Normális-e az, hogy a városi útjainkat autópályaként kezeljük, majd meglepődünk,
hogy a városi zaj és szmog miatt egyre többen betegszenek meg? – teszi fel a kérdést Karácsony Gergely főpolgármester. Az alábbiakban Karácsony Gergely újévi köszöntőjét adjuk közre.
Kedves Barátaim, békés, boldog új évet kívánok mindannyiuknak!
Most pezsgő helyett egy csésze teával, mert talán így másnap ez jobban esik, meg hát melegséget áraszt, amire ebben a konkrét és átvitt értelemben is hidegrázós időben nagy szükségünk van.
A világ legtöbb nyelvén új évre boldogságot, szerencsét szoktak
kívánni, de mi, magyarok gyakran hozzátesszük, legyen békés is.
Lássuk be, ezt eddig inkább megszokásból mondtuk, rutinból, most
azonban súlya, hatalmas súlya lett ennek a kívánságnak. A súlyát
az áldozatok adják, a könnyek, a nélkülözés, ami a
szomszédunkban sok millió ember hétköznapjává lett, az orosz
zsarnok háborús agressziója miatt.
Bárcsak ne így kellett volna ráeszmélnünk, az ukrán nép hősies
küzdelme láttán, hogy a boldogságunknak bizony alapvető feltétele
a béke. 2023-ban már semmit nem tehetünk rutinból. Újra és újra
fel kell tennünk a kérdést, hogy ami normális, az helyes-e,
egészséges-e is egyben? Ennek eldöntésében talán az emberi
kapcsolataink, a találkozásaink lehetnek a kapaszkodók.
A tavalyi év sok fontos találkozást hozott nekem is. Soha nem
felejtem el például a találkozásomat Dominikkal, egy 22 éves
fiatalemberrel, aki megmentett egy kétségbeesett fiút attól, hogy a
Margit hídról a Dunába vesse magát. Míg az arra járók többsége
közömbös maradt, sőt voltak, akik kifejezetten biztatták a srácot,
hogy ugorjon már végre, ő beszélgetni kezdett vele, kérdezte és
győzködte. Amikor megkérdeztem tőle, hogy hogy volt ehhez
bátorsága, lelkiereje, csak nézett rám értetlenül. Hát ez a
normális, ez a helyes, nem?! – válaszolt. Hogy ez volt a helyes, az
nem kérdés, de hogy ezt tekintjük-e normálisnak, és eszerint
cselekszünk-e a hétköznapokban, abban már nem vagyok olyan biztos. A
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárában vagyunk,
amelynek több tucat intézménye vár mindenkit, diákot és
nyugdíjast, akik a rezsiválság miatt kiszorultak a kollégiumból,
vagy arra kényszerülnek, hogy otthon letekerjék a fűtést
napközben. Ezt tartottuk helyesnek, normálisnak mégsem mondanám,
hiszen a rezsiválság miatt számtalan ehhez hasonló intézményt
zártak be országszerte, pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lett
volna rájuk.
És ha már könyvtár, hadd beszéljek egy kicsit arról a könyvről,
amit éppen olvasok. A szerzője egy világhírű, budapesti
származású orvos, pszichiáter, Máté Gábor. A könyv, amely
nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon is az egyik
legnépszerűbb ismeretterjesztő kötet, éppen arról szól, hogy
mennyire egészségtelen, mennyire beteges az a világ, amelyben
élünk, amelyet hajlamosak vagyunk normálisnak tartani, ahelyett, hogy
abnormálisnak tartanánk. Korántsem az a fiú az egyetlen, akit
Dominik megmentett, aki elviselhetetlennek tűnő szorongásoktól
szenved. Magyarországon, Budapesten és az egész világon drámai
mértékben növekszik a különböző mentális betegségektől
szenvedő fiatalok száma. Tele vagyunk függőségekkel, az
alkoholtól, a kényszeres okostelefonozásig.
Olyan alattomos gyilkosok rövidítik az életünket mint a stressz és
a szmog, a többségünk allergiás valamire. Hiába fejlődik a
gazdaság, a technológia és az orvoslás, ahogy Máté Gábor írja,
„nagyon sokan szenvednek stressztől, tudatlanságból,
egyenlőtlenségből, környezetrombolásból, klímaváltozásból,
szegénységből és társadalmi elszigeteltségből következő
betegségektől.” Mindezekből a hatásokból jócskán jut nekünk is
itt, ebben az országban és ebben a városban, ezért aztán nem
engedhetjük meg magunknak, hogy a rutinjaink, életünk vakfoltjaivá
váljanak, hogy normálisnak lássunk valamit csak azért, mert
megszoktuk. Inkább azt tekintsük normálisnak, ami igaz is egyben.
Ennek érdekében 2023 legyen az újrakezdés éve. Normális-e az, hogy
a városi útjainkat autópályaként kezeljük, majd meglepődünk,
hogy a városi zaj és szmog miatt egyre többen betegszenek meg?
Normális-e az, hogy a városi tereinket parkolónak használjuk,
esélyt sem adva a fáknak, akik a portól és a forróságtól
védelmeznek minket? Normális-e az, hogy csak az a zöldterület
számít értéknek, amit el lehet adni, amit be lehet építeni, csak
az az erdő számít, amit ki lehet vágni? Normális-e az, hogy
közömbösek vagyunk a legnehezebb helyzetben lévő honfitársainkkal?
Normális-e az, hogy egyes önkormányzatok családokat lakoltatnak ki
valódi indok és méltó elhelyezés nélkül, hogy a hajléktalan
emberek ellen küzdünk a hajléktalanság helyett? Én egyiket sem
tartom normálisnak, és biztos vagyok abban, hogy a budapestiek nagy
többsége velem együtt változtatni akar ezeken. Itt az ideje hát,
hogy ne azt tekintsük mindig normálisnak, amit megszoktunk. Azt
tekintsük normálisnak, amiről meggyőződéssel mondhatjuk: ez így
helyes.
Használjuk ki, hogy recseg-ropog körülöttünk a háború,
energiakrízis, klímaválság által sújtott globális kapitalizmus.
Használjuk ki, hogy a világ minden felelős vezetője és polgára
most azt a kérdést teszi föl, hogy mit rontottunk el, és hogyan
kellene másféleképpen folytatnunk. A szörnyű ukrajnai háború
kitörésének is az a fő oka, hogy a világ beletörődött abba, ami
egyáltalán nem normális. Hiszen, ha eltűrtük, hogy Oroszország
elfoglalja a Krím félszigetet, miért lepődünk meg, ha pár évvel
később már egész Ukrajnát támadja meg? Hogyan alapozhatjuk a
gazdaságunkat, a jólétünket olyan energiahordozókra, az olajra és
a gázra, a fosszilis energiákra, amelyek ökológiai katasztrófába
sodornak minket, és amit fegyverként használhatnak a zsarnokok, akik
a sajátjaikként tekintenek a Föld kincseire, és jobb esetben csak
foci VB-t vásárolnak maguknak, rosszabb esetben háborút. Mert a
modern idők háborúi valahogy mindig kapcsolatban álltak a gázzal
és az olajjal. De a megújuló energia miatt még sosem tört ki
háború. Napelem termelte energiából még senki nem vásárolt
tankot. Ahhoz, hogy meg tudjuk állítani az ökológiai katasztrófába
és háborúba sodródó világot, ahhoz, hogy meg tudjuk változtatni a
városunkat és a hazánkat, ahhoz mindenekelőtt arra lenne szükség,
hogy újra tudjunk normálisan beszélgetni a közös ügyeinkről. Hogy
ne tekintsük normálisnak azt, hogy a politika olyan, amilyennek nap
mint nap látjuk és elszenvedjük. A politika nem szólhat csak a
hatalomról, a manipulációról és a társadalom megosztásáról.
A politikának nem embereket, csoportokat, ellenségképeket, érdekeket
kell folyton egymással szembeállítania. A politika legfontosabb
kérdése az kell, hogy legyen, hogy elválassza egymástól azt, ami
helyes és ami helytelen. Például, hogy soha nem mossuk össze az
áldozatot az agresszorral, és a támadóval szemben a megtámadott
oldalára állunk. Számomra a 2022-es év legszomorúbb tapasztalata az
volt, hogy milyen hatékonyan tud működni a végtelenül primitív és
hazug propaganda. A propagandisták a hatalom fekete serege. Ők azok,
akik szellemi furkósbotot használnak a tények és az érvek, az
igazság helyett. Ha 2022 a propaganda éve volt, akkor 2023 legyen az
őszinte beszélgetéseké, mert a világot, hazánkat és a városunkat
érő egyre bonyolultabb kihívásokra adott ostobaságig
leegyszerűsítő válaszok nem lehetnek mások, csak hazugak. Ha csak
ennyit megfontolnánk, már azzal megóvhatnánk magunkat annyi buta és
felesleges vitától.
Hogy a saját dolgomat említsem, nem kellene időt fecsérelni arra a
vitára, hogy az év végére elkészült, megszépült Blaha Lujza
téren miért nem zöldellenek a kiültetett fák? Hát azért, mert
tél van, kedves propagandisták. Ha másban nem is, abban legalább
biztosak lehetünk, hogy eljön majd a tavasz is hamarosan. Vagy hogy
pár hónapig miért nem mehetnek a gyalogosok a Lánchídra? Miközben,
ahogy ez köztudott, az útpálya átadása után a járdaszakaszok
felújításával folytatódik Budapest és Magyarország
szimbólumának a felújítása. Pedig pont ez a két örömteli
esemény, hogy 50 év adósságát törlesztettük a Blaha
megszépítésével és hogy 30 évnyi ígérgetés után végre a
felújított Lánchídon járhatnak újra a buszok, ez lehet ürügy és
alkalom arra, hogy végre a lényegről beszéljünk, nem
leegyszerűsítésekkel, hanem árnyaltan, nem politikai szlogenekben,
hanem méltányosan, nem buta propaganda szólamokkal, hanem okosan, a
lényegről, arról, hogy milyen jövőt akarunk magunknak, hogy hogyan
akarjuk berendezni az életünket, milyennek akarjuk látni az otthont
adó városunkat. Beszélnünk kell erről a Lánchíd jövője
kapcsán. Annak megújítása a terveknek megfelelően,
költségkereteken belül maradva valósul meg. És ezeknek a szavaknak
súlyuk van Magyarországon, mert nem ehhez vagyunk szokva. De ez a
Lánchíd és nem egy stadion, és ezt a beruházást a Főváros
valósítja meg és nem valaki más.
Annak jegyében tesszük a dolgunkat, ahogy az a budai hídfő
hídfőjén olvasható: „a nemzet közóhajának megfelelően”. Mert a
Lánchíd története éppen arról mesél, hogy volt idő, amikor
Magyarországon még számított a közóhaj, hogy volt, amikor
magánvagyonból közcél teljesült, nem úgy, mint manapság, amikor
éppen ez fordítva történik sokszor. A Lánchíd jelképe a kornak,
amelyből egy olyan ország született, mely össze tudta kötni a haza
és a haladás programját. És úgy helyes, ha a híd jövőjéről a
közóhajnak megfelelően születik a döntés. Vagyis a budapestiek
dönthetik el, hogy a múlt dogmáit vagy a jövő érdekeit tartják-e
fontosabbnak. Én mindig a jövő szempontjai mellett fogok érvelni,
és a budapestiek döntéséhez fogom tartani magam. Nem hiszem, hogy
létezik szebb, méltóbb ajándék, mint a megújult Lánchíd teljes
átadása 2023 őszén, a város 150. születésnapján.
Ebben az évben megemlékezünk a 150 éves múltról, de
sokféleképpen szolgáljuk a város következő 150 évét is. A 3-as
metró átadásával például már az első félévben, azzal, hogy
érkezik 150 új busz és több mint 40 új troli a budapesti
közösségi közlekedésbe, hogy még több Bubi-állomást építünk,
hogy 2024-ig elültetünk 20 ezer fát, a Városháza park
felújításának keretében már jövő nyáron újra kultúra
költözhet a Merlin Színházba.
Közben nem engedünk a stratégiai céljainkból sem. Többek között
abból, hogy az évtized végére a budapesti közszolgáltatások
energiafüggetlenek legyenek, vagyis, hogy ne legyünk kiszolgáltatva
se a magyar, se az orosz kormány energiapolitikájának, és a városi
közszolgáltatások annyi energiát használjanak, amelyet képesek is
megtermelni. Ezért vesszük vissza Budapestnek a Csatornázási
Műveket, és ezért nem adjuk a kormánynak az ivóvízellátást. Az
infláció és az energiaválság takarékosságra inti Budapestet is,
gátat szab a fejlesztési lehetőségeinknek, és sok kockázattal
terheli a költségvetést. De ezen keretek között is ragaszkodunk a
szolidaritáshoz és az emberséghez. Rezsitámogatást fizetünk
jövőre is a rászorulóknak. Sajnos egyre többen vannak. Támogatjuk
a budapestiek utazását azzal, hogy 26 ezer forintot átvállalunk a
BKK-bérletek árából. Béremelést biztosítunk a Budapest-család
dolgozóinak. És a szolidaritás, az emberség jegyében budapesti
melegedő programot is hirdetünk.
Mi nem bezárjuk, hanem kinyitjuk azokat az intézményeket, ezt a
könyvtárat például, amely befogadni képes mindazokat, akiket a
rezsiválság sújt. Nagyon szeretném, ha minden ránk váró
nehézség ellenére emlékezetes lenne Budapest 150.
születésnapjának éve. Illetve ez így nem pontos, ez a város nem
másfél évszázados. Ha Aquincum romjainál állunk, kétezer év
múltja tekint vissza ránk, ha a Kopaszi-gátnál, akkor pár
évtizedé. A 150. évforduló nem az alapításról, hanem az
egyesítésről szól. Ez most is a feladat, Budapest újraegyesítése.
Mert Budapest sokféle. Budapest egy élmény, egy hangulat, egy otthon,
kötődés, de legfőképp Budapest közösség. Mindenkinek megvan a
saját Budapestje, és az enyém nem létezik a Te Budapested nélkül.
Budapest a különbözőségek városa. Az elmúlt másfél évszázad
tapasztalataiból tudjuk, hogy a város akkor sikeres, ha ezek az
ellentétek nem kioltják, hanem kiegészítik egymást.
Budai és pesti, autós és bringás, kertvárosi és panel-lakó,
iskolás és nyugdíjas, fradista és újpesti, kutyás és macskás,
ellenzéki és kormánypárti, őslakos és friss budapesti, bejáró
és bentlakó, albérlő és lakástulajdonos, ők azok, akik egyesítik
a várost. A városok régen fallal vették körül magukat, hogy
megvédjék az értékeiket és az elveiket. Ma úgy védjük meg
Budapesten az elveinket és az értékeinket, hogy lebontjuk ezeket a
falakat, és inkább hidakat építünk, vagy újítunk fel helyettük.
Lebontjuk a falat, amit hazugságból építenek az igazság elé, és
hidakat építünk ember és ember között, méltóságból,
méltányosságból, emberségből és szolidaritásból. Ez a dolga a
nemzet 150 éves fővárosának, amelyet minden magyar a saját
településének érezhet.
Békés, boldog új évet, Magyarország!
Békés, boldog új évet, Budapest!
Címlapkép: Kostas Dimopoulos, pexels.com
