Napjainkban egyre több hír szól nagy tavaink és folyóink romló állapotáról. A klímaváltozás mellett a vízgazdálkodás, a tájhasználat és a növekvő terhelés is komoly hatással van vizeinkre. Melyek a legnagyobb veszélyben lévő vizeink, és mit tehetünk a megóvásukért? Dr. Buda Lorina, közgazdász rendszerszintű fenntarthatósági szakértővel az okokat és a lehetséges megoldásokat kerestük.
Szemünk láttára kiszáradó Velencei-tó, rekordközeli vízszintcsökkenés a Balatonon, holtágak és folyók vízminőségének romlása – ilyen és ezekhez hasonló rossz hírekből jószerével minden napra jut egy. Ezek a változások azonban nemcsak az ökoszisztémákat és az élővilágot veszélyeztetik, hanem közvetlenül bennünket, embereket is érintenek. Hatással vannak az ivóvízbiztonságra, a mezőgazdaságra, a turizmusra, a gazdaságra és végső soron mindennapi életünk minőségére. Az pedig egyre világosabb, hogy vizeink állapota nem pusztán környezetvédelmi, hanem társadalmi és gazdasági kérdés is. A közgazdász véleménye összecseng számos hazai civil természetvédő és szakember meglátásival: a vízgazdálkodásban alapvető szemléletváltásra van szükség.
Melyek a legnagyobb veszélyben lévő természetes fürdőhelyek, folyók és tavak Magyarországon?
A veszélyt érdemes két szempontból megkülönböztetni: az aktuális fürdővíz-minőséget és a hosszú távú ökológiai sérülékenységet. A 2025-ös adatok alapján a minősített magyarországi természetes fürdővizek több mint 95 százaléka jó vagy kiváló minősítést kapott, és a Balaton, a Tisza-tó, valamint a Velencei-tó kijelölt strandjainak többsége is kiváló volt. Általános fürdővízválságról ezért nem beszélhetünk; az egyes strandok aktuális állapotát mindig hatósági mérések alapján kell megítélni.
Hosszú távon azonban a Velencei-tó különösen sérülékeny. 2026. augusztus 8-án az agárdi vízmérce 28 centimétert mutatott, miközben a korábbi legkisebb érték 53 centiméter volt. Augusztus elején több kijelölt fürdőhelyen sem lehetett fürdeni: egyes helyeken bakteriális szennyezés, máshol az alacsony vízállás miatt. Ugyanakkor több strand továbbra is használható volt, ezért az egész tavat egységesen fürdésre alkalmatlannak nevezni pontatlan lenne.
Hasonlóan sérülékeny a Fertő és a Duna–Tisza közi szikes tavak egy része. Száraz időszakban náluk gyorsan jelentkezhet vízmennyiségi, vízminőségi és ökológiai probléma. A Balaton nagyobb víztömege miatt ellenállóbb, de a romló vízmérleg, a melegedés, a tápanyagterhelés és a part menti területek átalakítása ott is kockázat. Folyóink közül a kisebb vízfolyások különösen veszélyeztetettek: kis vízhozamnál romlik a hígulás, gyorsabban melegszik a víz, egyes szakaszok pedig időszakosan ki is száradhatnak.
Hogyan kerültek ennyire rossz állapotba?
A mai helyzet egy hosszú tájátalakítási folyamat és a klímaváltozás együttes következménye. A 19. századi folyószabályozás, a mocsarak lecsapolása és az árterek leválasztása korabeli gazdasági, közlekedési és árvízvédelmi célokat szolgált, de alapvetően megváltoztatta a táj vízháztartását. A Tisza szabályozásakor a folyó több mint 400 kilométerrel rövidült, egykori árterének területe pedig több mint 90 százalékkal csökkent. Így a víz kisebb területen tud szétterülni, beszivárogni és feltölteni a talajt. A gyors vízelvezetés, a burkolt felszínek, a tömörödött mezőgazdasági talajok és a természetes parti sávok visszaszorulása tovább csökkenti a tájban maradó víz mennyiségét. Ehhez társul a mezőgazdasági tápanyagterhelés, a szennyvíz, az ipari kibocsátás, a felszín alatti vízkivételek és a tavak környékének intenzív beépítése. Alacsony vízállásnál ugyanaz a terhelés kisebb víztömegben koncentrálódik, a melegebb vízben pedig könnyebben alakul ki oxigénhiány vagy algásodás.
Ehhez hozzáadódik a felmelegedés és a csapadék szélsőségesebbé válása. Magyarország éves középhőmérséklete az elmúlt 120 évben átlagosan 1,6 Celsius-fokkal emelkedett. 2026 tavaszán az 1991–2020-as átlagos csapadék alig több mint fele hullott le, áprilisban pedig csak a szokásos mennyiség tizede. Kevesebb víz marad a tájban, romlik a talaj vízmegtartása, csökken a felszín alatti utánpótlás, a kiszáradó terület pedig még gyorsabban felmelegszik. Ezt egy-egy tó mesterséges feltöltése önmagában nem tudja tartósan megfordítani.
Hosszabb távon hogyan lehetne alkalmazkodnunk a klímaváltozás negatív hatásaihoz Magyarországon?
Az alkalmazkodás önmagában kevés: egyszerre kell mérsékelni a kibocsátásokat, felkészülni az elkerülhetetlen változásokra, és növelni rendszereink alkalmazkodó- és helyreálló képességét. Ezt a mitigáció, az adaptáció és a reziliencia együttes kezelése jelenti.
El kell fogadnunk, hogy környezetünk már átalakul, és a korábbi állapot teljes megőrzésére egyre kisebb az esély. A klímaváltozás hatása az energiatermelésben, a mezőgazdaságban, az élelmiszer-ellátásban és a turizmusban is megjelenik. Például a kisebb kukoricatermés nemcsak az árakat emelheti, hanem növelheti az állattenyésztés költségeit és csökkentheti az exportbevételeket is.
A vízgazdálkodásban alapvető szemléletváltásra van szükség: a nedves időszakok vizét meg kell őrizni a száraz hónapokra. A tervezésnek vízgyűjtőnként kell figyelembe vennie a rendelkezésre álló készletet, az ökoszisztémák vízigényét és a vízkivételeket. A „vizet a tájba” elv az árterek részleges visszakapcsolását, a vizes élőhelyek helyreállítását, a víz visszatartását és a beszivárgás javítását jelenti. A mezőgazdaságban ezt talajkímélő művelés, állandó növényi borítás, mezővédő sávok és a helyi vízadottságokhoz igazított növényválasztás segítheti.
A vízmegtartás társadalmi haszon, ezért aki emiatt jövedelemről mond le, annak kiszámítható támogatás és kompenzáció járjon. Az öntözés fontos alkalmazkodási eszköz lehet, de új vízigényt is teremt, ezért a termelési szerkezetet és a rendelkezésre álló vízkészletet együtt kell tervezni. Településeken több áteresztő felületre, árnyékolásra, csapadékvíz-hasznosításra, kisebb hálózati veszteségre és ipari víz-újrahasználatra van szükség. Emellett előre kidolgozott aszálykezelési rendre van szükség, amely válsághelyzetben egyértelművé teszi a vízhasználatok prioritását, a korlátozások feltételeit és a természet számára meghagyandó vízmennyiséget.
Milyen társadalmi csoportok párbeszédére, együttműködésére lenne szükség? Van ennek reális esélye hazánkban napjainkban?
Szükség van a gazdák, önkormányzatok, vízügyi és természetvédelmi szakemberek, gazdasági szereplők, helyi közösségek és döntéshozók együttműködésére. A víz közös erőforrás: az egyenként ésszerűnek tűnő döntések – például a víz elvezetése, a beépítés vagy a turizmus növekvő vízigénye – együtt már meghaladhatják a készletek és az ökoszisztéma teherbíró képességét.
Ezért az érdekeket közösen meghatározott korlátokhoz kell igazítani, és a víz állapotáért minden használónak felelősséget kell vállalnia. A terheket is méltányosan kell elosztani: nem várható el például egy gazdától, hogy saját megélhetése terhére tartson vissza vizet, ezért az ilyen korlátozásokat támogatásnak vagy kárpótlásnak kell kísérnie.
Van reális esély az összefogásra, ezt az árvízi és katasztrófahelyzetekben tapasztalható gyors társadalmi mozgósítás is mutatja. A klímaalkalmazkodás azonban hosszú távú együttműködést igényel, ezért átlátható döntésekre, következetes szabályokra, méltányos teherviselésre és tartós intézményekre van szükség. A válsághelyzeti szolidaritást tartós együttműködéssé kell alakítani.
Hogyan lehetne egyensúlyba hozni a gazdasági szempontokat, a társadalmi jólétet és az ökológiai fenntarthatóságot a hazai vizek kezelésében?
Az „egyensúly” kissé félrevezető, mert az ökológiai állapot nem egyszerűen egy a három azonos súlyú szempont közül: a gazdaság és a társadalmi jólét működésének egyik feltétele. Ha egy tó vízminősége tartósan romlik, csökkenhet a turizmus bevétele, az ingatlanok értéke és a foglalkoztatás, miközben nő a vízkezelés költsége.
A gazdaság a társadalom része, a társadalom pedig a természeti rendszerekbe ágyazva működik. A víz, a termőtalaj és az élhető éghajlat minden gazdasági tevékenység előfeltétele. Ezért az ökológiai minimumokat előre rögzített feltételként kell kezelni: ilyen lehet a szükséges vízhozam, a természetes parti sávok megőrzése, a vízkivétel felső határa vagy a tápanyagterhelés korlátozása. A fennmaradó mozgástérben lehet gazdasági és társadalmi szempontok alapján dönteni.
A nagy vízhasználattal vagy szennyezéssel járó tevékenységek arányosan járuljanak hozzá a rendszer fenntartásához, miközben az alapvető háztartási vízhasználat megfizethetőségét védeni kell. A turizmus bevételeinek egy része visszaforgatható lenne a nádasok, parti élőhelyek, szennyvízrendszer és a vízgyűjtő állapotának javításába. Hasonlóan a vízmegtartást végző gazdák is részesülhetnének az általuk létrehozott társadalmi haszonból. Így az ökológiai fenntarthatóság a térség hosszú távú gazdasági biztonságának részévé válik.
Milyen távlati kilátások várhatók a vizes élőhelyek, a turizmus és más ágazatok kapcsolatrendszerében? Lesz-e még a Velencei-tóból kellemes turisztikai célpont nyáron, valamint ökológiailag értékes élőhely? „Felkészül” a Balaton?
A Velencei-tó már most gazdasági figyelmeztetés. Az ökológiai állapot romlása gyorsan megélhetési problémává válhat: augusztus eleji beszámolók szerint a büfék többsége zárva tartott, a nyitva lévő helyeken pedig alig volt forgalom. Ráadásul önmagát erősítő folyamat alakulhat ki: a rossz hírek miatt csökken a látogatottság, bezárnak vagy rövidítenek a vállalkozások, ettől pedig tovább romlik a térség vonzereje.
A Velencei-tó továbbra is lehet értékes turisztikai célpont, de a korábbi működés változatlan fenntartására egyre kisebb az esély. 2026 augusztusának elején az agárdi vízmérce 27–28 centiméter körül állt. Hosszabb távon több vizet kell megtartani a tó környezetében, rendezni kell a vízkivételeket és javítani a vízgyűjtő állapotát. Vízpótlás is szóba jöhet, ha a bevezetett víz minősége és élővilágra gyakorolt hatása megfelelő.
A Balaton nagyobb víztömege miatt ellenállóbb, ezért több időt ad az alkalmazkodásra, de a következmények láncolata ott is hasonló lehet. 2026 augusztusának első napjaiban átlagos vízállása 54–56 centiméter között alakult, miközben a dél-balatoni vendéglátók mintegy húszszázalékos forgalomcsökkenést jeleztek az előző évhez képest; ennek több oka is van, a költségektől a hőségig.
A Balaton felkészülése részben már zajlik, de a Velencei-tó tapasztalataiból időben kell következtetéseket levonni: védeni a nádasokat és természetes partszakaszokat, korlátozni a további beépítést, csökkenteni a szennyezést, és a turizmust több évszakra építeni. A Balaton jövője még alakítható; a Velencei-tó azt mutatja meg, milyen következményekkel jár, ha a felkészülés későn kezdődik.
Fotó: Kapeter77
