán Balázs okleveles agrármérnök, természetvédő szerint a megoldás nem pusztán a szárazodáshoz való alkalmazkodás, hanem a táj természetes vízháztartásának helyreállítása lehet. Az interjúban azt jártuk körül, hogyan alakult ki a vízválság, milyen szerepe van a vízelvezetésnek és az erdőtelepítéseknek, valamint milyen változásokra lenne szükség a térség hosszú távú megőrzéséhez.
A Homokhátság válságának megértéséhez Kármán Balázs szerint túl kell lépni azon az egyszerű magyarázaton, hogy a problémák kizárólag a klímaváltozás következményei. A térség vízháztartását évtizedeken keresztül alakította a vízelvezetésre épülő szemlélet, a természetes, időszakos vízállások megszüntetése és a nagy vízigényű erdőtelepítések. Ezek együttesen alapjaiban megváltoztatták a táj működését, miközben a klímaváltozás tovább erősíti a már kialakult folyamatokat.
Az interjúban azt vizsgáljuk, milyen okok vezettek a jelenlegi helyzethez, és milyen szemléletváltásra lenne szükség ahhoz, hogy a Kiskunság hosszú távon megőrizhesse természetes egyensúlyát.
Hogyan alakulhatott ki ennyire drámai helyzet a Kiskunságon?
A Kiskunság és a Homokhátság jelenlegi ökológiai válsága nem elsősorban a klímaváltozás közvetlen következménye, hanem évtizedek hibás vízgazdálkodási és tájhasználati döntéseinek eredménye. A talajvízszint jelentős csökkenésében meghatározó szerepe az emberi beavatkozásoknak van.
Az egyik legfontosabb tényező az volt, hogy a természetes időszakos vízállásokat sokáig káros belvízként kezelték. A mintegy 8–10 ezer kilométeres csatornahálózat folyamatosan elvezette, elvezeti a felszíni vizeket, de ezzel egyben a talajvízszintet is csökkentette, alapvetően megváltoztatva a táj vízháztartását. Ezzel egyben kialakult egy új, végleges, alacsonyabb hidraulikai bázis, azaz végzetesen alacsonyabban lett rögzítve a talajvízszint, a többletvíz így mindig eltávozik.
Ezt súlyosbították a nagy vízigényű, tájidegen erdőtelepítések, amelyek jelentős mennyiségű vizet vonnak ki a talajból, miközben lombkoronájuk a csapadék egy részét is visszatartja és elpárologtatja.
A klímaváltozás – a gyakoribb aszályokkal és növekvő párolgással – erősíti a folyamatot, erősíti a már kialakult vízhiányt, mintsem annak elsődleges oka lenne. Ami nem a csatornák vízelvezetésének talajvíz csökkentésével kezdődik, az nem megoldás, az csak idő és pénzpocsékolás.
A megoldás a táj természetes vízmegtartó képességének helyreállítása.
Mi az oka annak, hogy a táj a szemünk előtt válik (fél)sivataggá?
A Kiskunság és a Homokhátság félsivatagosodása nem egy új éghajlati öv kialakulását jelenti, hanem a természetes vízháztartás felborulásának következménye. A térség mindig is aszályra hajló klímáját korábban a talajvíz és az időszakos vízborítások rendszere ellensúlyozta.
Az elmúlt évtizedek vízelvezetése és a nagy vízigényű erdőtelepítések azonban jelentősen csökkentették a rendelkezésre álló talajvízkészleteket. Megszakadt a kapcsolat a talajfelszín és felszín alatti vizek között, így a növényzet elveszítette természetes vízutánpótlását. A korábban önfenntartó erdős sztyepp fokozatosan szárazabb nyílt sztyeppé alakul.
A klímaváltozás gyorsítja ezt a folyamatot, de azért ilyen súlyos a hatása, mert a táj vízháztartása már korábban meggyengült. A változás több ponton hasonlóságot mutat az észak-iráni és kazahsztáni félsivatagi területeken megfigyelhető folyamatokkal.
Hogyan befolyásolja a Kiskunság talajviszonyait az ültetett fák vízháztartása?
A nagy vízigényű erdőállományok jelentősen befolyásolják a Kiskunság vízháztartását. Mély gyökérzetük révén száraz időszakokban közvetlenül a talajvízből is képesek vizet felvenni, miközben intenzív párologtatásuk tovább csökkentheti a vízkészleteket.
A talajvízszint süllyedésével a felső talajrétegek kiszáradnak, a kapilláris vízemelkedés során pedig sók halmozódhatnak fel a gyökérzónában. Ez másodlagos szikesedést, talajszerkezet-romlást és kedvezőtlenebb termőhelyi feltételeket okozhat. A folyamat önmagát erősítheti: a romló talajállapot az ültetett erdőket is egyre sérülékenyebbé teszi.
A fenyőfélék savanyítják a talajt, az akác pedig nitrogénnel dúsítja a természetesen tápanyagszegény homoki talajokat, így átalakítja az őshonos növényzet feltételeit. Hasonló tanulságot mutat a tűzvészek által sújtott franciaországi Landes példája is, ahol a mocsarak lecsapolása és a nagyszabású fenyőtelepítések hosszú távú ökológiai következményekkel jártak. A kiszárított tájat hatalmas erdőtüzek pusztítják.
Mely fafajok okozhatnak gondot, és miért?
Nem önmagában az „erdő” jelent problémát, hanem azok a fafajok, amelyeket a termőhely adottságaihoz nem illeszkedően, nagy vízigényű állományként telepítettek.
A feketefenyő mély gyökérzetével képes a talajvizet is hasznosítani, miközben tűlevelei savanyítják a talajt és csökkenthetik a biológiai aktivitást. A tartós vízhiány miatt sok állománya leromlott.
Az erdeifenyő szintén érzékeny a talajvíz csökkenésére és az ismétlődő aszályokra, ezért több helyen jelentős pusztulása figyelhető meg. A nemesnyár-ültetvények pedig rendkívül nagy vízigényűek: gyors növekedésükhöz sok víz szükséges, ezért vízhiányos környezetben gyorsan veszítenek vitalitásukból.
Az akác összetett problémát jelent: jelentős vízfogyasztó, ugyanakkor nitrogénkötő baktériumai megváltoztatják a homoki talajok természetes egyensúlyát. Emellett agresszíven terjed, és visszaszoríthatja az őshonos növényzetet.
Hogyan alkalmazkodhat a vízgazdálkodás és a tájhasználat a megváltozott körülményekhez?
A Homokhátság jövője azon múlik, hogy a vízgazdálkodás, az agrárpolitika és a tájhasználat képes-e alkalmazkodni a térség valós ökológiai adottságaihoz. A cél nem a kiszáradás elfogadása, hanem a természetes vízháztartás helyreállítása
Ehhez szemléletváltás szükséges: a mélyedésekben, semlyékekben és időszakos vízállásokban megjelenő víz nem káros belvíz, hanem a táj működésének fontos része. Ezek gyors elvezetése hosszú távon hozzájárult a talajvízszint csökkenéséhez.
A mezőgazdaságnak a helyi vízviszonyokhoz kell igazodnia: előtérbe kell kerülniük a vízvisszatartó módszereknek, a talajkímélő művelésnek, a gyepek védelmének és a fenntartható tájhasználatot ösztönző támogatásoknak. Ha nem történik változás, a vízhiány nemcsak természetvédelmi, hanem gazdasági és társadalmi válsággá is válhat: romló terméskilátások, a földek értékének csökkenése, és felgyorsulhat a térség elnéptelenedése is.
Mit tegyünk a Kiskunság megmaradásáért?
A Kiskunság megmaradásához nem egyetlen intézkedésre, nem hatalmas műszaki létesítményekre, hanem teljes szemléletváltásra van szükség. Mivel a válság nem a klímaváltozás következménye, hanem elsődlegesen a táj vízháztartásának hosszú távú leépítéséből fakad, így a megoldás kulcsa nem a kiszáradáshoz való alkalmazkodás, hanem a vízmegtartó táj visszaállítása, revitalizálása.
Ehhez elsőként a vízelvezetés gyakorlatát kell felülvizsgálni. A Homokhátság 8–10 ezer kilométeres csatornahálózata a vizek gyors elvezetését szolgálja máig, ami a vízhiányos térségben hozzájárult a talajvízkészletek radikális csökkenéséhez. A cél ezért a víz helyben tartása kell, hogy legyen: ahol lehet, a csatornák betemetésével, lezárásával vissza kell adni a tájnak természetes vízmegtartó képességét.
A mélyedésekben, semlyékekben és időszakos vízállásokban megjelenő vizet nem megbélyegzett „belvízként”, hanem a táj működésének részeként „a szükséges jóként” kell kezelni. A jövő vízgazdálkodásának a helyben lehulló csapadék megtartására kell épülnie, nem pedig olyan „vízkormányzó” rendszerek fenntartására, amelyek szembe mennek a térség adottságaival.
Ugyanilyen fontos a tájhasználat átalakítása: a nagy vízigényű, tájidegen erdőtelepítések felülvizsgálata a felújítási kötelezettség mihamarabbi megszűntetése, az őshonos gyepek és természetesebb élőhelyek fokozatos helyreállítása, valamint a talajkímélő, vízvisszatartó mezőgazdasági módszerek támogatása. A beavatkozások előtt azonban pontos adatokra van szükség a csatornahálózat tényleges állapotáról és a térség hidrológiai működéséről. A Kiskunság megmaradása ezért nem egyetlen ágazat feladata, hanem összehangolt ökológiai, agrár-, természetvédelmi-, és kis részben vízépítőmérnöki stratégia kérdése. A cél nem egy mesterségesen fenntartott táj, hanem a természetes vízháztartás helyreállítása.
Tisztában vannak a szemléletváltás szükségességével az érintettek?
Egyelőre abban sincs teljes egyetértés, hogy pontosan kik az „érintettek”. Emiatt sok szereplő elsősorban a klímaváltozásra mutogat, miközben a negatív vízmérleg kialakulásában a korábbi emberi beavatkozásoknak van elsődleges szerepe.
A vízügy elorozta a „Vizet a tájba!” gondolatot, de a gyakorlatban többnyire csak látványos, milliárdos beruházások jelennek meg, miközben a valódi kérdés a víz helyben tartása lenne. A felszínen itt-ott megjelenő odakormányzott felszíni vízállás önmagában semmi megoldást nem jelent, ha közben a táj alapvető vízháztartása tovább romlik.
A gazdákat sem lehet egységes csoportként kezelni. Egészen más érdekei és lehetőségei vannak egy erdőtulajdonosnak, egy gyümölcstermesztőnek, egy állattartónak, egy intenzív kertészetet működtető gazdaságnak vagy egy családi farmnak.
A legnagyobb akadályt részben a birtokszerkezet jelenti: tájszintű változtatásokhoz sok különálló érdek összehangolására lenne szükség. A közel 5 millió hektárnyi szántóterületre nem létezhet egyetlen univerzális megoldás. A Homokhátság 1 millió ha-ja pedig különösen összetett térség: sajátos talajviszonyai, domborzata és a működő vízelvezetési beavatkozások együtt tartják fenn a jelenlegi vízhiányt.
Képes lehet a vízügy az Ön által felvázolt szemléletváltásra? Hogyan viszonyulhat ehhez a jelenlegi intézményrendszer?
A szükséges szemléletváltás nem pusztán szakmai, hanem intézményi kérdés is. A jelenlegi vízügyi rendszer elsősorban a víz elvezetésére, műszaki beavatkozásokra és kárelhárításra épült, miközben a Homokhátság problémája ma már elsősorban ökológiai és tájléptékű vízháztartási kérdés.
A kérdés nem a vízügyi mérnökök műszaki tudása – az kétségtelenül fontos –, hanem az, hogy egy alapvetően vízelvezetési logikára szervezett intézmény képes-e átállni a vízmegtartás és a természetes vízháztartás helyreállításának szemléletére.
Ehhez a hidrológiai és mérnöki tudás mellett elsődleges szerepet kell kapniuk az ökológiai, tájökológiai, talajtani és természetvédelmi szempontoknak. Az elmúlt évtizedekben a vízügyi ágazat erős intézményi pozíciót épített ki, miközben a független szakmai kontroll gyengült. A VITUKI megszűnésével a szakmai nézőpontok sokszínűsége és függetlensége is csökkent.
Ennek egyik példája az 1700 milliárd forintos Homokhátsági vízpótlási koncepció, amelynek költséghatékonyságát és ökológiai megalapozottságát az elégtelenül kis kapacitása miatt szélesebb szakmai vitának kellene megelőznie.
A megoldás ezért nem a vízügyi szakemberek lecserélése, hanem az intézményi gondolkodás átalakítása: a műszaki szempontok mellé nagyobb súllyal kell bevonni az ökológiai rendszerek működésének ismeretét.
Van-e esély intézményi szintű vízgazdálkodási reformra?
A reform elsősorban politikai és intézményi döntés kérdése. Ehhez azonban felül kell vizsgálni azt az uralkodó, régi szemléletet, amely szerint a vízgazdálkodás legfontosabb feladata a víz gyors elvezetése.
Egy vízhiányos térségben ma már a víz helyben tartása, a természetes vízháztartás helyreállítása kell, hogy legyen a cél. Ehhez szükség van a független szakmai kontroll erősítésére, valamint arra, hogy az ökológiai és tájgazdálkodási szempontok ne csak kiegészítő szerepet kapjanak.
A cél nem egy szakmai csoport leváltása, hanem annak biztosítása, hogy a döntések ne műszaki-infrastrukturális logika alapján szülessenek. Egy évtizedeken át vízelvezetésre optimalizált rendszer számára ugyanis nehéz felismerni, hogy egy elsivatagosodással veszélyeztetett térségben éppen a víz visszatartása válik elsődleges feladattá. Ami az emberi beavatkozás és kiépített művek nélkül eleve jól működött.
Amikor egy problémára a vízügyi megoldás megvalósul az mindig kotrógéppel történik. Aktuálisan a Velencei tónál is kotrógéppel „gyógyítják” az alacsony vízállást.
Ez a közpolitikai rendszerek egyik alapvető problémája: ugyanaz az intézményi logika, amely egy problémát kialakított vagy fenntartott, önmagában ritkán képes annak teljes körű megoldására.
Nem vagyok biztos abban, hogy a szavakon túl bármi változna. Félek, hogy újabb beruházásokkal akarják az eddigi beruházások okozta károkat „kijavítani”, kotrás, gátak, tározók, csatornák zsilipek, beton, szivattyúk, vízkormányzás.
Az eredménye előre borítékolható…
A talajvízszint emelkedése nélkül önmagában semmilyen felszíni vízpótlás nem lesz képes helyreállítani a természetes talajvíz–növényzet kapcsolatot.
Fotók: Kármán balázs
