A magyar miniszterelnök ausztriai látogatása után bejelentették, hogy nem jön több azbeszttel szennyezett kőzúzalék a szomszédból – ami azt is jelenti, hogy mostanáig alighanem jö(hete)tt, annak ellenére, hogy a veszélyesanyag-tartalmáról már legalább hónapok, de inkább évek vagy évtizedek óta tudni lehetett. A károk egyelőre felmérhetetlenek – valószínűleg az is évekbe kerül majd, hogy kiderüljön: az ország területén hány helyre és pontosan hova került a kiemelten kockázatos importanyagból.
Az azbeszt egy természetes eredetű ásványcsoport, amelyet a 20. században óriási mennyiségben használtak az építőiparban és az iparban, mert rendkívül jól bírja a hőt, a vegyszereket és a mechanikai terhelést. Sokáig „csodaanyagnak” számított: került tetőfedő anyagokba, szigetelésekbe, cementlapokba, csővezetékekbe, fékbetétekbe és különféle ipari burkolatokba is. Azaz korábban kifejezetten keresték, mert értékesnek számított, jelenleg viszont mindenfajta építőipari felhasználása tilos. Ennek oka az azbeszt speciális anyagszerkezete: mikroszkopikus rostjai belélegezve súlyosan károsítják a tüdőt.
Ha az anyag sérült, porlad vagy darabolják (például azért, mert az azbesztes kőzúzalékon autók járnak), a levegőbe kerülő rostok éveken vagy akár évtizedeken át terhelhetik a környezetet és az emberi szervezetet. Ez hosszú távon többféle súlyos betegséget okozhat: azbesztózist (krónikus tüdőhegesedést), tüdőrákot, illetve egy különösen agresszív daganattípust, a mezoteliómát (rosszindulatú mellhártya-daganatot).
Az azbeszttel szennyezett – tulajdonképpen – bármi veszélyes hulladéknak minősül, szállítása és lerakása speciális engedélyhez kötött. Magyarországon a korábbi környezetvédelmi minisztérium irányításával 1999-ben kezdődött a 80-as évekig általánosan használt szórt azbesztet tartalmazó épületek országos felderítése és nyilvántartásba vétele. A munka során 2004-ig – kórházak és laktanyák nélkül – mintegy 237 ezer négyzetméternyi olyan lakó- és intézményi területet találtak, ahol a tüdőkárosító, rákkeltő anyagot használták hőszigetelésre illetve lánggátlásra. A szakmai becslésekben (például az Azbeszt Szövetség tanulmányaiban) 400-450 ezer négyzetméternyi azbeszttel beépített terület szerepel. A gyakorlatban 2004 és 2006 között zajlott, szinte teljes egészében uniós forrásokból (mintegy 3,2 milliárd forintból) finanszírozott azbesztmentesítési program nagyjából 33 ezer négyzetméternyi felület ártalmatlanítása után 2007-ben leállt, miközben a felmért problémának csupán egy töredékét oldotta meg. Jellemző, hogy 2017-ben hatalmas, bár hatástalan sajtóbotrány lett belőle: a Városliget régi épületeinek bontása során rengeteg azbeszttel szigetelt építményt találtak (annak ellenére, hogy az azbesztmentesítés hivatalosan már 2016-ban megtörtént).
A 41/2000. (XII.20.) EüM-KöM együttes rendelet már 2001. január 1-től betiltotta a rendelet 1. mellékletében felsorolt, azbesztrostot tartalmazó termékek forgalmazását és felhasználását. Az általános szabály alól a krizotilt (fehér azbesztet) tartalmazó termékek néhány évre kivételt képeztek, de 2005. január 1-től az azt tartalmazó termékek tilalma is teljes körűvé vált. Az azbesztet, illetve azbeszttartalmú anyagot eltávolító dolgozók védelmében a 26/2000. (IX.30.) EüM rendelet tartalmaz előírásokat. A 4. sz. melléklet mérési feladatokat ír elő, továbbá ún. tisztasági határértéket is megállapít (0,01 rost/cm3). Az 1/2005-ös EüM rendeletnek megfelelően a bontási munkatervet jóvá kell hagyatni az ÁNTSZ-el, illetve be kell nyújtani az illetékes Környezetvédelmi Felügyelőségnek. A rendelet értelmében először el kell távolítani az azbesztet az épületből – különleges elővigyázatossági szabályokkal, a területet lefóliázva és negatív nyomást létrehozva, hogy a szálló rostok semmiképp se juthassanak ki a környezetbe -, és csak ezután lehet hozzálátni a bontáshoz. Érvényes jogszabály ugyanakkor nem rendelkezik az ép, sértetlen azbeszttartalmú szigetelések és tetők eltávolításáról, annak ellenére, hogy ezek is jelenthetnek egészségügyi kockázatot (az egykori ÁNTSZ adatai szerint évente több száz tüdőrákos megbetegedés írható az azbeszt számlájára).
A fenti előzmények különösen érthetetlenné teszik azt a nyilvánvaló hatósági felelőtlenséget – osztrák és magyar területen egyaránt – amely a mostani azbesztimport-skandalumhoz vezetett. A környezetvédelmi aktivistaként is ismert humorista, Litkai Gergely gyűjtése szerint Ausztriában a 70-es évek óta tisztában vannak azzal, hogy az érintett kőbányákból származó kő azbesztet tartalmaz(hat), az első tilalom azonban csak 1990-ben született meg, de a kitermelést még nem érintette; az voltaképpen zavartalanul folytatódott 2026 januárjáig, amikor a mostani botrány előbb az osztrákoknál, majd nálunk is kirobbant. Igazi róka fogta csuka helyzet: ha nincs róla papír, hogy azbeszt van benne, akkor a szállítása nem engedélyköteles, ha viszont igazoltan azbeszttartalmú, akkor engedéllyel sem lehetett volna behozni. Önmagában az, hogy egy természetes kőzetnek azbeszttartalma van, még nem feltétlenül jelent közvetlen veszélyt. Az azbeszt valójában több ásványcsoport gyűjtőneve, amelyek rostos (szálas) kristályszerkezetűek, jellemzően kőzetek repedéseiben, ereiben, zárványaiban alakulnak ki, és gyakran metamorf (átalakult) kőzetekben fordulnak elő. A két fő forma a szerpentin típus (krizotil) és az amfibol típus (krokidolit, amozit) – utóbbiak általában veszélyesebbek.
A mostani ügyben szerpentin típusú kőzetek játsszák a főszerepet, ez azonban messze nem azt jelenti, hogy veszélytelenek lennének. Az útalapba, utak, kocsibejárók, parkolók burkolatába kerülő kőzúzalék ugyanis állandóan ki van téve a közlekedés porlasztó, mállasztó hatásának, így a levegő azbesztrost-szennyezésének tartós forrásává válhat.
Simon Gergely, a Greenpeace vegyianyag-szakértője a napokban egy podcast-ben arról beszélt, hogy szerinte épp ezért nincs is más tartós megoldás, mint az azbeszttartalmú kőzet felhasználásával készült burkolatok felszedése, elszállítása és veszélyeshulladék-lerakóra helyezése, ami minden bizonnyal – minimálisan – százmilliárdos költséget jelent. Komoly akadály ugyanakkor, hogy nincs pontos nyilvántartás róla, hova került az osztrák kőből; biztosan voltak engedély nélküli szállítmányok, és arról is tudni ma már, hogy jellemző volt az olcsó ausztriai anyag magyarországi átcímkézése és viszonteladása is. Eddig különféle internetes forrásokban többek között Szombathely, Sopron, Kőszeg, Zalaegerszeg, Szombathely-Olad (Olad-plató), Szombathely-Herény, Szombathely-Kámon, Vép, Sárvár, Körmend, Csepreg, Bük, Bozsok, Vasvár, Zalaszentgrót, Zalaszentiván, Zalaegerszeg potenciális érintettsége merült fel, de volt már szó azbesztszennyezett Fejér megyei településekről is, ami – ha a térképre nézünk – már Magyarország közepe. Négyzetméterben számolva biztosan sokkal többről van szó, mint a 2000-es években, amikor a félbeszakadt azbesztprogram folytatásának költségét (akkori áron) 10-15 milliárd forintra becsülték.
Magyar Péter kormányfő ausztriai látogatása után azt mondta: az ügyet szóba hozta osztrák partnerénél, és jelezte, hogy a megoldást a „szennyező fizet” elv alapján képzeljük el. Megjósolható azonban: valódi precedens híján az ártalmatlanítás és a kártalanítás még kölcsönös jószándék esetén is az évtized egyik legbonyolultabb környezetjogi kihívása lesz.
