A magasabb állatjóléti követelményekkel szemben gyakran az az ellenérv hangzik el, hogy a tágasabb férőhely, a több mozgás és a hosszabb nevelési idő növeli az állattenyésztés takarmány- és területigényét. Berezvai Zombor, a Budapesti Corvinus Egyetem docense szerint ez azonban csak a mérleg egyik oldala. A zsúfolt, nagyüzemi tartás nagyobb antibiotikum-felhasználással, koncentrált trágyaterheléssel és a fertőző betegségek gyorsabb terjedésével is együtt járhat. Ha ezeket a következményeket is figyelembe vesszük, az állatok jóléte már nem a fenntarthatóság ellenfelének, hanem bizonyos esetekben annak egyik feltételének látszik.
Szerző: Berezvai Zombor, a Budapesti Corvinus Egyetem docense
A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.
Első pillantásra logikusnak tűnik, hogy minél kevesebb helyen, minél gyorsabban nevelünk fel minél több állatot, annál kisebb lesz az élelmiszer-termelés környezeti terhelése. Kevesebb terület, rövidebb nevelési idő és nagyobb termelékenység: az intenzív állattartás ebből a nézőpontból hatékony rendszernek látszik.
A nagyüzemi telepek azonban nemcsak húst, tejet vagy tojást állítanak elő nagy koncentrációban. Ugyanígy koncentrálják az antibiotikumok használatát, a keletkező trágyát és az állatbetegségek terjedésének kockázatát is. Ha ezeket a következményeket is hozzászámítjuk, már korántsem egyértelmű, hogy érdemes-e az állatjólét kérdését a hatékonyság mögé sorolni.
A britek és a magyarok többsége is a szigorúbb állatjóléti szabályok mellett van
Elöljáróban érdemes kitérni arra, hogy az állatjóléti követelményekről szóló vita nem szólhat kizárólag a termelési hatékonyságról, hiszen nem élettelen anyagok termelési folyamaton keresztüli átalakításáról van szó, hanem érző lényekről – ahogy azt egyébként az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés 13. cikke is rögzíti. Az, hogy társadalmi szinten hogyan bánunk egymással és más fajokhoz tartozó érző lényekkel, egy társadalmi kérdés is. Mint ilyen, az állampolgárok véleménye kiemelt jelentőségű.
A modern állattenyésztés jelenti az egyik legjelentősebb állatjóléti problémát a mai világon. Ezt talán az érzékelteti a legjobban, hogy egy brit kutatás szerint a megkérdezett 1000 állampolgár a vizsgált kilenc általánosan elterjedt és alkalmazott állattartási gyakorlat (pl. hím naposcsibék élve darálása, újszülött malacok fogainak kihúzása vagy lereszelése, sertések olyan kis ketrecekben való tartása, ahol megfordulni sem tudnak) mindegyikét elsöprő arányban elfogadhatatlannak minősítette.
Egy friss hazai kutatás is hasonló következtetésekre jutott. Az eredmények alapján a magyarok 56%-a szerint fajspecifikus állatjóléti előírásokra lenne szükség, 75%-uk szerint érdemben szükséges lenne a brojlercsirkék életkörülményeit javítani, illetve 77%-uk szerint az EU-n kívülről behozott állati eredetű termékek esetén is meg kell követelni az EU-ban érvényes előírások szerinti tartást. Mindezek alapján tehát jól látszik, hogy EU-szinten lenne szükség az állatjóléti szabályok megújítására, illetve azok szigorú ellenőrzésére és betartatására, hiszen ez egy egyértelmű társadalmi elvárás.
Bár a társadalom állatjóléti elvárásait, éppen azért, mert érző lényekről van szó, nem lehet pusztán hatékonysági és fenntarthatósági kérdésként kezelni, a magasabb állatjóléti elvárásokkal szemben egyre több helyről érkezik az a vád, hogy ez valójában csak megnöveli az élelmiszertermelés környezeti hatásait, hiszen a tágasabb tér, a több mozgás, a hosszabb nevelési idő mind-mind növeli a takarmány- és területigényt. Az egyik, talán legszélesebb körben elterjedt írás, amely így érvel, Michael Grunwaldtól származik, és a New York Times-ban jelent meg 2024. december 13-án.
Ehhez azonban fontos hozzátenni, hogy a mostani – ahogy fentebb láttuk, a társadalom döntő többsége által elítélt – nagyipari állattenyésztési gyakorlatok mellett is az Európai Unió egy átlagos állampolgára által okozott környezeti terhelés közel fele az étkezéshez kötődött 2024-ben, és ez az arány Magyarországon is hasonló volt, bár valamennyivel alacsonyabb. Az élelmiszerek között pedig az állati eredetű termékeknek, különösen a húsnak, kiemelkedő szerepe van a környezetterhelés szempontjából. Amennyiben a nagyipari állattartó telepeken javítanánk az állatok jólétét, annak három olyan fenntarthatósági előnye is lenne, amelyekről kevés szó esik, mégis nagyon jelentős problémákat orvosolnának. Tehát az állatjóléti követelmények fenntarthatósággal való kapcsolata is összetettebb annál, mint azt sokan sugallják.
A nagyüzemi állattartás gyorsítja az antibiotikum-rezisztencia terjedését
Az első ilyen az antibiotikumok alkalmazása. Világszinten az antibiotikumok kb. 70%-át a nagyipari állattenyésztők etetik meg az állataikkal. A nagyarányú antibiotikum-használat pedig hozzájárul az antimikrobiális rezisztencia kialakulásához, tehát ahhoz, hogy az emberi szervezetbe bekerülő baktériumok immunisakká váljanak az alkalmazott antibiotikumokra, ami komoly népegészségügyi kockázattal jár. Emellett a nagyipari körülmények között élő állatokon keresztül a környezetbe kerülő nagy mennyiségű antibiotikum-maradvány egyéb káros környezeti hatásokkal is járhat.
Van Boeckel és szerzőtársai (2015) eredményei alapján 2010 és 2030 között a nagyipari állattenyésztés antibiotikumfelhasználása 67%-kal fog növekedni, és e növekmény közel harmada arra vezethető vissza, hogy egyre több országban váltanak extenzív mezőgazdasági termelésről nagyipari mezőgazdaságra, ahol rutinszerűen alkalmaznak antibiotikumokat.
A magasabb állatjólét alacsonyabb antibiotikumfogyasztással jár együtt. Például a húsukért nevelt csirkék esetén a genetikailag lassabban növekvő egyedek egészségesebbek, így egyszerre érzik jobban magukat, magasabb a jólétük, és lényegesen kevesebbet szenvednek, míg a felhasznált antibiotikumok mennyisége is kevesebb. Ez ráadásul egy olyan kedvezményezés, amit a magyar lakosság is elsöprő, 75%-os arányban támogat (a European Chicken Commitment, ECC részeként).
A koncentrált trágyaterhelés a talajt, a vizeket és a klímát is károsítja
A második ilyen terület a trágyakezelés. Bár az állati trágya felhasználható a növénytermesztés során, a nagyüzemi állattenyésztés olyan mennyiségű trágyát termel, hogy az már környezeti kockázatokat rejt magában. Az USA-ban egy állattartó nagyüzem átlagosan 1,6 millió tonna hulladékot termel évente, amelynek nagy része vizelet és trágya. A trágya ráadásul erjedése során jelentős mennyiségű metánt bocsát ki, ami kiemelkedő mértékben járul hozzá a klímaváltozáshoz. Emellett pedig még szennyezi a vizeket is, illetve a talajt és az ökoszisztémát is károsítja. Utóbbiak oka, hogy túlzott mennyiségű tápanyag kerül a talajba, illetve az állatoknak adott antibiotikumok, valamint a különböző kórokozók a trágyában is megjelennek, ez kijutva a környezetbe pedig károsítja a teljes ökoszisztémát.
Az antibiotikumok túlzott felhasználása tehát a keletkező trágya felhasználását is megnehezíti, hiszen jelentős mennyiségű antibiotikum-maradványt tartalmazó trágya mezőgazdasági területekre való kijuttatása nem kívánatos, sőt, jelentősen hozzá tud járulni az antimikrobiális rezisztencia kialakulásához.
A nagy mennyiségben keletkező állati trágya elhelyezése Magyarországon is mindennapi probléma. Ma tehát már nem ott tartunk, hogy az állattartás szükséges a növénytermesztés trágyával való ellátásához, hanem hogy az állatállomány olyan túlzott mértékű, hogy a keletkező trágyát nehéz megfelelően kezelni és elhelyezni, illetve a trágya nemkívánatos antibiotikum-maradványokat tartalmaz, ami tovább nehezíti a felhasználhatóságát.
A nagyipari mezőgazdaságban keletkező trágya termőföldi kijuttatásánál különösen fontos figyelembe venni, hogy egyes elemek (pl. nátrium, nitrogén) túlzott mennyiségű talajba juttatása a növények számára is toxikus lehet, illetve bekerülve a talajvízbe, azt is szennyezheti. Éppen ezért a trágya kihelyezésénél szakszerűen kell eljárni, illetve egyes esetekben, például magas talajvízszint esetén vagy felszíni vizek közelében, eleve nem is engedélyezett a hígtrágya termőterületen történő elhelyezése.
A probléma lakossági oldalról sem elméleti. 2024-ben például Budaörstől egészen a Hajógyári-szigetig érzékelhető bűzterhelésről számoltak be a lakosok, miután egy vállalkozás baromfitartásból származó szerves trágyát juttatott ki a mezőgazdasági területekre. Az Átlátszó pedig nemrég jelentetett meg egy hosszabb tényfeltáró írást arról, hogy a magyar és román nagyipari sertéstelepek hogyan fedik el az általuk okozott környezetszennyezést. A trágyakezelési probléma tehát nem önállóan, az állatjóléttől függetlenül jelenik meg, hanem ugyanannak a nagyüzemi, erősen koncentrált állattartási modellnek az egyik környezeti következménye, amely az állatok jóléte szempontjából is valós és komoly aggályokat vet fel.
A zárt, nagy létszámú telepeken gyorsabban terjednek a fertőzések
A harmadik terület pedig a különféle súlyos állatbetegségek – mint például a madárinfluenza – gyors terjedése. Minden évben vannak madárinfluenza-járványok egész Európában és Magyarországon is. Míg a madárinfluenza-kitörések idején elsősorban a vadmadarakkal való érintkezést emelik ki, a helyzet valójában az, hogy a vírus gyors terjedését leginkább az intenzív állattenyésztési gyakorlatok segítik elő. A nagyipari állattenyésztő telepeken rendkívül sok állatot tartanak, ellátásuk érdekében az emberek és a teherautók folyamatosan közlekednek a területeken, miközben állandóan érintkeznek a külvilággal is. Ez jelentősen növeli a különféle vírusok telepekre való bejutásának kockázatát. A szűk férőhely, a zsúfoltság és a genetikai azonosság miatt pedig az állatok immunrendszere gyenge, így egy telepre bejutott vírus megállíthatatlanul szétterjed. A nagyipari állattartás rossz körülményei, a nem megfelelő állatjólét tehát elősegítik a madárinfluenza és az egyéb állatbetegségek gyors elterjedését.
Utóbbit igazolja az is, hogy míg jelenleg az EU-ban tartott tojótyúkok 16,5%-a él szabad tartásban és további 6,5%-a ökológiai tartásban, tehát 23%-ának van hozzáférése szabad területhez és levegőhöz, addig a madárinfluenza-járvány 2026 márciusa és májusa között az EU-ban 2,4 millió tojótyúkot érintett, de közülük csak 0,17%-nak volt szabad téri hozzáférése. Tehát a tojótyúkok esetén egyértelműen nem a szabadban (is) élő, és így a vadmadarakkal való érintkezésnek jobban kitett állatok betegedtek meg, hanem a zárt telepeken zsúfoltan élő tyúkok. Szabad tartásban az állatok sűrűsége alacsonyabb, természetes ösztöneiknek megfelelően tudnak élni, folyamatosan mozoghatnak – mindez pedig erősíti az immunrendszerüket, lényegesen kevesebb időt töltenek fájdalomban, végső soron így ellenállóbbakká is válnak a madárinfluenzával szemben. Hasonló tapasztalatokról számolt be az egyik beszélgetésem során az egyik nagy magyarországi tojástermeléssel foglalkozó cég vezetője is.
A nagyüzemi állattartásról egy szabadabb, az állatok számára is kedvezőbb állattartási módra való áttéréssel tehát csökkenne az antibiotikum-felhasználás és a termelődő trágya mennyisége és koncentráltsága is, eközben pedig az állatállományok ellenállóbbakká válnának az állatbetegségekkel szemben. Ez mérsékelné a kapcsolódó környezeti, gazdasági és emberi károkat és kockázatokat, egyben állatjóléti szempontból sokkal kedvezőbb rendszerek térnyerését segítené elő, ami ráadásul összhangban van a magyar társadalom elvárásaival is.
A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.
