Az Európai Unió villamosenergia-termelésének már több mint 70 százaléka alacsony kibocsátású, mégis hatalmas összegeket költünk gáz és olaj behozatalára. A fő gond egyre inkább a felhasználás oldalán van: a villamos energia a teljes energiafelhasználásnak még mindig csak mintegy 23 százalékát adja. Hogyan lehetne gyorsabban kiváltani vele a fosszilis energiát – és valóban csak a növekvő energiaigényt fedezik a megújulók?
Szerző: Szilva Attila fizikus, a BME és az Uppsalai Egyetem korábbi kutatója, a Furik blog szerzője
A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.
2024 volt az első év, amikor a napenergia megelőzte a szén részarányát az EU villamosenergia-termelésében. Ha 2019 óta nem épült volna ki további szél- és napenergia-kapacitás, az EU-nak csak 2024-ig 92 milliárd köbméterrel több gázt és 55 millió tonnával több feketeszenet kellett volna importálnia – mindez 59 milliárd eurós költséggel járt volna.
Az áramtermelésben a megújulók részaránya 2019 és 2024 között 34-ről 47 százalékra emelkedett, miközben a fosszilis forrásoké 39-ről történelmi mélypontra, 29 százalékra csökkent. Mindeközben a kapcsolódó kibocsátás is jelentősen visszaesett: 2024 volt az első év, amikor a fosszilis áramtermelésből származó EU-s szén-dioxid-kibocsátás kisebb lett, mint az orosz, annak ellenére, hogy az EU lakossága több mint háromszorosa, a gazdasága pedig tízszerese.
2025-ben a megújulók előretörése töretlenül folytatódott a nehézségek ellenére. Jóllehet a víz- és szélenergia szempontjából kedvezőtlen év volt, ezért átmenetileg nőtt a gázerőművek termelése, de így is előállt az a helyzet, hogy hogy az EU-ban először több energiát termelt a nap és a szél, mint az összes fosszilis forrás, azaz a szén, az olaj és a gáz együttvéve. Mindeközben a napenergia gyakorolja a legnagyobb lefelé irányuló hatást az európai áramárakra.
Ha valóban zajlik az átállás, miért nem látszik még jobban?
Gyakran találkozunk azzal az érveléssel, hogy „hiába terjednek a megújulók, sajnos ezek csak a növekvő energiaigényünket fedezik”, és azzal, hogy „Európa energiafüggősége nem szűnik meg, legfeljebb csak átalakul”.
Pedig Európa villamosenergia-mixe egyre így is egyre tisztább, és az atomenergiával együtt az alacsony kibocsátású termelés részaránya már 70 százalék felett jár. A gond az, hogy van egy „üvegplafon”: a villamos energia részesedése a végső energiafelhasználásban évek óta 23 százalék körül stagnál, és minden zöldítési erőfeszítés csak ezen a behatárolt területen érvényesülhet. Az üvegplafon áttörését – vagy magasítását, ahogy vesszük – pedig nem könnyíti meg, hogy a nagy áttekintésben ma is bőven a fosszilis szektor felé billen a támogatások mérlege.
- Az EU 2025-ben uniós polgáronként 880 euróval többet költött fosszilis energiahordozók behozatalára, mint a tisztaenergia-szektor fejlesztésére.
- A gáz közvetlen fogyasztása továbbra is hatalmas mesterséges árelőnyt élvez az árammal szemben az ipari és lakossági fogyasztók számára a legtöbb EU-s országban.
- Ráadásul eközben az ún. békeidőkben is drágább volt a gáz, mint az Egyesült Államokban, és a drága gáz miatt drága az áram Európában, ami egy folyamatos versenyképességi hátrány.
A következő nagy feladat tehát az, hogy a közlekedés, a fűtés és az ipar egyre nagyobb mértékben használja ezt a tisztuló villamosenergia-mixet a közvetlen fosszilisenergia-felhasználás helyett. Ugyanis pusztán azzal is jobban járnánk, ha az elégetett gázból először áramot csinálnánk, és azzal hajtanánk meg hőszivattyút.
Erre irányul az idén júliusban bemutatott európai elektrifikációs terv, amely 2040-re 23-ról 46 százalékra emelné a villamos energia részarányát a végső energiafelhasználásban – nagyjából a mai norvég szintre. Ebben marad le ugyanis Európa egyre inkább Ázsiától, ahol több ország 34 százalék körül jár. Kína elektrifikációja hozzájárulhatott ahhoz, hogy az ország kibocsátása 2024 márciusa óta lényegében platózik.
A függőségek eltérő természete
Európa nagy lehetősége abban állna, hogy – első körben legalábbis – fosszilis energiahordozóktól való függőségünkről elmozduljunk a technológiai importfüggőség kevésbé költséges irányába, majd onnan lépjünk tovább.
Az importált napelem vagy akkumulátor ugyanis nem vethető össze az importált üzemanyaggal. Az előbbit egyszer kell megvásárolni, utána hosszú éveken át szolgáltat energiát vagy tárolókapacitást. A gázt és az olajat ezzel szemben folyamatosan importálni kell, miközben ismétlődő ár-, ellátási és geopolitikai sokkoknak tesszük ki magunkat, legyen szó az Ukrajnában vagy Iránban indított háborúkról.
Nyilván jobb lenne, ha lenne versenyképes európai napelem- és akkumulátorgyártás, ahogyan szélturbinákat még képes az EU ügyesen gyártani. Ezeket mind ösztönözni kell egy tudatos stratégiával, miközben tennünk kell ezért, hogy legalább a berendezéseket a hálózathoz kapcsoló inverterek európai gyártásban vagy ellenőrzés alatt készüljenek.
Ezért jó hír, hogy például az olasz Eni–SERI hozzálát saját lítium–vas–foszfát (LFP) akkumulátorokat gyártani ipari tárolókba és ipari járművekbe, és hogy európai cégek megpróbálják felvenni a versenyt a hőszivattyúk gyártásában Kínával.
Európa gazdasága a különböző termékek exportjára épül. Tehát a saját jólétünk nagy részben függ attól, hogy a világ más részén élők mennyire veszik meg a termékeinket. Az mára egy mítosz, hogy elektromos autót az európaiak veszik elsősorban. 2021-ben volt utoljára olyan, hogy Európában arányaiban több elektromos autót adtak el, mint Kínában. Közen Etiópia után Laosz is betiltotta a belső égésű új autók forgalmazását a drága fosszilis üzemanyagokra fordított kiadások csökkentése és a devizatartalék megóvása érdekében.
Miért valóban zöld átmenet ez?
Sokszor olvasni a zöld átmenetnek szurkolóktól is, hogy energiaátállás helyett legfeljebb zöldenergia-hozzáadásról beszélhetünk, azaz a megújulók legfeljebb a növekvő energiaigényünket fedezik.
Az ilyen érvelések jellemzően a primér energiára koncentrálnak a felhasználó számára hasznos energia helyett, lásd a fogalmakat az Electrotech Revolution blogján az ábrákat, ahol a felhasználótól elindulva mutatják az energia útját.
Az ábra bal oldalán zölddel és narancssárgával a felhasználóknál ténylegesen hasznosuló energia látható: az elvégzett munka, a hasznos hő. A világosszürke az energiaátalakítás során keletkező veszteséget jelöli, amelynek jelentős része hulladékhő. És ezt csökkenthetjük az elektrifikáció gyorsításával radikálisan, miután egy hőszivattyú vagy egy elektromos autó ugyanakkor hozzávetőleg háromszor hatékonyabban hasznosítja az energiát, mint a fosszilis alternatíváik.
Az elektrifikáció ezért nem pusztán az egyik energiaforrás lecserélését jelenti egy másikra, hiszen az energiafelhasználásunk sokkal durvábban nőne akkor, ha nem lenne ez a technológiai váltás. És sokkal durvábban nőne a kibocsátásunk is: Zeke Hausfather nemrég megnézte, hogy hogy mi történt volna akkor, ha a világ rajta marad azon a kibocsátási trenden, ami kétezres éveket és a tízes évek elejét jellemezte.
A hasznos energiát nézve Michael Liebreich becslése szerint az 1970-es évekbeli 10 százalékról mára mintegy 30 százalékra nőtt a klíma szempontjából tiszta energia aránya világszerte. Jan Rosenow szerint ezért mégis inkább átmenetről lehet beszélni puszta hozzáadás helyett.
Tehát egy sokkal mélyebb szerkezeti átalakulásról van szó, amely a teljes energiaigényt és az importfüggőséget is jelentősen csökkentheti. Ez még az adatközpontok terjedése mellett is igaz lehet, ha a fenti európai elektrifikációs terv javarészt megvalósul. Az átálláshoz szükséges eszközök gyártásában nehéz lesz Kínával versenyezni, de a kisebb fosszilisenergia-igény és az alacsonyabb energiaárak önmagukban is javíthatják Európa versenyképességét.
A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.
