Az emberiségnek talán súlyos katasztrófákon kell keresztülmennie ahhoz, hogy felismerje: rossz úton jár. Kollár-Klemencz László zenész, író mégis bízik abban, hogy képesek leszünk tanulni a megrázkódtatásokból. A Zöld Hang podcastjában arról beszélt, miért kell újragondolnunk a természethez és önmagunkhoz fűződő viszonyunkat, hogyan segíthet ebben a kultúra, és miért jelenthetnek kiutat a kisközösségek.
Milyen lehet az életünk ötven év múlva? Hogyan találhat vissza az ember a természethez, amelytől egyre inkább eltávolodik? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozott az október 3-án megrendezett Világeleje ünnep, amelynek Időutazás egy élhető jövőbe című programján az előadók 2076-ba kalauzolták a közönséget. A Takács-Sánta András humánökológus által elindított mozgalom rendezvényén többnyire pozitív jövőképek rajzolódtak ki.
Az egyik előadó, Kollár-Klemencz László azonban nem gondolja, hogy az emberiség megrázkódtatások nélkül juthat el egy élhetőbb világba. Szilágyi Lászlónak, a Zöld Hang munkatársának arról beszélt, hogy a valódi változáshoz talán előbb szembe kell néznünk jelenlegi életformánk következményeivel.
A katasztrófa mint tanulási folyamat
Kollár-Klemencz szerint a szélsőséges helyzetek képesek megtanítani az embert arra, hogy felülvizsgálja korábbi beidegződéseit. A koronavírus-járványt is ilyen figyelmeztetésként élte meg: egy időre úgy tűnt, hogy a társadalom elkezd másként gondolkodni, de a felismerések hamar feledésbe merültek.
Úgy véli, elképzelhető, hogy nem egyetlen, hanem több súlyos válság kell ahhoz, hogy tömegesen felismerjük jelenlegi fejlődési irányunk tarthatatlanságát. Ennek azonban rendkívül nagy emberi ára lehet.
A zenész-író szerint az olyan kezdeményezések, mint a Világeleje ünnep, fontos gondolatokat fogalmazhatnak meg, és előkészíthetik a változást, de a társadalom mélyreható tanulási folyamatát önmagukban nem helyettesíthetik.
A fordulat ráadásul nem egyszerűen azt jelentené, hogy visszatérünk egy korábbi, természetközelibb életformához. Kollár-Klemencz a boldogságról alkotott elképzeléseinket is megkérdőjelezi. Szerinte tévedés valamiféle végleges, problémamentes állapotot keresni, amelyben végre hátradőlhetünk, és kijelenthetjük, hogy megérkeztünk.
Ehelyett magát az élet folyamatát kellene megtanulnunk szeretni, annak nehézségeivel és örömteli pillanataival együtt. Ezt nevezi egyfajta második paradicsomnak: nem a körülményeink válnának tökéletessé, hanem mi viszonyulnánk másként a létezéshez.
Nemcsak a természettől, önmagunktól is elszakadtunk
A beszélgetés egyik központi gondolata, hogy a természethez való visszatalálás nem pusztán környezetvédelmi kérdés. Kollár-Klemencz szerint az ember hajlamos önmagát a természettől elkülönülő lénynek tekinteni, holott annak szerves része.
Amikor eltávolodunk a környező természettől, saját belső természetünkkel is elveszítjük a kapcsolatot. Nem ismerjük igazán önmagunkat, szükségleteinket, vágyainkat, és gyakran azt sem tudjuk, mitől éreznénk jól magunkat.
Ennek felismeréséhez sokféle út vezethet. Van, akinek az irodalom, másnak a baráti beszélgetések, a közösségi élet vagy éppen a terápia segíthet. A természettel és az állatokkal való kapcsolat különösen közvetlen lehetőséget kínál, de önmagában a rendszeres kirándulás még nem feltétlenül jelent valódi kapcsolódást.
Kollár-Klemencz úgy látja, a lényeg nem a természet használata, hanem annak felismerése, hogy mi magunk is részesei vagyunk az élővilágnak.
A kultúra fogalmazhatja meg az új jövőképet
De ki indíthatja el a változást? A politikusok, a szakértők, a civil szervezetek vagy maguk az emberek?
„Alapvetően azt gondolom, hogy a kultúra katalizál mindent” – fogalmazott Kollár-Klemencz.
Szerinte a kultúra feladata, hogy megfogalmazza azt a jövőképet, amelyhez aztán a társadalmi és politikai cselekvés kapcsolódhat. Úgy látja, jelenleg zavaros kulturális környezetben élünk, de az irodalomban egyre erőteljesebben jelenik meg a természethez való visszafordulás igénye.
Saját kiadójánál, a Magvetőnél is azt tapasztalja, hogy mind több szerző műveiben válik meghatározóvá a természettel való kapcsolat. Az irodalom hatását akkor is jelentősnek tartja, ha egy-egy művet viszonylag kevesen olvasnak: az abban megfogalmazott gondolatok idővel szélesebb közösségekhez is eljuthatnak.
A kultúra által kialakított jövőképet aztán a politika fordíthatja konkrét intézkedésekké. Az oktatás, a természetvédelem, a helyi közösségek támogatása és a közpénzek felhasználása mind olyan területek, ahol egy új szemlélet gyakorlati következményekkel járhat.
A kisközösségek felszabadító ereje
Kollár-Klemencz szerint jelenlegi életformánk egyik legsúlyosabb problémája, hogy az embereket hatalmas, áttekinthetetlen társadalmi rendszer részeként kezeli. A média naponta olyan események tömegével szembesít bennünket, amelyekre nincs közvetlen ráhatásunk, mégis jelentős lelki terhet jelentenek.
Ezzel szemben a kisebb, személyes kapcsolatokra épülő közösségek biztonságot és kapaszkodót adhatnak.
Úgy gondolja, felszabadító lehet annak felismerése, hogy nem kell állandóan több millió vagy milliárd ember problémáival foglalkoznunk. Életünk középpontjába a családunk, a barátaink és egy akár száz-százötven fős közösség is kerülhet.
A közösségi élet ráadásul a természethez való visszatalálást is elősegítheti. Nem feltétlenül azzal kell kezdeni, hogy a városi embert kivisszük az erdőbe, és leültetjük egy tábortűz mellé. Először azt kell megtapasztalnia, milyen jó érzés egy közösséghez tartozni.
Kollár-Klemencz saját életében az állatokkal kialakított kapcsolatnak is fontos szerepet tulajdonít. Szerinte a velük való együttélés alázatra, nyitottságra és empátiára tanít. Aki képes együttérzéssel fordulni egy liba vagy egy tyúk felé, annak könnyebb lehet embertársait is megértenie.
A beszélgetés végén az író felolvasásából is hallhatunk részleteket, amelyek az ember és az állatok közötti bizalomról, egymásrautaltságról szólnak.
(Az összefoglaló cikk a podcast leirata alapján MI segítségével készült)
