Áder János kamuzöld – ezt nagyjából mindenki tudta már Magyar Péter megszólalása, illetve az azt követő sajtóhíradások előtt is, amelyek Áder állami milliárdokkal támogatott Kék Bolygó nevű alapítványáról, és annak több mint hétmilliárd forintos gigarendezvényéről szóltak. A volt köztársasági elnök esete azonban jó apropó beszélni a zöldek és a mindenkori hatalom viszonyáról.
Ha a pohár félig teli oldalát nézem, azt mondhatom, hogy már az félsiker a zöldek részéről, hogy valaki – akár felszínes és/vagy hazug módon – de zöldnek akar látszani. Annyit mégiscsak elértünk az elmúlt uszkve 70 év alatt, hogy különböző zöld jelzők (környezetbarát, öko, fenntartható stb..) olyan kategóriák legyenek, amelyeket a politikai vagy gazdasági szereplők előnyösnek tartanak magukra aggatni… Persze ezenközben a hatalom fenntartja a jogot arra, hogy felossza, kategorizálja a zöldeket. Igy vannak a jó zöldek és a rossz zöldek, vannak a “reális”, megfontolt zöldek, és vannak a túlzó, türelmetlen vagy radikális zöldek. Ezek nyomán valóban felmerül a kérdés: milyen legyen a zöldek alapvető viszonya az uralkodó hatalomhoz és az uralkodó rendszerhez…
A zöld 50 árnyalata
A cinikus zöldrefestőktől az úgynevezett “méregzöldekig” valóban sok árnyalattal találkozhatunk.
Az antizöldeka jelen szempontból a legkevésbé problematikusak. Nyilván vannak – most már azért látványosan kevesebben – akik nagyon antizöldek, pl. klímaváltozástagadók, doktriner ipari lobbisták, stb., de ők legalább nem is csinálnak úgy, mintha… A probléma ott kezdődik, amikor a hegemón gazdasági-társadalmi-politikai rendszer felfigyel az ellene tiltakozók üzeneteire és kooptálja azokat.
Egyszerű zöldrefestők: Itt már az a kiindulópont dominál, amit fent is említettünk, miszerint a “zöld”, a “fenntartható”, “öko”, “bio, “természetes” és még sorolhatnánk olyan kifejezések, amelyek már be vannak épülve a közgondolkodásba, mint alapvetően pozitív, előremutató dolgok. Ezért az ezekre az – amúgy homályos és pontatlanul definiált – kategóriákra való hivatkozás piaci, politikai, illetve PR előnyöket jelent.
Itt aztán megtalálható minden.
Ott vannak a csalásközeli megoldások (pl. hogy valaki beépíti mondjuk a “bio” szót a cégnévbe,miközben amit értékesít, az nem bio) vagy, hogy szépen kinéző logókat használnak, amelyek igazán nem jelölnek semmit, vagy hogy alkalmasint valódi ellenőrzött minősítéseket jelölő logókat használnak, csak épp az elhelyezésükből nem derül ki, hogy a “környezetbarát” minősítés nem a termékre magára, hanem mondjuk a csomagolásra vonatkozik…
A zöldrefestő “csalás” másik formája, amikor valaki lényegtelen információkat közöl, mint amikor egy cég olyan „előnnyel” kérkedik, ami valójában szabályozás, törvényi kötelezettség vagy régóta sztenderd az iparágban (pl. egy aeroszolos dezodoron a „CFC-mentes” felirat – holott a freon használata aeroszoloknál már évtizedek óta be van tiltva) vagy amikor egy növényi olaj „koleszterinmentes” (miközben természetesen minden! növényi termék koleszterinmentes, mivel a koleszterin csak állati termékekben található..) és ezeket még sorolhatnánk. Az utóbbi 20 évben megismerhettük az ilyen trükközés egymillió variációját.
Cinikus zöldrefestők
Egy fokkal etikátlanabb, amikor egy cég egy eleve káros valamit próbál „zöldebbnek” beállítani (pl. az „organikus dohány” vagy az „üzemanyag-hatékonyabb” terepjáró, stb.) És még egy fokkal képmutatóbb, amikor egy márka vagy személy egy-egy apróbb környezetbarát tulajdonságot, tevékenységet promózik, miközben elhallgatja azt, hogy maga a lényegi (üzleti) tevékenysége kifejezetten környezetkárosító.
Ezeket már ismerjük:
- Amikor a fast fashion márkák piacra dobnak egy-egy „fenntartható” vagy „újrahasznosított anyagból készült” kollekciót, miközben ezek a kollekciók a teljes éves termelésüknek csak elenyésző részét (gyakran egy százaléknál is kevesebbet) teszik ki. Közben az üzleti modelljük alapja a folyamatos túltermelés, az olcsó, rövid életű ruhák tömeges gyártása, ami hatalmas vízfogyasztással, vegyszerhasználattal és hulladéktermeléssel jár…
- …vagy amikor olaj- és gázipari vállalatok hatalmas hirdetési kampányokban népszerűsítik a cég által támogatott kis léptékű napelemparkokat, szélenergia-projekteket vagy az „alacsony szén-dioxid-kibocsátású” jövőről szóló vízióikat, miközben a bevételük és befektetéseik túlnyomó többsége továbbra is a fosszilis tüzelőanyagok (olaj, földgáz) kitermeléséből és értékesítéséből származik, ami a klímaváltozás elsődleges motorja…
- …vagy amikor italgyártók büszkén hirdetik, hogy palackjaik már 25%-ban újrahasznosított műanyagból (rPET) készülnek, miközben a vállalat a világ egyik legnagyobb műanyagszennyezője, amely évente több milliárd egyszer használatos műanyag palackot hoz forgalomba.
- …vagy amikor légitársaságok, akik a „Carbon offset” (szén-dioxid-kibocsátás ellentételezése) programokat kínálnak az utasoknak, ahol egy kis felár megfizetésével faültetési vagy egyéb környezetvédelmi projekteket támogathatnak, miközben a repülés az egyik legkörnyezetszennyezőbb közlekedési forma és miközben a vállalat az utasforgalom folyamatos és agresszív növelésében érdekelt…
- …vagy amikor pénzintézetek, bankok és más intézmények, amelyek zöld hiteleket kínálnak lakossági ügyfeleknek (pl. napelemre vagy hőszivattyúra), és ezekkel kampányolnak a fenntarthatóságukról, miközben gyakran több milliárd dollárnyi hitelt nyújtanak nagyvállalatoknak szénbányák nyitására, olajvezetékek építésére vagy esőerdők irtásával járó mezőgazdasági tevékenységekre.
Ez a zöldrefestés “színes” világa, ahol már olyan sok fenntartható, zöld és természetbarát ez meg az található, hogy az ember csak azon csodálkozik, hogyhogy nem oldottuk meg a klímakrízist, hiszen itt már mindenki zöld…
Fától az erdőt – azaz az egyéni cselekvés csapdája
Van egy még nagyobb útvesztő, ami már nem a cinikus zöldrefestőket, hanem a tényleg jót akaró zöldeket érinti.
A zöld gondolkodás és a zöldpolitika egyik előremutató eleme, hogy mindig is hangsúlyozta az egyéni döntések, az egyéni cselekvés fontosságát – hogy ne csak várjunk másokra, hanem mi is csináljuk, mutassunk példát, tegyük meg kicsiben,sok kicsi sokra megy, és így tovább. Ehhez társult a zöld szemlélet egy másik fontos és szimpatikus vonása, az életmód hangsúlyozása, nevezetesen, hogy az ember ne csak a szavak és a szavazatok szintjén jelenítse meg a világnézetét, hanem az jelenjen meg az életmódjában, hassa át a hétköznapjait. Ezek valóban fontos elvek, amelyek minden progresszív politikában meg kell(enne), hogy jelenjenek!
Ám nagyon nem mindegy, hogy az egyéni cselekvés a rendszerszintű cselekvés mellett vagy helyett van!
Sajnos igen gyakran az utóbbiról van szó. Márpedig a globális kapitalizmus korában – egy-két kivételes esettől eltekintve –az egyéni és a rendszerszintű cselekvés között olyan léptékkülönbségek lehetnek, melyek az egyéni cselekvést majdhogynem marginálissá, az egyéni cselekvés piedesztálra állítását pedig átveréssé teszik.
Ez a zöld szemléletformálás és a zöldpolitika egyik legnagyobb belső csapdája – hiszen a globális kapitalizmus hegemon rendszere előszeretettel propagálja az “egyéni cselekvés , egyéni felelősségvállalás” fontosságát, ami nemcsak hogy eltereli a figyelmet a rendszerszintű cselekvés elmaradásáról, de egyfajta szelepként is működik, mely által az uralkodó rendszer a folyamatos cselekvés illúzióját keltve bebiztosítja a status quo fenntartását.
Rendszerkritika és harc nélkül nincs jövő
Megint másik csapdahelyzet – ami szintén gyakran szimpatikus és jóindulatú közelítésből származik, az az egyre gyakoribb “kivonulás” népszerűsítése. Itt is meg kell említeni, hogy alapból nagyon hiteles, amikor valaki, például felismerve az ökológiai korlátokat, úgy dönt, hogy kivonul a városból, és elmegy mondjuk egy ökofaluba gazdálkodni. Alapvetően rokonszenves az a gesztus, hogy megmutatjuk, hogyan is néz ki egy alternatív közösség vagy életmód. Nagyon őszinte és következetes lehet azt mondani, hogy kilépek a fenntarthatatlan közegből, és azt választom, hogy másként élem a hétköznapjaimat. Csatlakozni az Ökofalvak, a Gyüttmentek, a Mélyalkalmazkodás táborához megítélésem szerint teljesen érvényes, alkalmasint tiszteletreméltó individuális döntés, amelynek a kollektív cselekvés szempontjából mégis lehet/van olyan “mellékhatása”, ami nem biztos, hogy támogatja a rendszerszintű változást. Nem pusztán azért, mert mindez könnyen átcsap –– Lányi András kifejezésével élve – „összeomlás-pesszimizmusba”, ami elveheti vagy akárcsak csökkentheti az emberi hatóerőben vetett hitet, hanem sokkal fontosabban, mert kiveszi a problémát a politika teréből.
Zöldnek lenni – pláne a 21 században –leginkább rendszerkritikát kell, hogy jelentsen. Annak felismerését, hogy az uralkodó rendszer (rendszerszinten!!) fenntarthatatlan. Ezt a rendszert politikailag, gazdaságilag úgy hívják, hogy kapitalizmus, kulturálisan pedig leggyakrabban úgy, hogy fogyasztói társadalom. Az ökológiailag fenntartható lét ebben a rendszerben nem lehetséges! Individuális szinten sokféle stratégia lehet érvényes, de ami érdemben és kellő léptékben hatással van a fenntarthatóság kérdéseire, az a rendszerszintű változás. Ehhez pedig leginkább a politikai nyomásgyakorlás vezet el.
Egy olyan polikrízisben élünk, ahol az individuális cselekvés és személyes példamutatás már nem elég. Ha nem történnek nagy hatósugarú rendszerszintű beavatkozások, akkor egészen reménytelenné válik az összeomlás elkerülése.
Így hát persze, vannak olyan szembetűnő esetek, mint Áder Jánossé. Amikor egy ősfideszes haver, akit épp a befolyásos haverjai megtettek az ország első számú főméltósággá, a létező legcinikusabban hirdeti a zöld elveket és a fenntarthatóságot, miközben fenntartás nélkül (ki)szolgál egy olyan rezsimet, amely nem is állhatna távolabb a zöld elvektől és a fenntarthatóságtól. Ám ez a könnyebbik eset. Ezt könnyen felismerjük, leleplezzük, elítéljük. A zöldrefestés már egy rafináltabb dolog, hiszen ilyenkor az uralkodó rendszer kooptálja a zöld címkéket, kifejezéseket, szlogeneket – persze mindezt felületes, felhígított és képmutató módon teszi, úgy, hogy a zöldnek titulált dolgok még véletlenül se érintsék az uralkodó rendszer gazdasági, politikai, társadalmi alapjait. A zöldrefestés délibábja azért veszélyes, mert azt a látszatot kelti, hogy történik valami – ezzel legyengítve a rendszerkritikát és a hegemón rendszerrel szembeni ellenállást.
Végül, paradox módon a zöldek saját belső ellentmondásai is megjelennek, amikor a rendszerszintű változtatás helyett a hangsúly az egyéni cselekvésre és az alternatívák előzetes felépítésére helyeződik. Ezek természetesen fontosak és szükségesek, csak hát az arányok… A lényegi kérdés megmarad: ha ezek a rendszerkritika és változtatási nyomás mellett történnek, akkor előrevisznek, viszont ha ezek helyett, akkor marad a fennálló rend – ami polikrízis idején végzetesnek bizonyulhat.
Boritóképen szereplő fotó: Wikipedia
