A magyar kormány olyan modellváltásba kezdett, amely rövid távon a megoldás illúzióját nyújthatja ugyan, hosszú távon azonban felemésztheti a jövőnket.
A hazai kormányzat gazdaságfilozófiája gyökeresen megváltozott. Ennek a változásnak a bizonyítékai a tucatjával betelepített akkumulátorgyárak, és a tavaly decemberben elfogadott idegenrendészeti törvény.
Magyar narancs és magyar akkugyár?
Hogy miért telepíti be a magyar kormányzat tucatjával az akkugyárakat annak ellenére, hogy a szalagok mellé jobbára csak külföldről lehet munkásokat toborozni, többféle magyarázat is adható. Alapos oknak tűnhet az autóipar átalakulásához való alkalmazkodása, amely elkerülhetetlen Magyarország kitettsége miatt –
ha nem akadunk fenn azon, hogy e kitettséget egy még nagyobb kitettséggel orvosolnánk.
Elspekulálhatunk azon, hogy ha Magyarország a jövőben is kritikusan fontos beszállítója marad a német autógyáraknak – még ha immár nem is robbanómotorokat, hanem olcsó kínai akkumulátorokat szállít be –, akkor az politikai ütőkártyaként is jól jöhet akkor, amikor már az unóban maradás lesz a tét Magyarország számára. Márpedig brüsszelezés ide vagy oda, csak az agrártámogatások tavaly 6,7 milliárd forinttal gazdagították a Mészáros Lőrinchez köthető cégeket.
Nem kétséges, hogy a magyar kormány szeretné megőrizi az uniós tagság ezen előnyeit annak (jogállami) kötelezettségei nélkül. E játszmákban nyilván jól jön a német autóipar nehezen kiváltható magyar kitettsége, hiszen Németország mégiscsak az EU talán legbefolyásosabb állama.
Felvethető magyarázatként az is, hogy a magyar gazdaságtörténelem ismétli önmagát, egy régi motívumot látunk újraéledni. Ami az ötvenes években a gyapot volt és a magyar narancs (növénytermesztés megfelelő éghajlati feltételek nélkül), a nyolcvanas években az eocén program (széntermelés gazdaságosan kitermelhető szén nélkül), az jelenleg az akkugyárak betelepítése (akkumulátorgyártás nyersanyag, elegendő víz és rendelkezésre álló munkaerő nélkül).
A közös elem e történetekben az, hogy a magyar politikai elit mintha hagyományosan úgy gondolkodna a gazdaságról, hogy a szükséges előfeltételek helyettesíthetők a puszta politikai akarattal. E magyarázat részletes kifejtését megtalálhatjuk Bod Péter Ákos e cikkében.
Csapdába esett gazdaság
A fenti magyarázatokban mind lehet igazság, azonban a valódi ok ennél mélyebb, szerkezeti jellegű, és összefügg azzal, amit a közgazdászok a „közepes jövedelem csapdájának” hívnak. Sokáig úgy tűnhetett, hogy hazánk nem ragadt bele ebbe a csapdába.
Az uniós támogatások (valamint a költségvetési és monetáris élénkítő politika) biztosította az uniós átlagot meghaladó növekedést, amit a kormányzat igyekezett úgy bemutatni számunkra, hogy lám, mi „kanyarban előzünk”, és folyamatosan zárkózunk fel a fejlett uniós országokhoz.
Az uniós támogatások elapadásával (valamint a költségvetési és monetáris mozgástér eltűnésével) azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar gazdasággal alapvető problémák vannak.
Mi is a közepes jövedelem csapdája valójában? Leegyszerűsítve és a témánk szempontjából a lényeget kiemelve: Magyarország legnagyobb versenyelőnye évtizedeken át az olcsó munkaerő volt, erre alapozva csábították be a mindenkori kormányzatok a külföldi beruházókat. Ahogy azonban a gazdaság fejlődik, úgy drágul a munkaerő is, így ez a típusú versenyelőny lassan kezd elpárologni.
Az a szisztéma, ami lehetővé tette, hogy Magyarország alacsony jövedelműből közepes jövedelmű országgá váljon (röviden: az olcsó munkaerőre és külföldi tőkére alapozott gazdasági növekedés), nem alkalmas arra, hogy azt is lehetővé tegye, hogy közepes jövedelműből magas jövedelművé váljék.
A jövedelmi csapdába ragadásnak a kormány szempontjából nem pusztán annyi a következménye, hogy a felzárkózás esélyei szertefoszlanak (ezt aligha gondolták valaha is túlzottan komolyan). Ennél többről van szó. Nem tartható fenn többé a sajátos magyar elosztási modell sem: a felső középosztály jólétének folyamatos növekedése a népesség többségének stagnáló helyzete és a kormányközeli vállalkozó exponenciális ütemű vagyonosodása mellett.
A közgazdászok a közepes jövedelmi csapda problémájára rendszerint azt javasolják, hogy „följebb kell lépni az értékláncokban”, vagyis a viszonylag kevés tudást igénylő összeszerelő tevékenységből följebb kell lépni a tudásigényesebb, a piacon értékesebbnek minősülő tevékenységek felé.
Ehhez persze sokat be kell fektetni az emberi tőkébe, az oktatásba, támogatni kell az innovációt stb.
No, de hogy jön ide a magyar kormány, amely inkább csak forrásokat vont ki eddig az oktatásból, s hogy jönnek ide a magyar akkugyárak, ahol csak puszta összeszerelés történik? Nos, a kormány nem éppen a közgazdászok tanácsait követi, a lépéseik mögött mégis a közepes jövedelmi csapda problémája áll. „Nekünk (…) a közepes fejlettségbe való beragadás ügye (…) központi politikai kérdés, és az éles a társadalmi viták egyik háttér-magyarázata” – írja Bod Péter Ákos egy másik cikkében.
Tőke, munka, föld, vállalkozás
Hogyan függ tehát össze az akkugyárak tömeges betelepítésének és a vendégmunkások ugyancsak tömeges beáramoltatásának ügye a közepes jövedelmi csapdával? Még egy közgazdasági fogalomra lesz szükségünk ennek a megragadásához (ígérem, ez lesz az utolsó). A fogalom neve: termelési tényező. A termelési tényezőket bejuttatjuk a termelési folyamatba (inputok), hogy a termelési folyamatból kijöjjenek a termékek és szolgáltatások (output).
A klasszikus közgazdaságtan három termelési tényezőt ismer: a tőkét, a munkát és a földet, azaz a természeti erőforrásokat. A modern közgazdaságtannak sincs ezzel a vitája, csak még egy negyedik tényezőt, a vállalkozást is meg szokták nevezni, ami lényegében az innovációt jelenti – a termelési tényezők újszerű, innovatív kombinálásának képességét.
Hogy állunk a termelési tényezőkkel? Tőkénk kevés van, a tőkét a mindenkori magyar kormányok mindig is csalogatták. Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter nemrégiben jelentette ki, hogy a kormány célja, hogy 2030-ra megduplázódjon a külföldi működő tőke, az FDI állománya, ami jelenleg 100 milliárd eurót tesz ki.
Mi a helyzet a munkával? A munkaerő minőségéről és mennyiségéről is beszélhetünk. A munkaerő minőségébe nem szívesen fektet a kormány. Magyarországon az egyik legalacsonyabb a felsőfokú oktatásban tanulók aránya Európában, a nyolcadik osztályosok 40 százaléka alapfokon sem tud szöveget értelmezni. Ami a munkaerő mennyiségét illeti, jelentősen növekedett a foglalkoztatottság az elmúlt évtizedben, és a kormány már láthatólag nem hiszi, hogy ez tovább növelhető.
Munka? Kedves beruházó, hozasd be magadnak!
Hogy mennyire nem hiszi, az világosan kiderül a már említett idegenrendészeti törvényből. A preambulum ugyan azt harsogja, hogy „a magyar munkahelyek is első helyen a magyarokat illetik meg”, de nem látható nyoma sem ebben a törvényben, sem másik kormányzati előterjesztésben, hogy program indulna a magyar munkavállalói tartalék mozgósítására.
Nincs nyoma annak, hogy például egy zsákfaluból is legyen esély eljárni állást keresni és azután dolgozni.
Nem költ érdemi összegeket a magyar állam aktív munkaerőpiaci eszközökre, valójában nem próbál segíteni a munkaerőpiacon kívül rekedteknek. Pedig lehetne még emelni a magyar foglalkoztatási arányon, számos uniós országban magasabb a foglalkoztatási arány, mint nálunk. Mobilitási támogatás, képzési támogatás, az álláskeresők mentorálása – ilyesmikről olvashatnánk a tavaly decemberben elfogadott jogszabályban, ha a kormány komolyan gondolná, hogy a magyar munkahelyek első helyen a magyarokat illetik meg.
De mit olvashatunk helyette a törvényben? Hogy például lesznek olyan vendégmunkások, akik olyan beruházásoknál dolgoznak, akiknek a foglalkoztatója a beruházás megvalósítása érdekében szerződést kötött a külgazdasági miniszterrel, vagy annak támogatási ajánlatát elfogadta. Maximális létszámot nem ír elő a jogszabály, vagyis ilyen célból kiadhat a miniszter bármennyi engedélyt (azaz: „előzetes csoportos munkavállalási jóváhagyást”).
A törvény rendelkezik arról, hogy előnyben kell részesíteni a kérelmezőt, ha a munkások szálláshelye a helyi lakosoktól elkülönített területen van. (A kormányban vajon azt hiszik, hogy így nem fog senkinek feltűnni a vendégmunkások jelenléte?) Továbbá foglalkoztatási célú tartózkodási engedéllyel és vendégmunkás-tartózkodási engedéllyel Magyarországon dolgozó vendégmunkásokról is szól a törvény. E tartózkodási engedélyek számát a kormány évente határozza meg (ahogyan korábban is).
Valójában tehát arról van szó, hogy a kormány által évente tetszőlegesen, rendeletben meghatározott számban áramolhatnak be vendégmunkások, s ezen felül még bármennyi tartózkodási engedély kiadható a kormány által támogatott beruházásoknál dolgozó vendégmunkásoknak – s ezen felül jöhetnek még a szezonális vendégmunkások is.
Szó nincs tehát arról, hogy e törvény miatt veszélyben lenne a kormány eredeti elképzelése arról, hogy a sebtében felhúzott új akkugyárakat jórészt vendégmunkásokkal üzemeltetik majd, ahogyan azt már most is jellemző.
Annyira nincs veszélyben, hogy egy vendégmunkásokat Magyarországra behozó munkaerőkölcsönző, a budapesti tőzsdén jegyzett Pensum sajtóközleményben tudatta még az idegenrendészeti törvény elfogadása előtt, hogy a törvényjavaslat, amennyiben megszavazza a parlament, kedvezően befolyásolhatja a gazdálkodásukat.
A tavalyi év végén elfogadott törvény tehát világosan mutatja: a kormány úgy véli, hogy a munkából, mint termelési tényezőből, kifogytunk. Azt mondja ezért a befektetőnek, hogy
hozasd be a munkaerőt onnan, ahonnan akarod, biztosítom hozzá a jogi hátteret, ha már magát a munkaerőt nem tudom biztosítani.
Vállalkozás és természeti erőforrások
S mi a helyzet a vállalkozással, mint termelési tényezővel? Ahogy azt említettük, itt főleg az innovációra kell gondolkodni, a vállalkozói újító szellemre. Az újító szellem széleskörű jelenlétéhez azonban nem árt, ha az iskolákban fejlesztik a gyermekek kreativitását, a kritikai gondolkodását, vagy legalább olvasni megtanítják őket – a magyar iskolarendszer ezek egyikében sem jeleskedik.
Az sem árt, ha a vállalkozói sikerhez fontosabb az innovációs képesség, mint a kormányzati kapcsolatok, és nem kell attól sem tartani, hogy a túlontúl nagy vállalkozói siker olyan vételi ajánlatot eredményez, amelyet nem tanácsos visszautasítani. A vállalkozásra, mint termelési tényezőre tehát aligha építhetünk.
Melyik termelési tényező marad akkor? A föld, a természeti erőforrások. Amit a kormány kínálni akar és tud a befektetőknek, azok Magyarország természeti erőforrásai.
A föld, amelyet a gyártelep és a termelés során keletkező hulladék beterít, s amelyen többé nem termelhetünk élelmiszert. A vizünk, amelyből a klímaváltozás miatt egyre kevesebbünk lesz, és amelyből pedig egyre többre lenne szüksége a mezőgazdaságunknak.
A laza környezetvédelmi szabályok és a hatóságok félrenézése, ami lehetővé teszi, hogy a befektető a termelésével úgy szennyezze természeti környezetünket, ahogy azt sehol máshol nem tehetné meg.
Ez az Orbán-kormány új receptje, ez jelenti ma Magyarország gazdasági modellváltását.
Ez a recept jelentősen növelni fogja Magyarország GDP-jét. Így eleinte sokaknak tűnhet majd úgy, hogy Magyarország kiszabadult a közepes jövedelmi csapdából. Ez természetesen csak illúzió lesz, annak azonban látványos. A makrogazdasági számok szintjén hazánk – egy darabig – sikeresnek tűnik majd. A természet kihasználásra alapozva óriási gazdasági érték állítható elő.
Már Marx rámutatott arra, nem a munka minden gazdagság forrása, hanem maga a természet. A gazdasági siker azonban csak látszólagos és időleges lesz, ugyanis a kormány úgy kínálja használatra természeti kincseinket a befektetőknek, hogy nem kell ügyelniük a megújulásukra.
Nagy árat kell majd fizetni a siker illúziójáért, s nemcsak a jövő nemzedékeknek, hanem – a környezeti változások felgyorsulása miatt – nekünk magunknak is.
