Most éppen törvénnyel kezelnék a vízhiányt, miközben a tónak a gyors gyógyuláshoz leginkább sok csapadékra, a tartós felépüléshez pedig térségi vízgazdálkodási reformra lenne szüksége. De hogyan került ilyen válságos helyzetbe, és van-e még remény az újjáéledésre?
Magyarország vízháztartása az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott. Az éghajlat melegebbé vált, a nyarak hosszabbak és forróbbak lettek, miközben a csapadék egyre szélsőségesebben oszlik el. Nem feltétlenül az éves csapadékmennyiség csökkent drámaian mindenhol – inkább az a probléma, hogy a csapadék nagyobb része rövid idő alatt hullik le, majd gyorsan elfolyik, miközben a hosszan tartó száraz időszakokban a tavakból folyamatosan párolog a víz. Emiatt a sekély vizű tavaink – a Fertő-tó, a Velencei-tó, s bizonyos mértékig már a Balaton is – egyre nehezebben tudják megőrizni természetes vízegyensúlyukat. Korábban a Velencei-tó esetében teljesen megszokott jelenség volt a tavaszi magas vízállás, időnként még a tó körüli területek elöntése is; ahogyan az is a természetes éves ciklus része volt, hogy a vízszint nyár végére, kora őszre visszahúzódott. Az idei év azonban más: most, június elején 58 centit mutat a vízmérce Agárdnál az ilyenkor szokásos 140 centiméter körüli vízmagasság helyett, azaz 80 centiméternyi alacsonyabb a víz a kelleténél. Ami korábban a nyár végi időszakban is ritkán fordult elő, az most a szezonkezdetre bekövetkezett – 20 millió köbméternyi víz hiányzik a tóból.
Párolgó remények
A tavaink szempontjából különösen aggasztó, hogy a párolgás immár évről évre meghaladja azt a többletet, amit a csapadék és a vízgyűjtő területekről érkező utánpótlás biztosítani tud. A Velencei tó átlagos mélysége jóval kisebb a Balatonénál, ezért a felmelegedés és a párolgás hatása is gyorsabban jelentkezik. A tó vízutánpótlása korlátozott, és a vízgyűjtő területen lehulló csapadék mennyisége, valamint annak időbeli eloszlása döntően befolyásolja a vízszintet. Amikor több egymást követő száraz év jelentkezik – mint mostanában, amikor a 2022-es nagy aszály óta egyetlen kiugróan csapadékos év sem volt – a vízkészlet nem tud regenerálódni.
A Fertő-tó helyzete még különlegesebb. Ez egy rendkívül sekély, sztyepptó jellegű víztest, amely történelme során többször részben vagy szinte teljesen kiszáradt. A Fertő esetében a vízszint-ingadozás bizonyos mértékig természetes jelenség, de az utóbbi évek szélsőséges aszályai miatt a vízvisszahúzódás olyan mértéket ért el, amely már a természetes élőhelyeket, a nádast és a turizmust is érinti. A tó osztrák és magyar oldala egyaránt szenved a csökkenő vízszinttől.
A probléma mögött azonban nemcsak a klímaváltozás áll. Magyarországon a 19–20. században a vízgazdálkodás alapvetően arra épült, hogy a vizeket minél gyorsabban elvezessék: belvízlevezető rendszerek, lecsapolások és csatornák épültek. Ez mezőgazdasági és árvízvédelmi szempontból sok azonnali előnnyel járt, de hosszú távon azt eredményezte, hogy az ország az optimálisnál sokkal kevesebb vizet tart vissza a tájban – pedig ma már nem a vízelvezetés, hanem a vízvisszatartás lenne a kulcskérdés. A Balaton, a Velencei-tó és a Fertő-tó problémái ugyanannak a nagyobb folyamatnak a különböző megnyilvánulásai: egy olyan ország vízháztartási kihívásaié, amely egyre gyakrabban szembesül az aszály és a vízhiány következményeivel.
Most üt vissza a kiszárítás
Maradva a Velencei-tó példájánál: a mai víztest valójában egy olyan vízrendszer maradványa, amely korábban jóval nagyobb területre terjedt ki. A tó szerves kapcsolatban állt a Sárréttel és a Sárvíz vízrendszerével, valamint a Csíkvarsai-réttel és a Császár-vízzel. Ezek a mocsarak, láprétek és időszakosan vízjárta területek nem csupán körülvették a tavat, hanem vízpufferként is működtek: csapadékos időszakban visszatartották a vizet, szárazabb időszakban pedig fokozatosan táplálták a tavat és környezetét. A 19–20. század vízrendezési munkái során azonban a közép-dunántúli táj alapvetően átalakult. A mocsarak jelentős részét lecsapolták, a Sárvíz szabályozásával megszűnt a korábbi vízkapcsolat, az egykori tómeder egy részét töltésekkel választották le, és ezen vezették át a vasútvonalat is. A cél akkor érthető és racionális volt: termőföldet kellett nyerni, árvizeket kellett megelőzni, közlekedési infrastruktúrát kellett építeni. Csakhogy ezzel együtt eltűntek azok a természetes vízvisszatartó rendszerek is, amelyek évszázadokon keresztül stabilizálták a tó vízháztartását.
Mára a Velencei-tó vízutánpótlásának döntő része a Császár-vízre és a közvetlen csapadékra támaszkodik. Csakhogy a Császár-víz vízhozama sokszor olyan alacsony, hogy a tó egyetlen nyári napon elpárologtatott vízmennyiségének is csak töredékét képes pótolni. Vagyis miközben a klímaváltozás miatt egyre több víz távozik a tóból, a természetes utánpótlási rendszernek ma már csak a torzója létezik.
Meglepődni legfeljebb azon lehet, hogy bőven vannak – főleg a döntéshozók soraiban – akiket mindez meglepett. A klímaváltozás iránya és várható hatásai az 1990-es évektől kezdve egyre világosabban kirajzolódtak, az ezredfordulóra pedig a tudományos előrejelzések már meglehetősen pontos képet adtak arról, milyen folyamatokkal kell számolni. Ehhez képest abban az időszakban, amikor az Európai Unióból érkező források és a kedvező gazdasági környezet elvileg lehetőséget teremtett volna a vízgazdálkodási és környezeti alkalmazkodás felgyorsítására, többnyire olyan beruházások valósultak meg, amelyek nemhogy mérsékelték volna a problémát, hanem tovább növelték a rendszerek sérülékenységét.
A Velencei-tó térségében 2010 és 2025 között nagyságrendileg 80 milliárd forintot költöttek különböző infrastrukturális és turisztikai fejlesztésekre – többek között a tópart egyes részeinek burkolására, a velencei kajak-kenu akadémiára, az agárdi vitorlásbázisra, valamint különböző kikötői fejlesztésekre. Ezek közös jellemzője, hogy inkább akadályozzák a meder és a tókörnyéki vízrendszer kapcsolatát, semmint segítenék azt, miközben a vízutánpótlás megoldására és a tó hosszú távú vízháztartási egyensúlyának helyreállítására egyetlen forintot sem fordított senki.
Nem csak a Velencei tó problémája
Hasonló mintázatok figyelhetők meg a Fertő-tó és a Balaton esetében is. A Fertőnél a mára részben elakadt kikötő- és turisztikai fejlesztések szintén egy olyan időszakban kezdődtek el, amikor a tó sérülékenysége és vízszint-ingadozása már ismert tény volt. A Balatonnál pedig a partközeli természetes élőhelyek, a berkek és vízjárta területek beépítése, illetve sok esetben szintén a parti vízbázisok és a tó között megvalósuló lakópark- és ingatlanfejlesztések járultak hozzá a táj természetes vízmegtartó képességének további gyengüléséhez.
A hosszú lamentálás után a rövid válasz arra a kérdésre, hogy mi lenne a megoldás: azonnali segítséget csak a sok eső tudna nyújtani. Kellene két-három csapadékosabb esztendő, hogy a Velencei tó (meg a többi) megint a régi szépségében csillogjon, de tartós gyógyulást az sem hozna, épp a fent említett okok miatt: ami a tavakkal történik, az mindig csak tünet, a vízpótlás – akár felülről érkezik, akár kívülről, mondjuk a Dunából – pedig csak tüneti kezelés. (A Duna csábítóan egyszerű lehetőségnek tűnik, de majdnem annyi buktatója van, mintha a csapadékra várnánk. A víz gravitációs úton nem érkezhet, mert Adony – ahol a legközelebb van a folyó – alacsonyabban van, mint a tómeder, Komárom meg nagyjából egy szintben, de sokkal messzebb, és van közben néhány hegy is. A már említett 20 millió köbméter átemelése 10 méteres szintkülönbség esetén nagyjából 780 millió liter dízel elfüstölésével és 2,1 millió tonna CO₂ légkörbe engedésével – 20 méteresnél meg a duplájával – járna minden egyes alkalommal, amikor vízpótlásra van szükség.)
A tartós vízszintemelés biztosítása nem egyetlen új csatorna vagy mesterséges vízpótlási megoldás kérdése, hanem annak a történetileg létező vízrendszernek a részleges helyreállításáé, amely korábban magát a tavat is stabilizálta. Amíg ez a szivacsszerű víztest-hálózat hiányzik vagy töredezett, addig a tó vízszintje szükségszerűen ingadozó marad, és minden külső beavatkozás csak átmeneti egyensúlyt tud létrehozni, nem pedig tartós stabilitást.
Azoknak, akik azt hiszik, hogy mindez őket nem érinti: a Velencei-tó ügye nem helyi probléma, hanem rendszerszintű figyelmeztetés. A vízszint ingadozása mögött nem átmeneti csapadékhiány áll, hanem a klíma megváltozása, és egy olyan tájszerkezet, amely még mindig egy korábbi éghajlati korszak feltételezéseire épül. Jelenleg azonban a csapadék egyre kiszámíthatatlanabb, a párolgás egyre gyorsabb, a tó vízháztartása egyre több külső sokknak van kitéve – miközben a természetes pufferzónák, amelyek korábban kiegyenlítették ezeket a kilengéseket, nagyrészt eltűntek.
A Velencei-tó valójában egy sérülékeny vízrendszer utolsó megmaradt látványos eleme, amelynek mindenkori állapota a teljes vízgyűjtő térség hogylétét tükrözi. Amíg nem a táj egészének vízmegtartó képességét tekintjük alapnak, addig minden beavatkozás csak annyit ér, mintha botoxszal próbálnánk meg kezelni egy száz éves arc ráncait.
