A ma kezdődő kétnapos World Adaptation Forum (WAF) mögött egy szellemi mozgalom áll. A Jem Bendell által elindított mélyalkalmazkodás (deep adaptation) megközelítés abból indul ki, hogy a társadalmi-ökológiai összeomlás bizonyos formái már elkerülhetetlenek, ezért már nem a megelőzésre kell összpontosítani, hanem felkészülni a zavarokra, és az ellenállóképesség növelésével alkalmazkodóbb életmódokra törekedni. Magyarországon a Cassandra Program köré szerveződik a fórum közössége – civilektől a gazdaság szereplőin át tudósokig -, amely immár negyedszer szervezi meg nemzetközi konferenciáját. A Cassandra egyik alapítójával, Szalóczy Zsolt fizikussal beszélgettünk.
Olyan toposzt választottak a magyar mélyalkalmazkodás mozgalom elindításakor, amelynek érvényessége egyre inkább igazolódik. Cassandra története ma minden korábbi koroknál érvényesebb: amikor a civilizációnk már a globális összeomlás jeleit mutatja, az emberek akkor a legkevésbé fogékonyak arra, hogy komolyan vegyék.
Igen, pontosan ez történik. Az energiaválság például nem új jelenség, régóta velünk van, csak mostanra vált látványossá. Sőt, mintha még rá is erősítenénk: a megmaradt erőforrásokat is gyorsítva éljük fel. Valójában már régóta benne vagyunk ebben a folyamatban, csak most kezd igazán kézzelfoghatóvá válni. A trendek egyértelműek és mérhetők. Ha megnézzük például a növekedés határait vizsgáló modelleket, évtizedek óta ugyanazt mutatják: elérjük a csúcsot, és utána megindul a lejtmenet. Most ennek a gyakorlati megvalósulását kezdjük megélni, és ilyen helyzetekben jellemzővé válik a kapkodás. Nincs már válasz arra, hogyan lehetne visszatérni a folyamatos, töretlen növekedéshez, mert a rendszer alapjai változnak meg éppen: elfogynak az erőforrások. Ezt azonban politikai szinten nagyon nehéz kimondani. Nem népszerű bevallani, hogy nem tudjuk a megoldást. Sokkal egyszerűbb fenntartani a látszatot, még akkor is, ha közben a problémák mélyülnek.
Érvényesülni látszik egy másik törvényszerűség is: az erőforrásokért folytatott verseny. A legrosszabbat vetíti előre, hogy együttműködés helyett a háború különböző formáit látjuk?
A globális problémák globális együttműködést igényelnének, de pont az erőforráshiány az, ami ezt ellehetetleníti. Az elmúlt évtizedek viszonylagos stabilitása alatt lett volna lehetőség közös megoldásokra, de ezt elszalasztottuk. Most már inkább a konfliktusok erősödnek, minden szinten. Holott nemcsak a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás igényelne összefogást, hanem az erőforrások igazságos elosztása is. Ennek hiányában marad a konfliktus minden szinten.
Ezt látjuk most. Sajnos Európa nem áll jól, mert erőforrások tekintetében viszonylag szegény. Az erős polarizálódás annak a felismerésnek is a következménye, hogy a globalitás már nem mindenkinek hoz előnyöket. Például azoknak nem, akiknek van erőforrásuk, és adhatnának, de nem tudnak mit kérni cserébe. Ebben a világban nem látom esélyét annak, hogy globális összefogással élhetővé tegyük újra azt, amiben éltünk. Az ezzel való őszinte szembenézés fóruma most a World Adaptation Forum. Azért kell a szembenézés, mert enélkül nem tudunk elindulni egy másik úton. Be kell végre látni, ahogyan működünk, az nem fenntartható. A klímaváltozás egy dolog, de az a feladat is ráégett a körmünkre, hogy az erőforrásokkal hatékonyabban gazdálkodjunk. Ha egymást segítjük, és közös erőforrásokat használunk, hatékonyabban menedzseljük a dolgokat, akkor több esélye van mindenkinek. De ezek a paradigmák épp most dőlnek meg nagyon erősen.
Miért?
Továbbra is mindenki növekedni akar, de már nincs meg az a többlettermelés, ami a jólét alapjait adja. Ennek a magyarázata tiszta fizika, tiszta energetika. Energia mindenhez kell, de az energiához is energia kell, méghozzá egyre több, mivel egyre kevesebb marad a megtermelt energiából a valódi célokra. Egyre szűkül ez a történet, jól mutatja ezt az a politika, amit én maximálisan hibásnak tartottam mindig is, hogy olyan iparágra tett rá mindent Magyarország, amihez lényegében nem volt semmilyen erőforrása: az akkumulátorgyártásra. Nincs hozzá alapanyagunk, nincs elegendő energiánk, nincs vizünk. Jogosan merül fel a kérdés, mit is nyerünk ezzel. Az pedig ráadásul globálisan is látszik, hogy az elektromos autózás körüli átállás ellentmondásos. Hatalmas erőforrásokat mozgósítunk, miközben a végeredmény ugyanaz: eljutunk A-ból B-be. Pedig a valódi kérdés az lenne, hogy egyáltalán szükség van-e ennyi közlekedésre. Nem ugyanazt kellene másképp csinálni, hanem mást: kevesebbet, egyszerűbbet, inkább lokális erőforrásokra építve.
Magyarország mire építhet?
Az egyik probléma, hogy nincs átfogó képünk a saját erőforrásainkról. Pedig erre kellene stratégiát építeni. A mezőgazdaságot leépítettük, a vízgazdálkodás nem volt prioritás, ásványkincsekben szegények vagyunk. Elvileg a tudás lehetne erőforrás, de ehhez működő oktatási rendszer kellene. Energetikában történt némi előrelépés, például a napenergia terén, de a rendszer egészében hiányos: tárolás, hálózat, infrastruktúra nélkül ez nem lesz elég. Az energiatárolás különösen kritikus pont. Jelenleg globálisan is rendkívül alacsony a kapacitás. Ráadásul az átállás nemcsak technológiai, hanem kulturális kérdés is. A fogyasztási szokásokat is át kell alakítani: például akkor használni az energiát, amikor rendelkezésre áll.
És mindeközben mit látunk a gyakorlatban?
Azt, hogy miközben az emberek megszorításokat élnek meg, a rendszerben jelentős profitok keletkeznek. Ezek azonban nem feltétlenül kerülnek vissza a közösség javára. Ez tovább erősíti a bizalmatlanságot és a bizonytalanságot. És talán ez a legnagyobb különbség Cassandra történetéhez képest: nem az a probléma, hogy ne látnánk a jeleket, hanem az, hogy még akkor sem cselekszünk, amikor már értjük őket. Sokan inkább azt mondják: „igen, látom, de mit tehetnék?” – és ezzel le is zárják a kérdést. A biztos rossz sokszor elfogadhatóbbnak tűnik, mint egy bizonytalan változás.
Hol tart az ország a felkészülésben? Nem készült felmérés az erőforrásainkról, hogy legalább azt tudjuk, mire építhetjük a jövőt. Régen azt mondtuk, mezőgazdasági nagyhatalom vagyunk, de aztán a mezőgazdaságot szépen leépítettük, a földeket kizsákmányoltuk.
Az sosem volt igaz, hogy víznagyhatalom vagyunk, különösen azóta, hogy lecsapolták a vízgyűjtő területeket. A vízzel való gazdálkodás eddig abszolút nem volt prioritás. Ásványi anyagokban szegény az ország. Kiművelt emberfőkre építhetnénk, de ahhoz hatékony oktatási rendszer kellene, és hogy mindezt komolyan vegyük. Lehetne egy okos társadalom stratégiája Magyarországnak, építhetne egy megújulást segítő digitalizációs stratégiát.
Abban nem állunk annyira rosszul, mivel sok mindent digitalizált az elmúlt időszakban a kormány, az állami igazgatást, az adózást, ám ez kevés összességében. Energetikában előrelépés történt a napelemek terén. Kihasználtuk, hogy még működött a világgazdaság és hozzájutottunk, az jó, hogy itt van ez a sok napelem, de fejleszteni kellene hozzá a tárolási kapacitásokat, a hálózatot, a központi infrastruktúrát, stb. Vannak erre lakossági programok, de ez kevés. A legelső WAF-on mondta Simon Michaux, aki az energetikában nagy számművész, hogy a világ összes tároló kapacitása 17 percre elég. Ez volt három éve, úgyhogy lehet, hogy már 22 percre. Tehát jelenleg ez reménytelen ügynek látszik. Akkumulátorokból nem fogjuk hosszú távon megoldani az évszakokon átívelő energiatárolást. Az egész energetikai rendszerfejlesztés egy saját farkába harapó kígyó, és amíg ennek a fejlesztése zajlik, addig a GDP nő, kimutatható a fejlődés, csak az emberek nem élnek jobban. Kutatóként épp ezzel foglalkozom, hogy kimutassam: a jóléti fejlődés tetőzésén már túl vagyunk, innen már lefele visz az út, mert ha sok energia kiesik a globális rendszerből, akkor az szükségszerűen lehúzza a GDP-t. Régóta beszélünk arról, hogy a GDP nem jó mutató, mert nem azt méri, ami az emberek számára fontos. Ha a jóléti szintet, vagy a többletenergia szintet mérnénk – ami csökken -, az reálisabb volna.
A növekedés korlátaiból vagy a túlnépesedésből fakadóan csökken?
Úgy lehet elképzelni, mint amikor elkezdjük a cseresznyefát szüretelni legalul, ahol rengeteg a gyümölcs. Aztán van még a fán sok, de annak leszedéséhez már mászni kell. Aztán a tetején még mindig sok van, de ahhoz még többet kell mászni. Minél magasabban vagyok, annál kevesebb cseresznyével fogok lejönni, mert ahhoz is kell energia, hogy lejöjjek. Mi már a könnyen hozzáférhető energiaforrásokon túl vagyunk. Az olaj nagy részét már kitermeltük, most már megyünk a mélybe, már olajpalát bányászunk. Egyre több energia-befektetés kell ahhoz, hogy energiát termeljünk, és az a többlet, ami kijön a rendszerből, egyre kevesebb. Egyre költségesebb, hogy felszínre hozzam a szenet, a kőolajat, a gáz, hogy megépítsem a napelemet, a szélerőművet, a vízierőművet, az atomerőművet, hogy majd egyszer visszaadja azt, amit beletettem, sőt, adjon többletet is. Mert ha nem ad, akkor minek csináltam?! Akkor energiát pocsékoltam. Most ebbe az irányba haladunk.
Amikor azt mondja, hogy a jólét elért egy szintet, akkor azt milyen mértékegységben számolja?
Az egy főre jutó többletenergiában. Ha azt a logikát veszem, hogy van az energiarendszer, ami energiát termel önmaga fenntartásán kívülre, az a valódi fejlődés. Ez nyilván függ a népességszámtól, tehát, hogy hányfelé kell osztani. Ha a globális átlagot nézem, akkor ez az érték csökken. Az önrendelkezés azt jelenti, hogy ahhoz képest, ami ránk nézve következne egy globális polikrízisből, úgy tudunk változtatni dolgokon, hogy egy kicsit jobban legyünk. Sok esetben egyébként mások kárára, hiszen verseny van, de ez nem szándékosság, hanem tudatosság. Olyan, mint egy futóverseny, amit azért nyersz meg, mert te teljes erődből futsz, és ezért hamarabb érsz oda, mint az, aki kevesebbet adott bele. Aki előbb ébred rá, hogyan gazdálkodjon jól az erőforrásaival, az versenyelőnybe kerül. De ez nem azt jelenti, hogy a globális folyamat megváltozott, csak a relatív pozíciómat tudom javítani, és aki időt nyer, életet nyer.
Milyen egyéb erőforrásaink vannak?
Például van geotermikus hő. Nem tudom, milyen költséggel lehetne abból valamit kinyerni, de legalább van. Nincs atomenergiák, és nem is lesz, mert nincs hozzá nyersanyagunk, ráadásul azt hűteni is kell, ami már a Paks I. esetében is egyre nehezebb. Már most is néha túl meleg a Duna Paksnál, csak elhallgatjuk, nem azt mérjük… Építsünk napelemeket, meg szélerőműveket, de ahhoz át kell alakítani a fogyasztási szokásaikat, hogy például akkor kapcsoljuk be a mosógépet, ha süt a nap. Norvégiában például ez a fajta dinamikus alkalmazkodás a megújuló energiához kulturálisan is beépült az emberekbe. Az elektromos energiára való átállás valamelyest Magyarországon is elindult, de ez globális szinten is problémás. Nem csak az energiarendszert kell cserélni, hanem a felhasználási oldalt is. Számos olyan ipari folyamat van, amit nem lehet elektromos energiával megvalósítani, kell hozzá gáz vagy olaj. Az átállás kultúraváltással is jár, mert az embereket rá kell szoktatni a jó technikai megoldásokra, és hogy az egyén képes legyen a közjó érdekét is figyelembe véve cselekedni. Az energetika nem a legbölcsebben alakult itt az utóbbi pár évben, és ennek az egyik oka a rezsicsökkentés körüli parasztvakítás volt.
Miért vált ennyire központi, politikailag érzékeny kérdéssé az energia?
Mert ennek fontosságát mindenki közvetlenül a saját bőrén tapasztalja. Nem egy elvont gazdasági mutatóról beszélünk, hanem arról, hogy mennyi pénzt kell kifizetni a hónap végén. Mindenki látja az energiaszámláját, és ehhez viszonyít. Aki alacsonyabb fogyasztással él, annak pozitív élmény lehetett egy-egy időszakban, hogy valamennyivel kevesebbet fizet. De egy nagyobb háztartásban, vagy rosszabb energetikai állapotú lakásban élők számára fájdalmas lehetett, ha a limit fölé ment a fogyasztás, és a többszörösére ugrott a gáz egységára. Az igazán releváns kérdés az, hogy a jövedelmekhez képest mennyit kell energiára költeni. Ebben az összevetésben a magyar háztartások kifejezetten sérülékenyek, így az energia már nemcsak gazdasági, hanem politikai kérdéssé is válik.
A modern civilizáció arra épül, hogy hatalmas mennyiségű többletenergiát tudtunk bevonni a rendszerbe. Főleg a fosszilis energiahordozók révén. Ez tette lehetővé azt az életszínvonalat, azt a komplex gazdaságot, amit ma természetesnek veszünk. És itt nem csak arról van szó, hogy „van energia”, hanem arról, hogy olcsó és könnyen hozzáférhető többletenergia van. Ez egy nagyon speciális történelmi állapot, ilyen volumenben és ilyen koncentrációban korábban nem állt rendelkezésre. Most viszont egyre inkább láthatóvá válnak ennek a határai. Az energia kérdése most ért el arra a szintre, hogy a teljes rendszert – gazdaságot, politikát, társadalmat – áthatja. Ha nincs elegendő többlet, nincs növekedés, nincs mozgástér, elkezdődik a szűkülés logikája. Ez egy nagyon más működés, mint amihez hozzászoktunk.
Az árak nem feltétlenül tükrözik az energia tényleges költségét. Azokat lehet politikai döntésekkel befolyásolni, miközben a háttérben a rendszer egyre inkább eladósodik. Globális szinten már olyan mértékű adósságról beszélünk, ami több évnyi GDP-nek felel meg. A működés logikája az lett, hogy ezt az adósságot nem visszafizetjük, hanem folyamatosan görgetjük. Újabb hitelekkel fizetjük vissza a régieket. Mindenki tudja, hogy ez hosszú távon nem fenntartható, de rövid távon működik. A stabilitás azonban látszólagos.
A világ annyira komplex lett, hogy minden beavatkozásnak rengeteg, előre nem látható következménye van. Ez az, amit gyakran polikrízisként írnak le: ha megoldunk egy problémát egy területen, akkor könnyen okozunk új problémát egy másik területen. A hatások összeadódnak, erősítik egymást. Ezért sem gondolom, hogy egy szűk kör tartaná kézben az egészet. Lehetnek szándékok, stratégiák, de a rendszer már túl bonyolult ahhoz, hogy kontrollálható legyen.
Mit tanácsolna a most megalakuló magyar kormánynak?
A hagyományos, szektorokra bontott gondolkodás nem működik jól ebben a környezetben. Amikor az egyes ágazatokat külön-külön próbálják optimalizálni, akkor egy az adott területen jónak gondolt intézkedés könnyen negatív hatást vált ki egy másikon, és ez sokszor csak utólag derül ki. Ezért lenne szükség egy olyan szemléletre, ami inkább „mátrixban” gondolkodik: folyamatosan vizsgálja az összefüggéseket, és próbálja előre látni a rendszerhatásokat. Ehhez viszont intézményi és gondolkodásbeli változás is kellene. Régebben sokkal inkább lokális rendszerekben éltünk, ahol a döntések következményei gyorsan és közvetlenül jelentek meg. Ma a globális rendszerek ezt elfedik, a politikai kommunikáció, a média és a közösségi platformok tovább torzítják a valóságérzékelést. Így egyre inkább nem a tényleges folyamatokra reagálunk, hanem azok értelmezéseire, narratíváira.
Látszik kiút az energiahelyzetből? Őszintén szólva nem nagyon. Keresünk alternatívákat – hidrogén, fúzió és más technológiák –, de ezek jelenleg csak lehetőségek. Ha lenne egy valóban működő megoldás, azt már alkalmaznánk. Nem arról van szó, hogy valaki „rejtegeti”. Úgyhogy egyelőre nincs más, mint elfogadni és alkalmazkodni.Ez nem könnyű, mert egy alacsonyabb energiaigényű világ felé kell elmozdulni, ami kulturálisan és politikailag is nehéz, hiszen a modern társadalmak a növekedés logikájára épülnek. Ezzel szemben az alkalmazkodás inkább korlátozásról, visszafogásról szól. Erre nagyon nehéz politikai támogatást építeni. Úgyhogy a másik jó tanácsom a magyar kormánynak az őszinte helyzetértékelés lenne. Annak felismerése, hogy a hosszú növekedési korszak véget érőben van. Ha ezt elfogadjuk, akkor teljesen más logika mentén kell döntéseket hozni.
Nem növekedést kell menedzselni, hanem egy szűkülő, egyszerűsödő rendszer stabilizálását, átalakítását. Kérdés, hogy ezt mennyire sikerül tudatosan, kezelhető módon végigvinni. Már az is nagy előrelépés lenne, ha nem rontanánk tovább a helyzetet olyan döntésekkel, amelyek rövid távon hasznosnak tűnnek, de hosszabb távon növelik a problémákat.
Sajnos kevesen értik ezeket a folyamatokat, hiszen a természettudományos gondolkodás háttérbe szorult a közbeszédben.
Mit segít rajtunk, hogy minden évben ideutazik sok tudós ember erre a konferenciára?
Ennek a közösségnek a tagjai ezeken a felismeréseken túl vannak. Ezért lehet arról beszélgetni, hogy ha ez így van, akkor mit csinálhatunk. Idén eljött például Gaya Harrington – világszerte elismert holland ökonometrikus, fenntarthatósági kutató, a Római Klub tagja -, aki 2020-ban a Harvard Egyetemen végzett kutatása során frissítette az 1972-ben született „A növekedés határai” című jelentést. Elemzése rávilágított, hogy a valós globális adatok szorosan követik az eredeti jelentés forgatókönyvét, amely erre az évtizedre jelezte előre a jólét és az ipari termelés növekedésének megtorpanását, majd hanyatlását.
A 15 kiváló kutató között előad például Leon Simons, aki James Hansennel együtt kutatja a klímaváltozással kapcsolatos ijesztően gyorsuló folyamatokat. Hansen amerikai asztrofizikus és klimatológus, aki 1988 júniusában a NASA Goddard Űrkutató Intézetének igazgatójaként az amerikai szenátus előtt kijelentette: 99%-os biztonsággal állítható, hogy a globális felmelegedés már zajlik, és azt az üvegházhatás okozza. Volt már börtönben is amiatt, hogy a jelenlegi kormány klímapolitikáját kritizálni merte.
A politikusok még mindig 1,5-2 két fokról beszélnek, és nem tesznek semmit. Holott már 8-10 fokról kellene beszélnünk, annak tudatában, hogy az ember már 4-5 foknál sem okozna több problémát a Földön. A klímaválság nem különálló probléma, hanem ugyanannak a rendszernek a része. A jelenlegi folyamatok önmagukban is jelentős felmelegedés felé mutatnak, és egyre több olyan visszacsatolás lép működésbe, amit már nehéz kontrollálni. A legfontosabb, hogy ne pazaroljuk az erőforrásokat rossz irányokra. Sok olyan beruházás van, ami nem segít, sőt, hosszabb távon ront a helyzeten. Ehelyett inkább a rezilienciát, az alkalmazkodóképességet kellene erősíteni. Fel kell ismerni a korlátokat, és ezekhez igazítani a döntéseket. Nem ideológiai alapon, hanem rendszerszinten kellene gondolkodni. A társadalomnak pedig el kell fogadni, hogy a jövő nem a folyamatos növekedésről fog szólni. Sokkal inkább arról, hogyan tudunk alkalmazkodni egy szűkülő, korlátozottabb erőforrásokkal működő világhoz.
