Az Alföld jövője szorosan összefügg azzal, hogy képesek vagyunk-e megtartani a tájban egyre értékesebbé váló vizet. Egy friss kutatás arra kereste a választ, hogy a természetes mélyedések és egykori folyómedrek miként válhatnak a vízhiány elleni védekezés eszközeivé. A vizsgálatok több ezer olyan felszíni formát azonosítottak, amelyek megfelelő tervezéssel szerepet kaphatnak a vízvisszatartásban és a felszín alatti vízkészletek utánpótlásában. Az eredmények nemcsak Dél-Békés számára jelenthetnek új lehetőségeket, hanem más vízhiányos alföldi térségekben is alkalmazható módszertant kínálhatnak. A kutatás részleteiről Dr. Sipos Györggyel, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi docensével beszélgettünk.
A klímaváltozás miatt egyre súlyosbodó vízhiány kezelésének lehetőségeit vizsgálta az a kutatási projekt, amely az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) megbízásából, az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság (ATIVIZIG) közreműködésével, a Szegedi Tudományegyetem TTIK Földrajz- és Földtudományi Intézetének Természet- és Környezetföldrajz Tanszékének részvételével valósult meg. A Dél-Békésre fókuszáló vizsgálat során a kutatók korszerű térinformatikai módszerekkel több ezer természetes mélyedést és egykori folyómedret azonosítottak, majd meghatározták azokat a területeket, ahol a víz helyben tartása vagy a felszín alatti vízkészletek pótlása megvalósítható lehet. Az eredmények hozzájárulhatnak a vízhiány mérsékléséhez, a kidolgozott módszertan pedig más vízhiányos alföldi térségekben is alkalmazható lehet. A kutatás jelentőségét mutatja, hogy a módszertant bemutató tanulmányt nemzetközi víztudományi folyóirathoz is benyújtották.
Olyan vizsgálatsorozatot végeztek, amely során több ezer lokális mélyedést és egykori folyómedret azonosítottak, majd térinformatikai elemzésekkel meghatározták a vízvisszatartásra és a felszín alatti vízkészletek pótlására alkalmas területeket. Milyen eredményre jutottak? Milyen arányban hasznosíthatók a jövőben ezek a mélyedések, egykori folyómedrek?
A kutatás egyik legfontosabb eredménye, hogy Dél-Békés területén sikerült azonosítani és rangsorolni azokat az egykori folyómeder-maradványokat és természetes mélyedéseket, amelyek alkalmasak lehetnek a táji vízvisszatartásra. A cél nem egyszerűen az volt, hogy feltérképezzük ezeket a területeket, hanem hogy meghatározzuk: hol és milyen feltételek mellett lehet a leghatékonyabban vizet megtartani vagy a felszín alatti vízkészleteket pótolni.
A vizsgálat során a mélyedéseket több szempont alapján értékeltük, így figyelembe vettük többek között a domborzati adottságokat, a mélységet, a kiterjedést, a csatornahálózathoz való kapcsolódást, a belvízi érintettséget, a területhasználatot, a természetvédelmi szempontokat és a beszivárgási lehetőségeket. Ez lehetővé tette, hogy ne csak a potenciális helyszíneket jelöljük ki, hanem azt is megmutassuk, hol várható a legnagyobb eredmény a legkisebb területhasználati konfliktus mellett.
A mintegy 2000 négyzetkilométeres vizsgálati területen közel 7400 mélyedést azonosítottunk. Ezek szűrését követően a kiemelten alkalmas területek összesen mintegy 1000 hektárt tesznek ki, ami Dél-Békés teljes területének körülbelül 0,5 százaléka. Ha azonban figyelembe vesszük azokat a műszaki szempontból jól hasznosítható mélyedéseket is, amelyek jelenleg mezőgazdasági művelés alatt állnak, akkor a potenciálisan bevonható terület aránya már eléri az 5 százalékot, további alkalmas területek bevonásával pedig még mintegy 4 százalékkal növelhető.
Mennyi „megfogható” vizet jelent ez pontosan?
Ez azt jelenti, hogy 20–30 centiméteres átlagos vízborítás mellett mintegy 30–50 millió köbméter víz helyezhető ki vagy tartható vissza. Ez jelentős mennyiség, összehasonlításként a Velencei-tó átlagos víztérfogata körülbelül 40 millió köbméter.
Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy Dél-Békés speciális helyzetben van: a Maros egykori hordalékkúpján fekszik, ahol korábban a felszín alatti vízkészletek utánpótlását részben a hegységi vízgyűjtők felől érkező felszín alatti áramlások biztosították. Az utóbbi évek aszályos időszakai és a csökkenő csapadékmennyiség miatt azonban ezek a rendszerek már nem képesek ugyanúgy ellátni a térséget.
Mekkora átalakulással járna ez az alföldi tájakon?
Nem reális cél az összes mélyedés elárasztása vagy állandó vízborítás kialakítása. A természetes tájműködéshez hasonlóan inkább mozaikos, időben és térben változó vízmegtartásra van szükség.
A táji változás elsősorban abban jelentkezne, hogy bizonyos mélyebb fekvésű területeken időszakosan több víz maradna vissza. Ez jelenthet beszivárogtatást, talajnedvesség-pótlást vagy ökológiai célú vízmegtartást is. Ahol a talajtani és vízföldtani adottságok kedvezőek, ott a felszín alatti vízpótlást kell előtérbe helyezni, mert ez csökkenti a párolgási veszteséget. A mezőgazdaság számára ez alkalmazkodást jelent: bizonyos területeken a víz jelenlétét nem kizárólag problémaként, hanem a táj működésének és a hosszú távú fenntarthatóságnak részeként kell kezelni.
Mennyi tervezést és milyen léptékű anyagi forrást igényelne a vízkészletek műszaki pótlása? Lenne ezekre a munkálatokra forrás, és ha igen, miből fedezhetnék?
A vízpótlásnál alapvető különbséget kell tenni a helyben megjelenő vizek megtartása és a külső forrásból történő vízbevezetés között. A legkedvezőbb megoldás természetesen az, ha a térségben lehulló vagy időszakosan megjelenő vizeket tudjuk visszatartani, hiszen ez jár a legkisebb költséggel.
A külső vízpótlás ennél összetettebb feladat. Dél-Békés esetében ez történhet a Száraz-éren keresztül, illetve a Maros irányából szivattyúzással. Számításaink szerint, ha az őszi és tavaszi időszakban összesen mintegy öt hónapon keresztül másodpercenként 1–2 köbméter vizet lehetne a térségbe juttatni, akkor évente 15–25 millió köbméter víz érkezhetne. Ez már összemérhető a vizsgált mélyedések tárolókapacitásával.
A szivattyús vízpótlás azonban jelenlegi energiaárak mellett sok esetben nehezen gazdaságos. A külső víz beszerzése ugyan kedvezőbb lehet, de ez is jelentős, milliárdos nagyságrendű ráfordítást igényelne. Éppen ezért különösen fontos, hogy a rendelkezésre álló vizet pontosan oda irányítsuk, ahol valóban hasznosul: ahol beszivároghat, javíthatja a talaj vízháztartását vagy hozzájárulhat a felszín alatti vízkészletek utánpótlásához.
Kik végeznének ezeket a munkákat, kikre számítanak a tudományos alapok lefektetésekor?
A vízvisszatartási programok megalapozása több tudományág együttműködését igényli. Szükség van geográfusok, földtudósok, hidrológusok, biológusok, agrárszakemberek és mérnökök közös munkájára. Az egyetemek szerepe elsősorban az adatgyűjtésben, a térképezésben, a modellezésben, a terepi vizsgálatokban és a döntéstámogató rendszerek kidolgozásában lehet meghatározó.
A mostani kutatás a lehetséges helyszínek kijelölésére vállalkozott, de a következő lépés ezek részletes, egyedi vizsgálata. Ehhez további terepi mérésekre van szükség, amelyek során meg kell határozni például a talaj vízvezető képességét, a felszín alatti vízmozgásokat és a víz megtartásának lehetőségeit.
A tényleges beavatkozásokhoz azonban már szélesebb együttműködés szükséges. A vízügyi igazgatóságok, önkormányzatok, gazdálkodók, földtulajdonosok, természetvédelmi szakemberek és kivitelezők nélkül nem lehet táji léptékű programokat megvalósítani. A kutatók feladata annak meghatározása, hogy hol és milyen beavatkozás lehet szakmailag indokolt, a megvalósításhoz azonban társadalmi támogatásra és hosszú távú együttműködésre is szükség van.
Jelenleg több kapcsolódó projektben is zajlanak vizsgálatok. A magyar–szerb határon átnyúló ADAPTISA projekt keretében dél-alföldi tesztterületeken vizsgáljuk a vízmegtartás lehetőségeit, különösen a talajtani és felszín alatti adottságokat. Emellett az SZTE támogatásával olyan monitoringmódszereket is fejlesztünk, amelyek segítségével pontosabban követhető, hogy a kijuttatott vízből mennyi marad a talajban, mennyi szivárog mélyebb rétegekbe, és hogyan változik a növények számára elérhető vízkészlet.
A vízvisszatartás ugyanakkor nemcsak műszaki kérdés. Akkor lehet sikeres, ha a helyi közösségek is értik a lehetőségeket és korlátokat, és támogatják az alkalmazkodást szolgáló beavatkozásokat.
Lát-e reális esélyt arra, hogy a politikai döntéshozók támogassák az ügyet? Ha igen, mikor lehetnek kézzelfogható eredmények?
A kutatás az Országos Vízügyi Főigazgatóság megbízásából és támogatásával készült, ami azt mutatja, hogy az ágazat részéről már jelen van az igény a probléma kezelésére. A vízhiány ma már nem pusztán környezetvédelmi kérdés, hanem komoly mezőgazdasági és gazdasági kihívás is.
A kutatás egyik legnagyobb előnye, hogy konkrét helyszíneket és lehetőségeket határozott meg. Ez segítheti a döntéshozókat abban, hogy a korlátozott erőforrásokat ott használják fel, ahol a legnagyobb eredmény érhető el.
Ha a tervezés, az engedélyezés, a finanszírozás és a helyi együttműködés összehangoltan valósul meg, akkor néhány éven belül már pilot jellegű beavatkozások eredményei is láthatók lehetnek. A vízhiány teljes megszüntetése azonban nem reális cél, a feladat az alkalmazkodás: a víz megtartásával mérsékelni a klímaváltozás hatásait és növelni az Alföld ellenálló képességét.
