Magyarországon a birkagyapjúnak inkább az elsuvasztásán, mint a felhasználásán fáradoznak a gazdák, miközben értékes alapanyag lehetne, például azoknak, akik szeretnek kötni, horgolni, szőni. Egy többségében asszonyokból álló csapat a Dunakanyarban elkezdte megtanulni a gyapjú háztáji kikészítését. Utánajártunk, mi minden jön létre ott, ahol látszólag csupán egy veszélyes hulladéknak számító alapanyag hasznosul.
A közösségi oldalakon meghirdetett „gyapjúnapra” többen gyerekekkel érkeznek a kismarosi ház udvarába, a Dunakanyar Kisközösség hívására. Forró napunk lesz, nézek körbe elkeseredetten, és szerencsére találok árnyékos zugokat a láthatóan nagy gonddal kialakított pihenős kertben. Az egyik árnyas filagóriában jól megpakolt asztal áll, finom falatokkal, frissítőkkel – látszik, hogy itt nem résztvevőkre, hanem vendégekre készültek. A házigazda, Joan, még napvédő kalapokat is kiaggatott, mindjárt el is veszek egyet. Az ötletgazdán és a program szervezőjén, Sződy Juditon kívül senkit nem ismerek.
Judit pszichológus, 15 éve laktációs tanácsadóként dolgozik, előtte újságíró volt. Még fiatal anya korszakából ismerem, amikor gyakran együtt legeltettük a gyerekeinket a Margitszigeten. A közösségi oldalon régóta csodálattal követem kézműves szenvedélyét, mivel munkáiban kezdettől fontos alapelv volt, hogy „nincs pazarlás”, a feleslegessé vált holmi a legjobb alapanyag. Ebből az elgondolásból készített ékszereket kávékapszulákból és sörösdobozokból, kötött és horgolt pulcsikat, vállkendőket, takarókat innen-onnan megörökölt fonalakból. Aztán látva, hogy a környező falvakban meghirdetett ruhacsereberékre sok megunt kötött pulcsit, sálat visznek be, elkezdte ezeket gyűjteni, lebontani és újrahasznosítani. Méghozzá nem is csak olyan egyszerűen.
„Közel áll hozzám a visible mendingnek nevezett irányzat – mondja –, melynek lényege, hogy az alkotó nem arra törekszik, hogy eltüntesse a hibát, hanem hogy még szebbé tegye azt a részt, ami kilyukadt, szétfoszlott, elszakadt, eltört. Tehát, hogy maga a javítás látható beavatkozás maradjon. Ugyanezen az alapelven működik a japán kerámiaművészetben a kintsugi technika, amikor az eltört porcelánt úgy ragasztják össze, hogy aranyporral festik be a ragasztott részt, és a hibából olyan átalakítás lesz, ami megemeli a tárgy értékét. A mindent kreatívan hasznosító, semmi ne vesszen kárba mentalitásom mélyén persze az az elkeseredett felismerés van, hogy azért jutott az emberiség a sír szélére, mert rengeteg használható dolgot kidobunk, és helyette újakat vásárolunk, feleslegesen.”
Csak a baj van a gyapjúval
A Kis Kos Műhely oldalán – amit Judit időnként fonalért, ötletért vagy tanulás céljából látogatott – talált egy cikket arról, hogy Magyarországon gyakorlatilag nem foglalkoznak a nyers gyapjúval, ezért a tenyésztők eltüzelik, meg a földbe ássák a juhokról lenyírt gyapjút. Elment egy előadásra, ahol a gyapjúhelyzetről vetítettek filmet, majd a tanulságairól kerekasztal-beszélgetést rendeztek. Ezen jelen volt többek között az illetékes minisztériumtól, illetve a felsőoktatásból is egy-egy szakember. Az derült ki, hogy az uniós és a magyar jogszabályok, illetve a nemzetközi kereskedelem állapota miatt a hazai gyapjú értékesítése gazdaságtalan. Olcsóbb a kínai gyapjú, mint a magyar, és mivel a juhászok kereslet hiányában nem is törekednek a minőségi nyírásra, a nyers gyapjú nincs olyan állapotban, hogy fel lehessen használni.
„Régen minden ruhának volt egy története, sok ruha apáról fiúra szállt, nem mentek tönkre – mondja Judit -, ezzel foglalkozik a „körforgásos textiltervezés” tudománya, amiről sokat beszélgetünk itt a közösségben. Két olyan tagunk is van, aki ezzel kapcsolatban írja a doktoriját. A gyapjú ideális alapanyag ehhez: strapabíró, víztaszító, könnyen előállítható és viselhető anyagot lehet belőle létrehozni. A gyapjú jó alapanyag lehet ehhez, mégis, mivel veszélyes hulladéknak számít, idehaza csak a gond van vele. Holott kiváló tulajdonságai miatt nemcsak a textilipar, de az építőipar, vagy a mezőgazdaság is tudná használni. Ez az egész téma nagyon passzol az itteni kis közösség szemléletéhez, és mivel mi nemcsak ülünk és gondolkodunk, hanem cselekszünk is, felvetettem, hogy szerveznék egy gyapjúnapot.”
A csapat lelkesen fogadta az ötletet. Szakértőként meghívták a Kis Kos Műhely vezetőjét, Kremmer Saroltát, aki megmutatta, hogyan kell gyapjút mosni, hozott rokkákat, orsót, kártolódobot, gyapjúfésűt. A környékről sikerült szerezni gyapjút, és egy teljes nap alatt végigmentek az összes munkafolyamaton.
Judit annyira lelkes lett, hogy elment fonást tanulni egy háromnapos „Szösz-táborba”, amit a Mintamókus fonó- és szövőműhely szervezett Újpesten. Szerzett kézi orsót, azzal gyakorolgatott otthon. Miután lelkesedése egyre csak nőtt, megrendelt Ukrajnából egy kártolódobot, és vásárolt egy lengyel rokkát.
„Éreztem, hogy nem hiába fogok rá elkölteni sok pénzt, ez az egész annyira illik a személyiségemhez, szeretek lelassulni, és egy dologra fókuszálni. Az is fontos, hogy néha olyasmit csináljak, aminek minden lépését értem. Amihez nem kell áram, nincs benne elektronika, hanem közvetlen kapcsolatom van a tárggyal, az anyaggal. A fonás nagyon egyszerű tevékenység, már akár egy bot elég hozzá, hogy elkészítsünk egy kézi orsót. Ha most kiraknának egy szigetre egy kézi orsóval, meg egy birkával, akkor tudnék fonalat, kötelet készíteni.”- mondja nevetve.
Amikor már néhány lépéssel előrébb járt a kisközösség – gyapjú-ügyben teljesen laikus – többi tagjánál, meghirdette a nagy dunakanyari gyapjú gyorstalpaló napot, amelynek olyan messzire híre ment, hogy még Kiskunhalasról és Érdről is érkeztek érdeklődők. Érdről nemcsak e sorok írója, de egy kiváló iparművész, Hellenbach Gabi is, a Gabiga játékok készítője.
A Judit által emlegetett „közvetlen kapcsolat” mindnyájunk számára fontos tapasztalás lett. Ezen a gyapjúnapon egy csapásra megértettem, miért jártak az asszonyok hajdan a fonóba, miért csináltak sok mindent közösen. A mai világunkban szinte példa nélküli jó érzés, hogy nem értesz valamihez, de ez nem baj, mert a körülötted levők készséggel segítenek, és közben nincs verseny, senki nem tol le, hogy ügyetlen vagy. Ráadásul olyasmire használod a kezed, ami elemi élmény volt valaha, amikor még kenyeret dagasztottak, vályogot raktak. Kütyünyomkodáshoz szokott ujjainknak mennyei élvezet volt a langyos, enyhén ragacsos vízben puha gyapjút nyomkodni lágy mozdulatokkal. Az már tényleg csak a ráadás volt, hogy a végére a kezem alatt megszületett egy kupac puha pamacsból 10 méter fonal.
A cselekvő remény útján
A gyapjúnap egy önálló tematikájú projekt része, amely szervesen illeszkedik ahhoz a világszemlélethez, amely a Dunakanyar Kisközösség közös nevezője.
„Annak felismeréséből indultunk ki, hogy a világ nem jó irányba megy – fogja meg gondolkodásuk lényegét Lőrincz Sarolta, a 2025 márciusában alakult Dunakanyar Kisközösség alapítója, motorja. – Abban biztos voltam, hogy a természetközeli, fenntartható, regeneratív gondolkodás visz közelebb a problémák kezeléséhez, és hogy a felismerésen túl meg kell találnunk, mi az, amin mi magunk tudnánk változtatni. Kijózanító volt a találkozás a Deep Adaptation mozgalommal, majd aztán Takács-Sánta András nézőpontját is integrálva indultam el.
Abban láttam a kiutat, hog, mivel a legeslegpozitívabb előrejelzés szerint is nagyon nagy a probléma, és nem látszik, hogy haladnánk a jó irányban, a legjobb, ha összefogunk és közösséget alakítunk. Azzal kezdtem, hogy meghívtam három előadót, a közönséget pedig megkértem, maradjon ott a végén. Nem titkoltam, hogy a cél az, hogy közösséget alkossunk. Az első előadónk Dittrich Ernő volt, A jövő neve ÉLET című könyv írója. Ez egy nagyon pozitív kicsengésű mű – alcíme: Megoldás a klímaváltozásra, avagy a változás 6 programja -, és az előadása valóban megragadta az embereket.”
Létre is jött egy kis közösség, ami szépen terebélyesedett. Voltak, akik időközben eltűntek, aztán jöttek újak, és most már van egy kemény mag. Sokan vannak köztük – úgymond – gyüttmentek. Sarolta is Veszprémben született, aztán Budapestre költözött, de mivel kertes házban nőtt föl, a természet közelsége adott volt. A gyapjúnapnak helyszínt adó 83 éves Joan, a civil szervezet alapítója, Hollandiából költözött Kismarosra. Ő nemcsak e mostani program sikeréhez járult hozzá finom falatokkal, de egyéb módokon is támogatja a közösséget. Férje, Horváth Ödön, költő, műfordító, 2024-ben hunyt el. Joan kitűnő szakácskönyvet adott ki, nyers ételek receptjeivel. A svédasztalon felvonultatott saláták, kenhető pépek, ropogós zöldségek részben a saját kertjéből származnak, amelyet egy ideje a közösség segítségével művel. Aki tud, besegít, és a feleslegből haza is vihet. Így sok mindent meg is tanulnak egymástól, például szőlőt, gyümölcsfát metszeni, zöldségeket nevelni.
A közösség aktív tagjai a legváltozatosabb korosztályokból kerülnek ki. Sokan még kicsi gyerekeket nevelnek, és az esti programokat kevésbé tudják látogatni, a legfiatalabb aktív tag 36 éves. Az idősebbeknek több idejük van aktívabban részt venni az önkéntes munkában. Sok a „gyüttment”, de van tősgyökeres kismarosi is minden korosztályban.
Foglalkozás tekintetében is nagy a változatosság. Van, aki fenntartható divattal foglalkozik, nemrég érkezett haza Indonéziából, ahol egy projekten dolgozott. Aktív tag egy nyugdíjas erdőmérnök is, aki régen a környezetvédelmi minisztériumban dolgozott (amikor még volt ilyen), az Erdőszeretet Szövetség munkatársaként az új erdőgazdálkodási koncepció ajánlásainak kidolgozásában is részt vesz. Van főállású háziasszony, aki gyermeket nevel, és mellette kevés óraszámban civil szervezetnél dolgozik. Van biológus, van több tanár, asztrológus, permakultúrás szakember, aki csikungot is tanít, fenntartható építészettel foglalkozó építész. A közösség tagjaiból sokan kifejezetten törekednek rá, hogy olyan helyen dolgozzanak, amelynek tevékenységét össze tudják egyeztetni az értékrendjükkel.
Közös gondolkodás jelenről és jövőről
Számos olyan programon vehettek részt az érdeklődők a kisközösség önkéntes szervezőmunkájának köszönhetően, amelynek előadói a ház körüli vagy az önellátó gazdálkodás lehetőségeiről beszéltek. Például a Tulipános Tanya gazdája, a „fenntartható visszafejlődés” csatorna youtubere, Sipos Mihály, vagy a gömörszőlősi gazdálkodó ökológus, Gyulai Iván, az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány elnöke. Mindketten értékes gyakorlati tanácsokat adtak abban, hogyan lehet valóban élő, a klímaváltozás kihívásaihoz alkalmazkodó kertet létrehozni regeneratív gazdálkodással.
Járt Kismaroson Lőrinczi István permakultúra tervező is, a British Permaculture Association akkreditált tanára, a Perma Gang közösség vezetője, aki arról beszélt, különböző vízgazdálkodási stratégiákat és technikákat bemutatva, hogyan segíti a vízbiztonságot, vízmegtartást a permakultúra, miként lehet radikálisan csökkenteni a kert vízszükségletét. Még a minden rekordot megdöntő aszály előtt beszélt az övárkok és tavas rendszerek funkcióiról, vázolta, miként használhatjuk a természet mintázatait a hirtelen lezúduló, nagymennyiségű csapadék elosztására, megtartására.
A legtöbb előadó visszaigazolta, hogy közösségi összefogással lehet csak esély fenntartható életmód kialakítására, és hogy jó lenne, ha minél több helyen alakulnának összetartó közösségek.
A legnagyobb kérdés az, hogyan lesz a felismerésekből életformaváltás. Sarolta nem gondolja, hogy máris 180 fokos fordulatokról lehetne beszélni, de azért is szerveznek újabb és újabb előadásokat, hogy olyanokat is meg tudjanak szólítani, akik kevésbé fenntarthatóan élnek.
Nyilván ez a legnehezebb, de szép lassan azért terjednek az információk. Minden előadásról felvétel készül az önkormányzat jóvoltából, amit utólag is megnézhet bárki.
„Azzal kezdtem, hogy az első előadás előtt megkerestem az önkormányzatot, elmondtam az ötletemet, és kértem, hogy biztosítsanak helyszínt. Az első pár sikeres előadás után már fölajánlották, hogy legyen ez a program rendszeres. Azt tapasztalom, hogy mintha mindenki a segítségünkre lenne, és a céljainkat segítené. Most, hogy már tényleg jól működik, és sok mindent elértünk, nekem is meg kell próbálni még több időt és energiát beletenni.”
Lesz-e megértésből életmódváltás?
Vajon milyen életformaváltás valósítható meg egy olyan településen, mint Kismaros? Mitől lehet fenntarthatóbb az élet helyben, túl azon, hogy mindenki derekasan szelektíven gyűjt, a lehető legkevesebb csomagolóanyagot használ, és a lehető legritkábban jár autóval? – erről is kérdezgettem Lőrincz Saroltát.
„Mindenki, akinek van kertes háza, mindegy, hogy városban vagy falun, annak jó lenne, ha meg is művelné, és amit csak tud, megtermelne benne magának – felelte. – Ehhez nyilván leginkább idő kell, illetve jó családi munkamegosztás. Aki magára vállalja a kert gondozását, annak időt kell rá áldoznia, de sokat nyer is vele, mert többet van a természetben, és jobban fogja érezni magát a bőrében. A másik, ami nagyon fontos lenne, hogy aki csak megteheti, szerezzen be komposztvécét, más néven alomszéket, annak érdekében, hogy kevesebb ivóvizet használjon el feleslegesen, és értékes tápanyagot juttasson vissza a természetbe. Egy kulturáltan elkészített száraz toalett létrehozásával egy normál háztartás házon belüli vízhasználatát 30%-kal lehet csökkenteni.
Amikor mi 8 éve ideköltöztünk, nem volt csatorna. Tehát első lépésben megnéztem, hogy a tisztítószereink közül melyeket lehet akár a – külön gyűjtött – szürkevízbe kerülve is használni. Így a locsolóvízünkbe kerülő tisztítószerek mind környezetbarát és lebomló anyagok, amelyek nem tesznek kárt a növényekben. Anyukám a kézmosó csap alá betesz egy kis lavórt, és a kézmosás után megmaradó vízzel öblíti a vécét. Régen az embereknek természetes volt, hogy vigyázni kell a vízre. Ezt ma újra meg kellene szokni.”
A kisközösség tervezett projektjei között szerepel a kézi kaszálás megtanítása. Meglepően nagy az érdeklődés a szeptember 13-i programra, nemcsak férfiak, hanem nők körében is. Ez már aztán igazán prepperkedésnek tűnik elsőre, de Sarolta erről másképp gondolkodik.
„A családunkban nem volt soha angol gyep, és fűnyíró helyett kaszával, sarlóval tartottuk rendben a füvet az ágyások között. Nem fogyasztottunk erre a célra sem áramot, sem benzint, és akármilyen magasra nőtt a fű, le lehetett vele nyírni. A kaszálás olyan fontos tudás, amire a későbbiekben szükségünk lehet. A legrosszabb forgatókönyvek szerint előbb-utóbb, rövidebb ideig, vagy akár huzamosan összeomlik ez a jelenlegi technicizált világunk, és kénytelenek leszünk olyan eszközökhöz nyúlni, amelyeket őseink még tudtak használni. A fűnyírónál is sokkal jobban haragszom a lombfúvóra, amit aztán egy seprűvel ki lehet váltani. De mindenekelőtt azt kellene megértetni az emberekkel, hogy ami a fűre lehull ősszel a fa körül, azt ott kell hagyni. Tavaszra nyoma se lesz, ráadásul kincs a talajnak. A fa tulajdona – ahogyan Gyulai Iván fogalmaz -, ebből lesz újra, meg újra tápanyag. Sok olyan rögzült buta szokása van az átlagembernek, amit egyszerűen el kellene hagyni. Ami persze annál nehezebb, minél idősebb valaki. De ha a biodiverzitás szempontjai mentén gondozzuk és nem pusztítjuk a környezetet, akkor már jó irányba haladunk.”
Alakul a puha pulcsi karácsonyra
A gyapjúfeldolgozás lépéseinek elsajátításába is részben hasonló céllal vágott bele a kisközösség néhány női tagja ezzel a gyapjúnapi ízelítővel. A motiváció nyilván az értékmentés is, hiszen a gyapjú értékes alapanyag azok számára, akik szeretnek természetes alapanyagokból kötni, horgolni, nemezelni, szőni, fonni, és jó ideje a világ másik végéről, drágán tudják csak beszerezni az alapanyagot.
Bár a magyarországi gyapjúhelyzetet egy kisközösség nem képes megoldani, néhány asszony ezen a nyáron elkezdett próbaképpen kicsiben, környezetbarát módon gyapjút feldolgozni Kismaroson és környékén. A környezetbarát mosószerrel tisztított gyapjú mosóvize remek tápanyag a kerti növényeknek, vagy a komposztra önthető. A feldolgozáshoz nem kell áram, a gyerekeknek jó mulatság megtekerni a kártolódobot, az asszonyok kezében vígan pörög a kézi orsó, és bár még feszülten kell figyelni, merre forgassa a szálat a rokka, alakul a kismarosi fonó.
Judit azt mondja, a következő izgalmas kísérlet a növényi festés lesz. Egy-két festőnövénnyel már kísérletezett azok közül, amiket most az egyik vendég előadó is bemutatott nekünk, de még sokat lehet tanulni a gyapjú és a varázslatos festőnövények egymásra hatásáról.
„Egy barátnőmtől most kapok egy álló szövőszéket, amin lehet majd szőnyeget szőni. A szomszéd faluból kaptam egy zsák finom gyapjút, verőcei anyukáktól két babakádat, amiben meg tudom tisztítani. Karácsonyra puha pulcsit fogok kötni belőle.”
Vízőrzésre is nyitott a kisközösség
A gyapjúval való foglalatosság csak egy a számos projekt között, amelyben a kisközösség aktív szerepet vállal. Jelezték az önkormányzat és a Duna-Ipoly Nemzeti Park illetékeseinek is, hogy bármilyen fenntarthatósággal kapcsolatos munkában szívesen részt vennének. Voltak is már gyümölcsöző együttműködések környékbeli civil szervezetekkel. A jövőben is alkalom lesz rá, például a Zöld-kék infrastruktúra fejlesztések településeken pályázat keretében, amelyre Kismaros, Szokolya, Kóspallag és a Duna-Ipoly Nemzeti Park képviseletében a Nyírjes Természetvédelmi, Oktatási, Közjóléti Alapítvány konzorciumban pályázott. A cél a helyi Morgó-patak vízgyűjtőjének a revitalizációja, és vízgyűjtő területének fenntarthatóvá, vízmegtartóvá alakítása. Ebben a projektben a Dunakanyar Kisközösség többek között szemléletformáló előadásokat tart majd a tervek szerint. Az együttműködésekben való részvétel feltétele volt, hogy az addig lazán szerveződő csoport hivatalosan is, civil szervezettel képviselje magát, így alakult meg a Börzsöny Lába Élő Közösségért Alapítvány, melyet nyár elején jegyeztek be.
Kapcsolatot kerestek a Dunakanyarban megalakult helyi Vízőrzők csoporttal is. Nemrég, amikor a Duna-Ipoly Nemzeti Park felhívást tett közzé, hogy önkénteseket várnak vízmegtartó beavatkozásokra Királyrét közelébe, több olyan tag is megmozdult, aki amúgy nem igazán szokott aktív lenni. Egy augusztus 30-i eseményen pedig, ahol összesen 40-50 fő vett részt a vízmegtartó beavatkozáson, heten képviselték a Dunakanyar kisközösséget.
Az aktív tagok kéthetente személyesen találkoznak, ahol átbeszélik az önként vállalt feladatokat, kapcsolódnak, beszélgetnek egymással, a köztes időben online tartják a kapcsolatot.
Jó lenne még több önkéntes, mondja Sarolta, különösen fiatalokból van hiány. Néha kell egy kicsit nógatni az embereket, de mindig vannak páran, akik éppen ráérnek. A közösség magja körülbelül harminc fős, de ebből nem mindig mindenki aktív. A szimpatizánsokkal együtt, akik megnézik utólag a felvételeket, akár több száz fő is lehet a közösség. A zárt Facebook-csoportban már több mint nyolcszázan követik a történéseket. A havi hírlevelek 150-160 címre jutnak el.
Nyertes pályázatokkal még többet lehetne tenni, mondja Sarolta, de nem olyan időket élünk, hogy bármire lehetne várni. Addig is el kell kezdeni cselekedni.
