Immár az atomenergia-használat legelszántabb hívei sem vitatják, hogy a Duna változó vízállása (és általában a klímaváltozás) energiabiztonsági kockázatot jelent. Ugyanakkor korántsem ez az egyetlen dilemma a víz és az energia kapcsolatában, amit az átalakuló éghajlat okoz.

Inkább meghallgatná? Nyomja meg a lejátszás gombot!

Spanyolországot a külvilág nem a vízenergiáról ismeri, pedig a mediterrán (illetve részben száraz szubtrópusi) ország hatalmas, 2023-as adatok szerint 17 gigawattos beépített vízerőművi kapacitással rendelkezik. Összehasonlításul: a paksi atomerőmű négy blokkjának jelenlegi összesített kapacitása 2 gigawatt, ami – ha éppen működik – képes fedezni egy közel 10 milliós ország áramszükségletének 40 százalékát. A spanyolok 48 milliónyian vannak, ehhez érdemes arányítani a rendelkezésre álló vízenergiát: a magyar népesség 4,8-szorosára Paks termelésének bő nyolcszorosa jut. Vagyis inkább csak jutna, mert a vízerőművek esetében a névleges teljesítmény és a tényleges termelés egyre inkább elválik egymástól – nem csak Spanyolországban. Az ok a klímaváltozás, azon belül is a csapadékeloszlás tér- és időbeli egyenlőtlenségeinek fokozódása.

27 százalék

Mindez spanyol szemszögből úgy fest, hogy a legdélebbi országrészben, Andalúziában a nagy völgyzárógátas tározókban az átlagos vízmennyiség (a létesítmények teljes befogadóképességéhez képest) jelenleg mindössze 27%, egy egyébként az átlagosnál csapadékosabb és hűvösebb tavasz után. Az említett tározók április végi adatok szerint összesen 1680 millió köbméternyi vizet tárolnak, amely szám önmagában nem sokat mond ugyan, ám ha hozzátesszük, hogy egyfelől majdnem a kétszerese a március eleji szintnek, másfelől még így is 500 millió köbméterrel kevesebb a tavaly ilyenkori állapotnál, talán segít körvonalazni a probléma mértékét.

A spanyolok elsődlegesen a tavaszi és az őszi csapadék, illetve a Sierra Nevadán rendszerint csak május végére elolvadó hó felfogására építették a tározókat, öntözési céllal – az energiatermelés csak másodlagos hasznosítás. De ha nincs víz, akkor sem öntözni, sem energiát termelni nem lehet. A vízhozam pedig kizárólag a csapadéktól függ. Márpedig az andalúz vidéken tavaly például január és június között egyáltalán nem esett az eső, és télen is olyan karcsú volt a csapadék, hogy a Sierráknak csak a csúcsain volt némi hó. Idén egyelőre van bőven, de a hóolvadék a kilenc nagy tározó közül csak egynek a vízutánpótlásában vesz részt, vagyis egyedül nem oldja meg a vízhiányt.

A hatalmas nap- és szélerőmű-szektorral, illetve atomerőművekkel is rendelkező Spanyolország energiarendszerét nem fogja térdre kényszeríteni a vízenergia kiesése, gondokat azonban azért okoz: a vízerőműveket korábban előszeretettel használták az időjárásfüggő megújulók hektikus termelésének kiegyensúlyozására, amitől most kénytelenek eltekinteni. Az is igaz persze, hogy a spanyoloknál nagyon ritka az olyan idő, amikor sem a Nap nem süt, sem a szél nem fúj. Az országot délről a Földközi tenger, nyugatról és északról az Atlanti óceán határolja, ez a felállás úgyszólván garanciát jelent a változatos szélviszonyokra, éjjel is. Ami pedig a Napot illeti, a már említett Andalúziában évi 320 napsütéses nap van (a 365-ból) – és még így is rászorulnának a vízenergiára, ha lenne.

A Balkántól Norvégiáig

A klímaváltozás természetesen nem csak a spanyol vízenergia-használatot akadályozza. A 2022-es rekord méretű, Európa kétharmadát érintő kontinentális aszály drámai hatása folytán a történelemben először fordult elő, hogy a vízerőművek kevesebb áramot termeltek, mint az egyébként folyamatosan bővülő napenergia-szegmens. Franciaországban 30, Olaszországban és Spanyolországban 40 százalékkal volt kisebb a vízerőművek energiahozama a szokásosnál, a szomorú rekord pedig Portugáliáé lett 46 százalékkal. Mindez – bár kevés szó esett róla a háborús energiakrízis árnyékában – az európai energiaár-sokkhoz is nagymértékben hozzájárult. Már csak azért is, mert a vízerőművek vízhiánya az atomenergia-termelést is erőteljesen korlátozta. Az atomerőművek kiszabályozásában jelentős szerep jut az újabban Magyarországon is sokat emlegetett szivattyús-tározós erőműveknek. Ezek úgy működnek, hogy amikor olcsó az áram – jellemzően éjszaka, illetve olyan napokon, amikor süt a Nap és erősen fúj a szél is –, felpumpálják a vizet a fennsíkokon, hegytetőkön kialakult tározókba, és olyankor engedik le, meghajtva vele a generátorokat, amikor a piacon áramhiány van. Az általában éjjel-nappal azonos fordulatszámon pörgő atomerőművek fő szabály szerint az éjszakai termelésük egy részét alakítják átmenetileg vízenergiává, de csak olyankor, amikor van víz. Ha nincs, akkor gázerőműveket kell igénybe venni a kereslet és a kínálat időbeli különbségeinek kisimítására – ez is hozzájárult a példátlanul magas gázárak kialakulásához.

A vízhiányt nem csak a mediterrán régió energiaszektora szenvedte meg, hanem Skandináviától a Balkánig az egész kontinensé. Utóbbi régióban ez korántsem tréfadolog: Albánia energiaellátása szinte teljes egészében, 98 százalékban vízerőművekre támaszkodik, de Szerbiában is 30 százalék ez az arány. Norvégiában meg 99 – a skandináv ország a saját szükségletek fedezésére már nem használ fosszilis energiát –, és a rendkívüli helyzetben szintén korlátozásokat kellett elrendelni, amit Észak-Európában és Németországban is megéreztek az energiacégek, tekintve, hogy az ő termelésük kiszabályozásában a norvég vízerőműveknek jut(na) kulcsszerep.

Az atom se megy víz nélkül

Magyarországot a jelenség nem csak az egyre inkább összekapcsolt energiapiacon és a magas importárakon keresztül érintette illetve érinti. A vízhiány a paksi atomerőmű termelésére is közvetlen hatást gyakorol. Egyrészt a fentebb vázolt okok miatt Pakson is van egy jelentős éjszakai áramfelesleg, amit hagyományosan az osztrák és a balkáni szivattyús-tározós erőművek segítségével szoktak kiszabályozni. (Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a fölös áramot éjszakai áron, azaz olcsón eladják a szomszédba, ahol azzal felpumpálják a vizet a szivattyús-tározós rendszerek felső „edényébe”, majd nappal visszavásárolják, természetesen már nappali, azaz magasabb árszinten. Ami nem tűnik ugyan bomba üzletnek, de még mindig sokkal gazdaságosabb, mintha a kiszabályozást gázerőművek végzik.) Másrészt pedig az atomerőművet a Duna hűti, amelynek medrében sem 2022, sem 2023 nyarán nem volt elegendő víz, így az erőművet mindkétszer hosszabb időre vissza kellett terhelni. Az utóbbi ok miatt egyébként a nyári időszakokban a francia atomerőművek teljesítménye is közel az egyharmadával csökkent.

A felsorolt esetek azt jelzik, hogy a változó klíma következtében a vízenergia egyre kevésbé számít kiszámítható, kiegyensúlyozásra képes energiaforrásnak. Emiatt nem csak a tervezett vízerőmű-beruházásokat kell újraszámolni, hanem a teljes európai energiarendszer működését is. Az éghajlatváltozás kapcsán ugyanis egyetlen prognózis van, amelyben gyakorlatilag minden szakértő egyetért: a már ma is tapasztalt egyenlőtlenségek növekedni, az időjárási anomáliák pedig szaporodni fognak, a belátható jövőben még akkor is, ha valamilyen csoda folytán magát a felmelegedést sikerül megfékezni.