A zöldmozgalmak örökös nagy kérdése, hogyan lehet a fogyasztói társadalomban – annak erősen túltolt szakaszában – felnőtt gyerekeket, fiatalokat környezeti és klímaügyekre fogékonnyá tenni, és egy fenntarthatóbb életforma felé terelgetni. Györgyi-Ambró Gergőt, a WWF Magyarország környezeti nevelőjét arra kértük, ossza meg velünk a tapasztalatait.
Fotó: Szekeres Laura Virág
Téged annak idején ki és hogyan tudott megnyerni a környezet- és a természetvédelem ügyének? Ha jól tudom, gyerekkorodban nem Magyarországon éltél?
Bár éltem külföldön is, a gyerekkorom nagy részét itthon töltöttem. Tájfutó voltam, emiatt rengeteg időt töltöttem a természetben hétvégéken és hétköznapokon is a Budapest környéki erdőkben. Nagyon szerettem azt a feltöltődés-érzést, amit a természet adott. A családommal is sokat kirándultunk, apukámmal pecáztunk – ezek mind erősítették bennem a természethez való kötődést. Annyira, hogy az egyetem után úgy döntöttem, a természettel való foglalkozás a hivatásom is lesz.
A tanulmányaid milyen szerepet játszottak ebben?
Eleinte keveset, bár mindig imádtam a földrajzot és a térképeket. Ez részben a tájfutáshoz is kapcsolódik: szeretem úgy felfedezni a helyeket, hogy van nálam térkép, és így eljutok olyan pontokra, ahová nem vezet turistaút. Mindig volt bennem kalandvágy. A mai napig falat és sziklát mászom, így is kapcsolódom a természethez. Ami a felsőoktatást illeti, nemzetközi tanulmányokat végeztem a Corvinuson, később pedig regionális fejlesztést tanultam. Dolgoztam is ezen a területen egy ideig, de egyre inkább húzott a szívem a természet felé. Végül nagyot váltottam, és külföldön lettem gyakornok természetvédelmi őr.
Ranger-ként dolgoztál az USÁ-ban. Nehéz volt kijutni?
Szerencsés voltam, mert a munkavállalási vízumokkal kevésbé kellett küzdenem, de ez a fajta munka kint is sokakat vonz. A nehézség inkább az, hogy hosszú távon hogyan lehet ebből karriert építeni. Szerintem Magyarországon is hasonló a helyzet. Sokan vágynak ilyen típusú munkára, de nem egyértelmű, hogyan lehet ezen a területen karriert építeni. Fontos, hogy az ember tudja, hová szeretne eljutni. Nekem is hosszú út volt, mire eljutottam a WWF-hez, ezért nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ma az egyik legnagyobb hazai civil szervezetnél dolgozhatok.
Az előadásaidban gyakran hangsúlyozod a tájékozódás fontosságát. Ma, az AI világában honnan érdemes tájékozódnia egy fiatalnak?
Gyakran elvárunk bizonyos viselkedést az emberektől a természetben, de például egy Budapest közeli kirándulóhelyen természetesen nem mindenki tapasztalt természetjáró. Ezért fontos szerep jut azoknak a szervezeteknek és intézményeknek, amelyek kezelik ezeket a területeket, hogy tájékoztassák az embereket arról, miért fontos természeti szempontból az adott hely, és mit tehetünk azért, hogy megőrizzük az értékeit.
A gyerekek másképp fogadnak be információt, mint a felnőttek. Ezért szeretem azokat a terepi napokat, amikor kivisszük őket a természetbe. Amikor egy gyerek élményeken keresztül kapcsolódik a természethez, sokkal könnyebb lesz később tudást és szemléletet kapcsolni ezekhez. Sokkal inkább megérti, miért fontos az ösvényen maradni, vagy hogy jobb a virágot lefotózni, mint leszedni.
Az amerikai tapasztalataidból mit tudsz jó gyakorlatként kiemelni? Engem például meglepett, hogy az USA-ban a természetvédelmi őrök megszólítják a kirándulókat, és nem várják meg, hogy eszükbe jut-e kérdezni. Lehet, hogy ezt nálunk zaklatásnak vennék az emberek?
Hát igen, ezek kulturális különbségek, de azt mindenképpen fontosnak tartom, hogy legyen dialógus, és hogy aki nyitott a beszélgetésre, az tudjon kitől kérdezni. Én például szeretem az ilyen párbeszédeket, mert sokat lehet tanulni azoktól, akik úgy ismerik az adott területet, mint a tenyerüket.
Nemrég jártam egy ausztriai vadasparkban, ahol erős törekvés látszott arra, hogy élményelemekkel tegyék vonzóbbá az állatok jelenlétét a családok számára. Ami nyilván elviszi a hangsúlyt, ugyanakkor behozza a tömeget. Mit gondolsz, ez eredményes módja annak, hogy a fiatal korosztályokkal megismertessük a természet értékeit?
Igen, ez egy klasszikus dilemma. Én amondó vagyok, hogy minél több ember tud kapcsolódni a természettel, annál könnyebb lesz közösen szembenézni a klímaválság és a csökkenő biodiverzitás miatti kihívásokkal. Fontos, hogy legyenek háborítatlan magterületek egy nemzeti parkban, ahol nem jelölünk ki túraútvonalakat, és adott esetben az erdőgazdálkodást is korlátozzuk. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan jó, ha kialakítunk olyan területeket, ahol lehet sok látogatót fogadni, és fontos üzeneteket közvetíteni. Mivel mi is részei vagyunk a természeti rendszereknek, szerintem irreális, hogy saját magunkat teljesen kizárjuk belőlük. Inkább az a kérdés, hogyan tudunk felelősen jelen lenni benne.
A gyerekek mennyire érzik át, hogy létezik egy olyan természetes környezet, amelyben nem belépődíj fejében látunk állatokat, és amelynek mi maguk eredendően a részei vagyunk?
Ez nehéz kérdés, mert sok gyerek városi környezetben nő fel, elszakadva a természettől. Szerintem az segít, ha minél több időt töltenek kint az erdőben, vagy akár csak egy parkban. Ha pedig valaki hosszabb időt eltölt egy erdőben, gyorsan megtapasztalja, hogy más érzés, mint az állatkertben. Lehet, hogy csak legyek zümmögnek, meg szúnyogok kergetnek minket fél napon keresztül, és még egy őzikét sem látunk, de átjön az érzés, hogy valójában milyen egy magyar erdő. Az élővilág felfedezésében sokat segíthetnek az olyan hétköznapi dolgok, mint a kertészkedés – akár egy balkonládába ültetett növények nevelése is -, vagy egy esőkert kialakítása. Aztán meg lehet nézni ilyeneket egy városi parkban is, összehasonlítani, hogy ott esetleg kicsit vizenyősebb a talaj, sokfélébb a növényzet. Ezek a közvetlen tapasztalások alkalmasak arra, hogy jó érzéseket ébresszenek, és aztán ezt mi, környezeti nevelők, tudásanyaggal is körül tudjuk bástyázni. A sikerünk azon múlik, az mindennek az alapja, hogy legyenek az embereknek élményeik, emlékeik arról, hogy milyen kint lenni a szemerkélő esőben, matatni a földben két kézzel a ház körül. Ha vannak emlékeim, milyen az, amikor egy jégeső elkap futás közben az erdőben, vagy milyen a hangja az eleredő zápornak a leveleken, akkor ezeket az élményeket újra meg akarom élni, és motivált leszek tenni azért, hogy az erdők megmaradjanak a maguk természetességében
Vannak természetvédők, akik szerint az embert inkább távol kellene tartani a természettől, mert csak kárt tesz benne.
A tömegturizmus valóban komoly problémákat tud okozni. Vannak ikonikus helyek, ahol a túl sok látogató kifejezetten károsítja az élővilágot. De szerintem a megoldás nem az emberek kizárása, hanem a szemléletformálás. Jó, ha a helyszínen vannak helyi emberek, akik beszélgetnek a látogatókkal, elmondják, hogyan lehet felelősen jelen lenni a természetben. Mi is tartottunk például „Leave No Trace” programokat arról, hogyan lehet minimalizálni a természetre gyakorolt hatásunkat.
A WWF-nél főleg gyerekcsoportokkal dolgozol. Mennyire nyitottak a gyerekek? Csillogó szemeket látsz, vagy okostelefonokba temetkező fejeket?
A PandaBanda-ReGeneráció városzöldítő ötleteit prezentálja Zuglóban (Fotó: Györgyi-Ambró Gergő)
Az Élet a betondzsungelben című fotópályázat képeivel dolgoznak a Pandák (Fotó: Györgyi-Ambró Gergő)
A környezeti nevelési munkánk mindig az aktuális projektekhez kapcsolódik. Tartottunk már terepi programokat, pedagógusképzéseket, készítettünk óravázlatokat és foglalkoztató füzeteket. Az utóbbi években inkább arra koncentráltunk, hogy olyan anyagokat készítsünk, amelyeket pedagógusok tudnak használni, így sokkal több gyerekhez eljuthatunk.
Ami az érdeklődést illeti, az nagyon változó. Mindig vannak, akiket nagyon érdekel, amit mutatunk, vannak, akik figyelnek, és vannak, akiket kevésbé köt le. Szerintem ez régen is így volt, az okostelefonok előtt is. Én nem szeretem rögtön elvenni a telefonokat. Bizonyos helyzetekben hasznosak is lehetnek: például madárhangok vagy növények azonosítására. Az iNaturalist például egy nagyon jó alkalmazás erre.
A gyerekeket az vonja be igazán, amiben aktívan részt vehetnek, és aminek a végén van egy kézzelfogható eredmény?
Leginkább az ifjúsági programokra jellemző, hogy kifejezetten a cselekvésre hegyezzük ki a programot, és az hosszabb távon működik, hiszen már az hónapok közös munkájának az eredménye, hogy sok ismeretlen gyerek bandává kovácsolódjon. PandaBanda ezeknek az önkéntes ifjúsági programjainknak a neve. Kétféle csapat van, az egyik a klasszikus PandaBanda, akik tavasztól őszig járnak velünk kitelepülésekre, rendezvényekre, illetve van a PandaBanda ReGeneráció, ez évente egyszer néhány hónapos képzési program motivált fiataloknak. A kisebbeket általában egy mesén keresztül szólítjuk meg, a nagyoknál fontosabb, hogy a több hónapos bevonási folyamatot valamilyen esemény koronázza meg a végén. Mondjuk egy flashmob vagy egy közösségi batyus ebéd a Bolygóban – ami egy zöld közösségi tér Budapesten. Volt úgy, hogy fotópályázatot hirdettek a srácok, és ahhoz kapcsolódóan csináltunk egy rendezvényt. A csapaton múlik, hogy hová szeretnék kifuttatni a projektjüket. Sokszor egyébként nem is a produktum a lényeg, hanem sokkal inkább a folyamat, és az, amilyen tapasztalatokkal, kudarcokkal, tudással gazdagodtak az alatt a néhány hónap alatt. Ez segíti a mi célunkat is: azt, hogy ők később önállóan is képesek legyenek zöld projekteket végigvinni, közösséggé válni, együtt dolgozni.
Szép törekvés a közösségépítés, és hogy a gyerekek jól érezzék magukat, miközben a természetben vannak, de mennyire része a gondolkodásotoknak, amikor egy-egy projekt stratégiai céljait felállítjátok, hogy ezek a gyerekek majd fenntarthatóbban éljenek, és az összefüggéseket átlássák?
Amikor legutóbb a képzéssorozatot ilyen témákkal indítottuk, rögtön kijött, hogy valamennyien átérzik ennek a súlyát, meg azt is, hogy helyzet van és cselekedni kell. Ugyanakkor a véleménykülönbségek gyorsan előjöttek abban, hogy ki mit gondol prioritásnak. Épp ez a szépsége és egyben a kihívása ennek az egésznek, hogy mi a csapatunkon belül hogyan jutunk közös nevezőre. Hiszen van, aki szerint legfontosabb volna a hulladékkezelés kérdéseit megoldani, más a biodiverzitásra tenné a hangsúlyt, és zöld folyosókat, oázisokat alakítana ki kétéltűeknek, beporzóknak. Az általában megkönnyíti a munkát, hogy a nagy cél, a vízió, ami előttünk lebeg, hasonló: olyan világban szeretnénk élni, ahol ember és természet harmonikus egységben létezik. Ehhez sokféle út vezet, csak valahol el kell kezdeni.
A klímaszorongás mennyire jelenik meg náluk?
Van, akinél erősen. Nálam is előfordul, hogy elkap a pesszimizmus egy-egy hír vagy adat láttán. Nekem sokat segít, hogy minden nap azért dolgozom, hogy valamilyen változás történjen. A kutatások is azt mutatják, hogy a cselekvés segít a klímaszorongás kezelésében. És még inkább segít, ha ezt közösségben csináljuk.
Nem jobb néha tudatlannak maradni?
Szerintem nem. Nekem biztosan nem lenne jobb úgy élni, hogy nem tudok ezekről a folyamatokról. Engem motivál, hogy tehetek valamit. Nagyon ajánlom például a Kiutak.hu-t vagy Takács-Sánta András „Világeleje” című könyvét. Ezek nemcsak a problémákról szólnak, hanem arról is, hogy milyen cselekvési lehetőségeink vannak.
Szerinted megtaláltad a helyedet?
Személyiségemből fakadóan állandó útkeresésben vagyok, de az biztos, hogy a természetvédelem meghatározó része az életemnek. Az változhat, hogy pontosan hogyan dolgozom ezen a területen, de az irány biztosan megmarad.
Mit gondolsz arról, hogy Magyarországon, ahol az utóbbi években sok szempontból háttérbe szorult a természetvédelem, mennyire lesz egyszerű bevonni a fiatal korosztályt abba, hogy felkészültebben nézzünk elébe annak, ami jön?
Azt gondolom, hogy amit az emberek a saját bőrükön tapasztalnak, azt nem lehet eltüntetni vagy megmagyarázni. Ezek a problémák valósak, és az emberek érzik őket. Bízom benne, hogy a jövőben egyre inkább prioritássá válik ez a terület. És abban is, hogy akkor is sokan dolgoztak és dolgoznak ezen, amikor nincs mögötte erős politikai támogatás.
