Az ország egyre több pontján szembesül vele közvetlenül a lakosság, mit jelent pontosan, hogy Magyarország „akkumulátoripari nagyhatalommá” válik. A látványos gazdaságfejlesztési hatások helyett egyelőre a környezetvédelmi és egészségügyi károk, meg az ingatlanokat leértékelő hatások dominálnak.
Egyre több konkrét eset támasztja alá azt is, amit a Párbeszéd – ZÖLDEK a magyar közéletben elsőként, és eddig egymagában, az egész hazai akkuprogram kezdeteitől hangoztat: hogy nem is az előállítás a legsúlyosabb tehertétel a környezet számára, hanem a gyártás során, illetve a használat után képződő akkumulátorhulladék feldolgozása.
„Nekünk a magyar emberek biztonsága az első”, „Az akkumulátorüzemeknek Magyarországon a legszigorúbb előírásokat kell betartaniuk” – aki hajlamos az allergiára, már csalánkiütést kaphatott az idézett mondatoktól, olyan gyakran hangzanak el különböző kormányzati illetékesek szájából. Hogy mennyire nem igazak, és mennyire nem jelent semmit, amit a kormány állít, az legutóbb Bátonyterenyén bizonyosodott be, ahol épp az állami hatósági ellenőrök kaptak kiütést az akkumulátorbontó üzemben – sajnos nem az unalomtól, hanem a levegőben lévő egészségkárosító anyagok miatt.
A hasonló esetek sajnos immár heti gyakorisággal ismétlődnek. A helyzet egyszerre abszurd, felháborító és tarthatatlan: miközben a kormány valamiféle tündérkertként festi le a Magyarországra települő ázsiai akkuipart, a valóságban fogalma sincs, mi történik ezekben az üzemekben. Ha ugyanis lenne róla fogalma, remélhetőleg nem küldené oda védőfelszerelés nélkül az állami ellenőröket, és nem engedné védőruházat nélkül dolgozni a magyar meg a külföldi munkásokat. De az Orbán-kabinetet kevéssé érdekli, mi történik az akkumulátorgyárak kapuin belül. Hiszen éppen az az egyik ígéret, amivel idecsábítja a gyártókat, hogy Magyarországon mindent szabad: az engedélyezés nevetségesen laza, a hatósági ellenőrzés ritka és formális, a büntetés jelképes.
A veszélyes anyagokkal dolgozó cégeknél elvileg naprakész, grammra pontos nyilvántartást és anyagmérleget kell vezetni, havi lejelentéssel a hatóságok felé. Ehhez képest a már említett bátonyterenyei gyárban a sajtóhíradások szerint több száz tonna, akkumulátormegsemmisítésből származó, engedély nélkül tárolt hulladékot találtak az ellenőrök. Tehát még egyszer: nem pár grammot, hanem több száz tonna olyan veszélyes hulladékot, amiről nem volt papír. És kísértetiesen ugyanez a helyzet a legutóbbi ügyben, Ikladon, ahol egy bedeszkázott ablakú épületben bukkantak – a helyiek bejelentése nyomán, tehát még csak nem is a hatósági éberségnek köszönhetően – erős vegyszerszagot árasztó akkumulátorhulladékra, azon belül is (az Átlátszó információi szerint) hordókban tárolt lítiumionos akkucellákra. Ez nagy valószínűséggel gyártási hulladék, azaz egyszerűbben fogalmazva selejt lehet, és nem nagyon származhat máshonnan, mint a hazai akkugyárak valamelyikéből. Ha ugyanis külföldről, behozatal útján került az országba, akkor csak illegálisan érkezhetett – nincs tudomásunk róla, hogy bárkinek engedélye lenne lítiumos akkumulátorhulladék importjára. És nem is lenne racionális, hogy ilyen engedélyt kiadjanak, mivel a hazai feldolgozókapacitás még a meglévő gyárak (évente több ezer tonnás nagyságrendben keletkező) gyártási hulladékának feldolgozására sem elegendő – éppen ezért bukkannak fel egyre több helyen a jogszerűtlenül tárolt hulladékok.
Mindez azonban csupán a jéghegy csúcsa. A kiterjesztett gyártói felelősség, amivel most a kormány például a csomagolóanyagok extraadóját megindokolni próbálja, nem csupán annyit jelent, hogy új jogcímeken lehet újabb elvonásokat kivetni. Ahogyan a fogalom elnevezésében is benne van, az EU-ban 2023-tól a gyártó felelős az általa előállított termékből képződő hulladékért.
Ebből az következik, hogy minél több akkumulátort gyártanak nálunk, annál több elhasznált akku sorsáról kell majd a magyarországi gyáraknak gondoskodniuk.
Itt már évente százezer tonnákról beszélünk, miközben a magyar akkubontó üzemek már a gyártás során keletkező évi pár ezer tonna selejtakkuval sem bírnak. A problémával vélhetően a kormány is tisztában van, de igyekszik úgy tenni, mintha nem értené: amikor Párbeszéd – ZÖLDEK politikusai – többször, többféle parlamenti műfajban – rákérdeztek, hogy mégis mi a pontos terv az elhasznált akkumulátorok hulladékának kezelésével, a válasz mindig csak terelés, mellébeszélés volt (aki egy ideje Magyarországon él, az tudja, hogy ez mit jelent).
A dilemmára ugyanis más megfejtés nincs, mint hogy nagy kapacitású új akkubontó üzemek fognak épülni.
Márpedig az akkumulátorgyártás környezetei hatása eltörpül az akkuhulladék feldolgozásáéhoz képest: sokkal kisebb – vagy negatív – hozzáadott érték (tehát eleve kevés jut bérekre, környezetvédelemre, korszerűsítésre, ami az illegális csatornák felé tereli a hulladékot, amint mostanában Magyarországon is tapasztaljuk), hatalmas víz- és energiaigény, rengeteg feldolgozhatatlan méreganyag, amitől csak lerakással vagy esetleg égetéssel lehet megszabadulni, és felmérhetetlen lég-, víz- illetve talajszennyezési kockázat. A hatás is ugyanaz (lesz), amivel például Gödön már szembesültek az emberek: az életminőség gyors csökkenése, eladhatatlanná váló lakások, struccpolitikát folytató hatóságok, a problémáikkal magukra hagyott emberek.