A Balaton-part utolsó szabad vízparti területein is apartmanházak épülnek, a korábban elkülönülő üdülőövezetek pedig egyre inkább összeérnek. A néhány év alatt felfutó építkezési hullám nem pusztán a tópart látványát változtatja meg: tovább rombolja az ökológiai hálózatot, túlterheli a közlekedési infrastruktúrát, és régi társadalmi konfliktusokat élez ki. Wettstein Domonkos, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Urbanisztika Tanszékének tanszékvezető-helyettese, egyetemi docens bemutatja, hogyan vezetett a Balaton-part több mint százéves beépítési folyamata a mai helyzethez, és miért különösen nagy a tétje a még szabadon maradt partszakaszok sorsának.
Szerző: Wettstein Domonkos, a BME Urbanisztika Tanszék tanszékvezető-helyettese, egyetemi docens
A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.
Az elmúlt néhány évben új, minden korábbinál intenzívebbnek tűnő építkezési hullám indult a Balaton partján: az apartmanházak gyors terjedésével a tópart utolsó szabad területei is sorra beépülnek. A korábban elkülönülő üdülőterületek egyre inkább összeérnek, és lassan bezárulhat a Balaton körül a városgyűrű. Ez a folyamat azonban nem az elmúlt években kezdődött. A mai apartmanház-építési hullám egy több mint évszázados átalakulás legújabb állomása, amelynek során az egymást követő építkezések újra és újra átformálták a tópart tájképét, településszerkezetét és társadalmi viszonyait, előkészítve a mai konfliktusokat.
Déli Vasút – vízválasztó a Balaton-part beépítésében
A 20. század új beépítési formáit üdülőhelyi minták és hagyományok híján nehéz volt szabályozni. Ez nemcsak az épületeknél, hanem a települések szerkezetében is gondot okozott. Az új parcellázásokat ugyanis jellemzően a tóparton új területeken, az ősközségektől – vagyis a már ott levő településektől – elkülönülve kezdték meg. A beépítési folyamatot megelőzte a Déli Vasút kiépítése, ami a táj jelentős átalakulásával járt együtt: a töltés biztosításához a vízszintet is szabályozni kellett, ennek következtében egy új vízparti földterület, az apadási öv került szárazra. Ezen a területen indultak meg néhány évtizeddel később a parcellázások, és ez a szabad beépítési helyzet még inkább felerősítette a kialakulatlan beépítési mintázatok anomáliáit.
Az első villatelepek már a 19. században kialakultak, az üdülés új életformájához azonban nem álltak rendelkezésre regionális előképek. Bár a tájegység népi építészete gazdag formakinccsel rendelkezett és a turizmus érdeklődését is hamar felkeltette, de a villaépíttetők a társadalmi reprezentáció és az életvitel okán inkább a korszak kedvelt európai irányzataiból merítettek inspirációt. Az alpesi utazások képzelt vagy valós élményét idézik meg a Füreden, Földváron vagy épp Fonyódon felépült „svájci villaként” emlegetett faverandás épületek, amelyeket tájidegen mintázatként hurcoltak be az első kolonizáció idején, mára már azonban az épített örökség részeként tekintünk rájuk. Hasonlóan a villakertek, parkok sétányok növényalkalmazására, például a platán fasorokra, amelyek tudatosan telepített tájidegen kultúrnövények.
Befelé forduló ország – szaporodó épületek a tóparton
Az első léptékváltás a tópart beépítésének történetében nem az épületek nagyságában, hanem számosságában következett be. Az első világháborút követően az ország elvesztette történeti fürdőhelyeit, a turisztikai érdeklődés pedig a Balaton felé fordult. Egy új társadalmi réteg, a középosztály kezdett el nagyszámban, de egyre apróbb telkeken építkezni. A gazdasági válság szorításában kevés pénzből, a századelő nagypolgári villáinál csak szerényebb kialakítású nyaralókat engedhettek meg maguknak.
Ez új beépítési műfajt jelentett, és mivel építészek híján sok esetben kőművesek vagy építőmesterek készítették a terveket is, előképek hiányában a nyaralók kialakítása formai, szerkezeti és funkcionális szempontból is problémás volt. A probléma azonban ez esetben nemcsak épület-, hanem települési léptékben is megmutatkozott. Ekkor kezdték el a tópartot intenzíven beépíteni, elsősorban a fővárosból könnyebben megközelíthető déli parti telepeken kezdtek el egyre hosszabb partszakaszokat belterületbe vonni. Az új, kisebb telkekből kialakuló parcellázásoknak sem volt előképe, hiányoztak a megfelelően kiszabályozott utak, közterek, zöldfelületek. A jégkár megelőzésére pedig elindult a vízpartok mesterséges kiépítése is Kaáli Nagy Dezső irányításával.
A problémákat észlelve a harmincas években fordult az építész szakma figyelme is a Balaton-ügy felé. A Balatoni Intéző Bizottságban Kotsis Iván vezetésével mintaterveket dolgoztak ki nemcsak az egyes épületek, de a települések számára is, hogy rendezettebb környezetet alakíthassanak ki. Az üdülőterületeken a nyaralók mellett egyre több vállalati vagy szociális programban épült üdülőház jelent meg, ami egy új épülettípus, a többszintes, sávos beépítésforma, a későbbi modern üdülő és szállóépületek előfutárának kialakulásához vezetett.
A vízparti térfoglalás hamar az ősközségek lakosaival is konfliktusokat eredményezett: a partot hagyományosan állatok fürdetésére és itatására használták, az üdülés azonban ellehetetlenítette ezt a hagyományos tájhasználatot. Az állandó és a szezonális lakosság közti érdekellentét konfliktusa generációról generációra újabb és újabb ütközőpontok kialakulásával máig sok helyen tovább él. Ebben az érdekellentétben meghatározó a korszakban kialakuló településszerkezet. Az üdülőterületek és állandó lakosság lakóterületei még ma is sok helyen elkülönülnek, és ebből adódóan a mai kihívásokat is másként értelmezik. A korszak parcellázásai még kisebb léptékűek voltak, de ezek a beépítések indították el azt az urbanizációs folyamatot, ami a következő évtizedekben a tópart összeépülését eredményezte. A kisebb léptékű, elkülönülő, társadalmilag is zárt nyaralótelepeken ugyanakkor erős közösségek és civil szervezetek alakultak, amelyek a környezet gondozását is célul tűzték ki. Ez a hagyomány sok helyen a mai civil szervezetekben is tovább él.
Típustervek, szállodasorok, társasüdülők – Balaton-fejlesztés a szocializmusban
A következő léptékváltás az 1957-ben elinduló Balaton-fejlesztéshez köthető, bár a beépítési folyamat csak fokozatosan a következő két évtizedben futott fel. Az 1956-os forradalom leverését követően a konszolidációs társadalompolitika eszközévé vált a Balaton. A központosított államberendezkedés új nézőpontból szemlélte a tópartot: elkészült az első regionális léptékű terv, amely a tájegység egészét egységben szemlélte. A Farkas Tibor főépítész vezetésével elkészült terv már a tópart természeti értékeinek megőrzését is prioritásként kezelte, miközben az egyre növekvő építési igényekhez új beépíthető területeket is ki kellett jelölnie. Modernizáció és természeti értékek érzékeny egyensúlyát kereste a terv, amely a nemzetközi fórumokon is elismerést kapott: 1965-ben a Nemzetközi Építészszövetség (UIA) Abercrombie-díját kapta meg a keleti blokk országai közül elsőként.
A terv az északi parton még meglévő zöldterületek szigorú védelmét írta elő, a déli parton azonban több helyen feltöltésekkel új építési területeket irányzott elő. A tóparti üdülőterületek az ősközségektől elkülönülve épültek be, a tervlapokon pirossal meghúzott „üdülőterületi határ” még ma is érzékelhető a települések épített környezetében és társadalom szerkezetében. A korszak jellegzetes beépítési típusa a minimális alapterületű hétvégi ház, amely szakszerű építését típusterv-katalógusok is segítették. A tervezés és a kivitelezés minősége ugyanis még ezekben az évtizedekben is problémát jelentett. Ezzel egyidőben a központokban és az új vízparti feltöltéseken azonban a szálloda- és üdülőépítési programokban egyre nagyobb léptékű szállások épültek fel. Siófokon az Aranypart szállodasorát, az Ezüstpart szakszervezeti üdülőit a régi nyaralótelepek előtt feltöltött területeken építették fel.
A tópart kezdett besűrűsödni, ami a beépítési tipológiákra is hatással volt: kísérleti jelleggel sorházas telepeket és társasnyaralókat alakítottak ki. Ezek közül legismertebb az Almádiban felépült Lottótelep, ahol a minimális kis saját előkerttel a kollektív és gazdaságos területhasználaton volt a hangsúly. Ebben az időszakban indultak el a társasüdülő-építkezések is. A többszintes kis lakásegységeket tartalmazó épülettípus a mai apartmanház építészet előfutárának is tekinthető, de az építés módja jelentősen eltérő: szövetkezeti formában megvalósuló építkezések a nyaralóközösségek máig tartó erős összefogását eredményezték. A valós léptékváltás azonban 1968 után indult el. Az új gazdasági mechanizmus bevezetésének évében a kontrollt biztosító főépítészi pozíciót megszűntették, és elkezdődött a korábban védett területek beépítése is. Nemcsak az építkezések száma, de a mérete is változott. A Balatoni Központi Fejlesztési Program keretében újabb vízparti területeket töltöttek fel, és most már a paneles előregyártás technológiájával épültek a későmodern üdülőegységek. Ekkor már észlelhetővé váltak a túlzott modernizáció környezetkárosító hatásai: a hetvenes években egyre súlyosabb problémát okozott a vízminőség romlása, amely a vízfolyások és a tó mesterséges mederalakítására volt visszavezethető. Ezzel egyidőben kezdett el a zártkerti építés problémája is elburjánozni, ami szintén súlyos ökológiai károkat okozott. Az értékes gyümölcsös és szőlőterületeken a zártkerteket üdülés céljára vásárolták meg és nem művelték, ami a talaj erózióját okozta.
Apartmanház-boom: lassan az utolsó szabad vízparti területek is elfogynak
A legutóbbi léptékváltást az egyre besűrűsödő vízparti övezetek utolsó szabad területein az apartmanházak megjelenése eredményezte. A beépítés elsődleges problémája ugyanis a településszerkezeti helyzetből adódik: az utolsó szabad vízparti területek épülnek be, ami a tóparti zóna amúgy is sérült ökológiai hálózatát még tovább roncsolja. Ráadásul a feszes helyzetben a fejlesztők a korábbi beépítési mintázatoknál nagyobb beépítési sűrűségre törekszenek. A műfaj sajátossága, hogy az apró nyaralóházakkal szemben nem a saját kert, hanem a közvetlen tóparti kilátás az értéktényező, ezért a fejlesztők szinte csak a még elérhető vízparti telkeket keresik. A nagy számú lakásegység építése sok helyen az infrastruktúra és a közlekedés hálózatait is túlterheli. A több száz új lakás a gépkocsiszám növekedését eredményezi, ami már most is a nyaralótelepek úthálózatának szűkre szabott kapacitását feszegeti. A telkeken a burkolt felületek aránya a gépkocsik parkolása miatt is jelentős, ami a városi hőszigethatást az üdülőhelyeken is érzékelhetővé teszi.
Az új beépítés típus a szabályozás problémáira is rámutatott. Az érintett területek korábban sok esetben kempingként működtek vagy a települések szabadon bejárható zöldterületei voltak, ugyanakkor a szabályozási tervekben nem „zöldterületként”, hanem korábban is már beépíthető területként volt számon tartva. Az építménymagasság-számítás további meglepetéseket eredményezett: a homlokzati átlagszámítással és a visszalépcsőző vagy ferde síkot követő homlokzati felületekkel a szabályozás szándékán túl több szinttel magasabb házak épülhettek fel. Ezekből alakult ki a „jacht formájú” beépítések mint a kortárs balatoni építészet jellegzetes karaktere.
Hiányos érdekképviselet, megnövekedett önkormányzati autonómia: kulcsszerepben a civilek
Épp ezért fontos, hogy a helyi civil társadalom felügyelje és folyamatosan nyomon kövesse a szabályozási terv módosításait. Az apartmanház-építés kérdése ugyanakkor az összetett helyi társadalmak történeti törésvonalait is kiélezi. A 20. században kialakuló településszerkezeti adottságok miatt a vízparti területeken ma is főleg szezonális lakók vannak, akiknek nincs helyi érdekképviselete az önkormányzatokban. A pénzügyi szempontból nehéz helyzetben lévő önkormányzatok számára ugyanakkor az apartmanházak több csatornán keresztül is bevételnövekedést eredményeznek. Most a kiemelt beruházási státusz megszűntetésével visszakerül a döntés a helyi önkormányzatokhoz, miközben az érintett területek érdekképviselete a csak a kevés eszközzel rendelkező civil szervezetekre marad. Mindez egy történelmi folyamat eredménye, a nagy összefüggő üdülőterületek a mai önkormányzati rendszerben speciális megoldást kívánnának. A képviselet nélküli vízparti sáv érdekellentétei szükségszerűen újabb és újabb konfliktusokhoz vezetnek.
A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.
