A Tisza holtágai évszázadokon át a táj legértékesebb vízi élőhelyei közé tartoztak, napjainkban azonban több helyen a visszahúzódó víz, az algásodás és a kiszáradó medrek jelzik, hogy az aszály már nem átmeneti jelenség. A Körtvélyesi-holtágról készült legfrissebb drónfelvételek is azt mutatják: a folyamat látványosan felgyorsult. Milyen következményekkel jár mindez a vizes élőhelyekre, a védett fajokra és az emberi használatra nézve? Ezekről is kérdeztük Lukács Balázs Andrást, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének igazgatóját.
Holtágak. Megannyi csendes vízi paradicsom évszázados fűzfák rejtekében. Nyugalomra vágyó családok, ember méretű harcsákról álmodozó horgászok és kisportolt testű kajakosok otthona. Az utóbbi években aggasztó méreteket öltő aszály áldozatai a folyóinkról lefűződött tavak is. A napokban Bodrogi Attila amatőr meteorológus ismét drónvideót készített az egyik Dél-Alföldön elnyúló Tisza-holtágról. A helyi horgászok körében roppant népszerű Körtvélyesi-holtág medre hosszú szakaszon kiszáradt, erről már a korábbi években is bemutatott elszomorító képeket a hódmezővásárhelyi természetbarát. Lukács Balázs András ökológussal arra a kérdésre kerestük a választ, hogy a holtágak kiszáradása milyen hatással van az ökoszisztémákra.
Évek óta aszály sújtja az Alföldet, a tavakat és a folyókat Magyarországon. Hogyan jelentkezik ez a vízi ökoszisztémákban? Mit érzékelünk ebből?
Az elmúlt években egyre intenzívebb, tartós aszályt tapasztaltunk. Ennek egyik leglátványosabb következménye, hogy a hazai kisvízfolyások jelentős része időszakosan vagy tartósan kiszárad. Míg korábban ez ritka jelenség volt, ma a kisvízfolyások közel egyharmadát érinti.
A kisebb vízfolyások különösen sérülékenyek, mert vízgyűjtőjük teljes egészében Magyarországon található, így közvetlenül függenek a hazai csapadékviszonyoktól. A tavaknál is hasonló folyamatok zajlanak. A nagy tavak vízszintcsökkenése rendszeresen megjelenik a hírekben, de a kisebb holtágak és holtmedrek helyzete sokszor még súlyosabb.
A folyók egyre ritkábban lépnek ki a medrükből, ezért nem töltik fel és nem öblítik át a hullámtéri holtágakat. A mentett oldali holtmedrek elveszítették azt a talajvízi utánpótlást is, amely korábban fenntartotta őket. Számos helyen teljes kiszáradás, máshol jelentős vízszintcsökkenés figyelhető meg.
A csökkenő vízmennyiség miatt a vízben oldott tápanyagok és esetleg ott található szennyezőanyagok koncentrációja nő. A vizek „betöményednek”, ami kedvez az algavirágzásoknak. Míg korábban ezek jellemzően nyár végén jelentkeztek, ma már gyakran július elején tömegesen megjelennek. Ennek következménye a rossz vízminőség, a kellemetlen szag, az oxigénhiány és végül a halpusztulás. Az aszály ráadásul nem önmagában jelent problémát, hanem felerősíti a többi terhelés – például a tápanyagterhelés, a szennyezések vagy az élőhely-átalakítások – hatását. Sok víztest így olyan állapotba kerül, amely természetvédelmi és rekreációs szempontból sem kedvező.
Mely fajokat érintik leginkább az alacsony vízszint? Mit jelent az, ha egy holtág medrében már szárazföldi növényzet jelenik meg?
Az élővilág mindig követi a környezeti változásokat. Ahol tartósan eltűnik a víz, onnan fokozatosan visszaszorulnak a vízi és mocsári növények, helyüket pedig szárazságtűrő fajok veszik át.
A természetes növényzeti zónák ilyenkor fokozatosan beljebb húzódnak a meder irányába. Ha a folyamat hosszú ideig fennmarad, egy korábbi víztest helyén erdők jelenhetnek meg. A Felső-Tiszán már számos olyan holtmeder található, amely húsz év alatt annyira kiszáradt, hogy erdő települt a helyére.
A természet alkalmazkodik, de ennek ellenére egyre kevesebb vizes élőhely marad a tájban. Ez csökkenti az élőhelyek közötti kapcsolatokat és a fajok visszatelepülési lehetőségeit. A vízi szervezetek, növények, rovarok és más élőlények ugyan képesek terjedni, de ehhez megfelelő sűrűségben elhelyezkedő élőhelyekre van szükség.
Ahogy a vizes élőhelyek eltűnnek, nő a konfliktus a különböző használati igények között is. Úgy gondolom, egyre kevesebb helyen kellene egyszerre biztosítani a természetvédelem, a horgászat, a rekreáció és más vízhasználatok feltételeit. Ennek már társadalmi következményei is vannak. Az utóbbi években több helyen találkoztam olyan horgászokkal, akik új horgászvizeket kerestek, mert a korábban használt holtágak vízminősége leromlott, vagy egyszerűen alkalmatlanná váltak a horgászatra.
Vannak-e veszélyben lévő fajok?
Gyakorlatilag minden vizes élőhelyhez kötődő védett faj érintett. A probléma alapja az élőhelyek eltűnése és feldarabolódása. Ahogy csökken a vizes élőhelyek kiterjedése, úgy szorulnak vissza az ott élő növény- és állatfajok is.
Jó példa erre a lápi póc, de valójában számos más faj helyzete is romlik. Nagyon érezhető a vízinövények eltűnése a tájból, de látványosan csökken a kétéltűek, főleg a békák mennyisége is. Botanikusként elsősorban azt látom, hogy eltűnnek azok a növénytársulások, amelyek magát az élőhelyet létrehozzák. Ha eltűnnek a vízinövények, megszűnnek a búvóhelyek, az ívóhelyek és a szaporodási lehetőségek is. Különösen aggasztó a jó ökológiai állapotot jelző növényfajok és rovarok visszaszorulása. A békaszőlők, a tündérrózsák és számos mocsári növény egyre ritkábbá válik. Egyre nehezebb olyan víztestet találni, ahol egyszerre jelen van a változatos növény- és állatvilág. Ebben nagy szerepet játszik a túlzott mértékű, átgondolatlan haltelepítés is. A nagy mennyiségben telepített ponty és amur jelentősen átalakítja a vízi növényzetet, ami az egész ökoszisztéma egyensúlyára kihat.
Milyen szerepe van ebben a horgászatnak?
A probléma nem maga a horgászat, hanem az intenzív halasítás és a túlhasználat. Sok helyen nincs megfelelő kontroll afölött, hogy mekkora halállományt telepítenek egy adott vízbe, illetve az adott víztest eltartóképessége mit tenne lehetővé. A túlzott ponty- és amurtelepítés károsítja a vízinövényzetet. Emellett jelentős terhelést okoz a nagy mennyiségű etetőanyag is, amely a vízben marad, lebomlik, és tovább növeli a tápanyagterhelést, illetve az elveszített horgászfelszerelések mennyisége is óriási. A becslések szerint ez utóbbi mintegy 1800-2900 tonna / év mennyiséget jelent, többségében műanyag szeméttel, de van benne ólom és egyéb fémhulladék is. .
Aszályos időszakban ezek a hatások összeadódnak. A csökkenő víztérfogatban egyre nagyobb koncentrációban jelennek meg a tápanyagok, ami kedvez az algásodásnak és a vízminőség romlásának. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a vizes élőhelyek regenerációs képessége kiváló. Ha megfelelő mennyiségű vizet kapnak, és csökken a terhelésük, az élővilág viszonylag gyorsan képes helyreállni.
Lehet-e ma környezeti hatásvizsgálat nélkül olyan mértékű haltelepítést végezni, amely jelentősen befolyásolja az élővilágot és a vízminőséget? Milyen jogszabályok szabályozzák a halasítást, és van-e hatósági kontroll arra, hogy egy adott víztest mekkora halállományt képes fenntarthatóan eltartani?
Védett területeken a természetvédelmi jogszabályok, Natura 2000 területeken pedig az uniós előírások is érvényesek. Emellett minden jelentősebb felszíni vízre vonatkozik az Európai Unió Víz Keretirányelve. Ennek egyik alapelve, hogy minden víztest esetében el kell érni vagy fenn kell tartani a jó ökológiai állapotot. Ez azt jelenti, hogy a víz mennyisége, minősége és élővilága egyaránt megfelelő legyen. A gyakorlatban azonban azt látjuk, hogy sok esetben nem ebbe az irányba haladnak a folyamatok. A haltelepítések során pl. ilyen hatásértékelést egyáltalán nem végeznek. Annak ellenére, hogy elvileg kötelező lenne, nincs mindenhol dokumentálva mikor mennyi és milyen összetételű halakat helyeztek adott víztestbe. Az erre vonatkozó adatbázisok nagyon hiányosak, mert jórészt önbevalláson alapulnak. A jogszabályok önmagukban nem elegendők: azok következetes alkalmazására és ellenőrzésére is szükség lenne.
Az aszályos évek minden bizonnyal velünk maradnak. Hogyan lehet alkalmazkodni az aszályhoz és a vízszintcsökkenéshez?
A legfontosabb feladat a vízvisszatartás. A folyók közelében található holtágak és egykori folyómedrek természetes tározóként működhetnek, hiszen ezek a mélyfekvésű területek alkalmasak arra, hogy a csapadékos időszakokban érkező vizet helyben tartsuk. Nem új területeket kell keresni: ezek a táji adottságok ma is léteznek, jól ismertek és feltérképezettek. A kihívás inkább az, hogy a vízgazdálkodási, természetvédelmi és mezőgazdasági szempontokat összehangoljuk. A probléma nem feltétlenül az éves csapadékmennyiség csökkenése, hanem annak egyre szélsőségesebb eloszlása. Rövid idő alatt nagy mennyiségű csapadék hullik le, amelyet meg kellene őrizni a szárazabb időszakokra.
A megoldás tehát az, hogy visszaengedjük a vizet a tájba.
Igen, de ezt mindig vízgyűjtő szinten kell megtervezni. Nem elegendő egy-egy helyi beavatkozás – összehangolt, táji léptékű vízgazdálkodásra van szükség. A tervezés során minden érintett szempontot figyelembe kell venni: a mezőgazdaságot, a településeket, a rekreációt és a természetvédelmet is. A biodiverzitásnak helyet kell biztosítani.
A természet nemcsak védelemre szorul, hanem szolgáltatásokat is nyújt. A vizes élőhelyek jelentős szerepet játszanak a víz természetes tisztításában, a tápanyagok megkötésében és a vízminőség fenntartásában. Az Európai Unió Víz Keretirányelve is ezt a szemléletet képviseli. Az elmúlt évtizedekben történt előrelépés, de sokszor hiányzott a hosszú távú, vízgyűjtő szintű tervezés. A valódi változáshoz következetes szakmai munka, megfelelő jogszabályi háttér és politikai elkötelezettség is szükséges. Ha sikerül a vizet a tájban tartani, és a természet számára biztosítani a szükséges teret, akkor az ökoszisztémák állapota mellett a társadalom vízbiztonsága is javulhat.
Képek: Facebook / Dél-Alföld meteorológia / Bodrogi Attila
