Nem a környezet van válságban, hanem az ember. Ha a jog csak a tőkét és a növekedést védi, a jövő generációinak nem marad sok esélyük – derült ki a CEU napokban tartott rendezvényén.
A minap a CEU „Határtalan tudás” előadássorozatának idei bevezető eseményén azt a kérdést tették fel: Van-e jogunk fenntarthatatlan módon élni? A három meghívott vendég közül ketten (Jordán és Sulyok) bevezető előadást is tartottak.
– Jordán Ferenc, biológus, PhD, Biológiai Kutatóintézet csoportvezető kutatója, Kolozsvár
– Sulyok Katalin, biológus, jogász, PhD, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar oktatója, a Durham University docense
– Kurucz Kornélia, biológus, PhD, Pécsi Tudományegyetem adjunktusa
Az előzetesen elmondottakat – a teljesség igénye nélkül – öt-öt pontban fogom “visszaadni”. (Ez részben összefoglalás, de egy saját gondolati ívbe ágyazva).
Felvezetőjében Jordán elmondta azt, amit egy a természettudomány felől érkező ökológusnak el kell mondania.
- Minden biológiai lény igyekszik “kimaxolni” a jelenlétét: szaporodni, terjeszkedni, befoglalni, leuralni, kihasználni a számára optimális területeket.
- Ez ugyanakkor ökológiai korlátokba ütközik. Ragadozók, természeti akadályok, betegségek, túlszaporodás és számos más tényező könyörtelen közömbösséggel korlátozza ezt az evolúciós késztetést.
- Az ember sajátos paradoxona (és önsorrontásának alapja), hogy elsőként az evolúciós történelemben képes átgázolni az ökológiai korlátokon (legalábbis átmenetileg). Mi vagyunk ugyebár környezetünk csúcsragadozói, akik eleddig számos limitáló körülményt semlegesítettünk, akadályt elhárítottunk, sőt, abban az illúzióban élünk, hogy korlátok nélkül szaporodhatunk, növekedhetünk….
- Pedig nem! Az emberi lelemény valóban lenyűgöző, de ettől a Bolygó erőforrásai végesek. És egy véges Bolygón nincs lehetőség a végtelen növekedésre, sem létszámban, sem erőforrás felhasználásban, sem fogyasztásban.
- Az emberiségnek nem pusztán azzal kell szembenézni, hogy egy véges bolygón a korlátlan növekedés hosszú távon nem lehetséges, hanem azzal is, hogy rövidtávon is csak úgy van erre mód, hogy:
- tönkretesszük a környezetet (azaz a mindenkit éltető alapokat)
- egyes embereket komoly hátrányokkal, sérelmekkel, igazságtalanságokkal sújtunk.
Ez az a metszéspont, ahol az ökológia és a jog összetalálkozik.
Csakhogy, itt jön be a képbe az, amit Sulyok Katalin kiemelt az ő felvezetőjében. (Szintén öt kicsit hosszabb pontban.)
1. A jelenleg uralkodó jogi paradigma az ipari forradalom idején szilárdult meg – és teljesen korlátlan szabadságot ad a különböző emberi csoportosulásoknak (pl. államoknak) a természeti erőforrások kiaknázására, hasznosítására, akár teljes körű „elfogyasztására”, felélésére…
2. A jog logikája nagyon nem ideális a természeti folyamatok leolvasására, kezelésére. A jog lineáris, feszes, és „minden kétséget kizáró” bizonyítékokat vár. Ezzel szemben a természeti folyamatoknál valószínűségekről beszélünk, sok a változó, mozgó elem. A jog a közvetlen következményekre, közeli elemek kezelésére van kitalálva, nem hosszú távú, sokelemes, rendkívül összetett folyamatokra. A jog konzervatív és lassú, lényege a szilárdság és épp ezért nehezen változik, vagy alkalmazkodik új helyzetekhez.
3. A jelenleg uralkodó jogszemlélet a természetet ráadásul nem tekinti jogi alanynak, pusztán jogi tárgynak. Bár vannak ettől eltérő felfogások és kísérletek, az domináns jogi paradigmában és a jogi gyakorlatban a természetnek (egy folyónak, erdőnek) nincsenek jogai, szemben például egy gazdasági társasággal, aminek nagyon is vannak. Ez bizonyos szempontból egy értékválasztás, és így elvileg akár meg is lehetne változtathatni (ld. ecuadori vagy új-zélandi kísérletek), de momentán szilárdan áll egy jogi status quo, amely nem ismeri el, hogy egyes természeti képződményeket jogi személyek lehetnek.
4. A környezeti jog létezik ugyan, de eléggé marginális. A környezetvédelmi szabályozás jelenleg csak a gazdasági tranzakciók „mellékhatásait” (leginkább az okozott károkat) próbálja kezelni, ám hogy milyen rendszer-logikák és működésmódok állnak a háttérben, vagyis, hogy mi miatt jönnek létre ismételten és elkerülhetetlenül a „károk”, azzal már nem igen foglalkozik. Ahogyan Súlyok találóan mondta: olyan ez, mint egy iránytű, amelyet úgy állítottak be, hogy „eleve ne mutassa az északi irányt”.
5. A jog ráadásul rövidlátó, a már létrejött bajjal még csak-csak foglalkozik, de arra nézve, hogy hogyan kell kezelni, megelőzni, megakadályozni a jövőbeli károkat, nem nagyon akad állásfoglalása. A jelenlegi jogi paradigma rendszerszinten nem nagyon tud mit kezdeni a klímaváltozás hosszú távú, generációkon átívelő hatásaival, amelyeket már most, a jelenben okozunk. Nem véletlen, hogy az egyik fő kibontakozási irány évek óta épp az, hogy a jövő-nemzedékeknek legyen valamilyen képviseletük, kapjanak valamilyen jogi védelmet…
Nagyon nehéz tehát ezt a két teljesen eltérő logikát, két teljesen másféle rendszert összeegyeztetni – miközben persze a környezeti válság azt indokolná, hogy ez sürgősen megtörténjen.
Jordán Ferenc találóan írta le a bioszféra és a jog kapcsolatát, amikor azt mondta, hogy ez olyan mintha „egy vonat után futunk, ami százzal megy, mi meg 20-al próbáljuk utolérni”.
Vannak ígéretes fejlemények, amelyek előrelépést jelentenek a jelenlegi rendszeren belül, pl. a svájci nyugdíjasok klímapere vagy a Vanuatu kezdeményezésére született nemzetközi bírósági vélemény, de itt egy jogi paradigmaváltásra lenne szükség, és ettől nagyon távol vagyunk.
Torz kulturális örökségünk
És nem csak a jogról van szó. Döntő fontosságú, hogy saját kultúránk is egy illúzióra alapozott emberképet hordoz. Nem ismeri ugyanis fel, hogy épp az az „ember tragédiája”, hogy a fajfenntartási ösztöntől hajtva odáig „fejlődtünk”, hogy kikezdjük a természet homeosztatikus (vagyis egyensúlyt-tartó) korlátait. Sőt, pont arra a mester-narratívára épül a domináns kultúránk – Prométheusztól Tesláig -, hogy mi vagyunk azok, akik ellopják az Istenek képességeit, mi vagyunk azok, akik megszelídítik és uralmuk alá hajtják a természetet, mi vagyunk azok, akik nem ismernek határokat… Ez nem csak a pozitivizmus és a technokrácia ethosza, ez az emberi lét uralkodó narratívája, ami a zsidó-keresztény kultúrával terjedt el, majd a gyarmatosítás által vált dominánssá. És ezzel a mester-narratívával csak egy a baj: hogy tarthatatlan!
A szintén európai gyökerű jogrendszerünk is ebbe a téves keretezésbe ágyazódik be, ami – az euro-amerikai polgári forradalmak örökségét is hordozva – leginkább arra koncentrál, hogy védje az egyén és a tőke szabadságjogait. És ennyi.
És most?
A kibontakozás több irányba is elképzelhető. Megszülethet az a felismerés, hogy a természeti létezőknek is vannak/lehetnek jogaik. Bár – ahogyan Jordán is elmondta – a bioszférának édesmindegy, hogy mit gondol a jog. Valóban fontos tudatosítani, hogy amikor klímaválságról, vagy ökológiai krízisről beszélünk, akkor voltaképpen nem a környezet van válságban, hanem az ember! A környezet akkor is köszöni szépen jól van, ha 3 fokkal melegebb van, akkor sincs baja, ha elolvadnak a jégsapkák, nem zavarja különösebben a tengerszint emelkedés, vagy ha több a hurrikán. Könnyedén tud alkalmazkodni ezekhez! Ezek mind-mind az ember számára jelentenek súlyos kihívásokat és veszélyeket, az ember esetében forgathatják fel elemi szinten a mindennapokat. És itt jön be újra, hogy egy véges készlet mellett, azok a fogyasztási és erőforrás-használati minták, amelyek most meghatározzák a gazdaságunkat, társadalmunkat csak úgy tudnak működni, hogy ebből valakiknek elkerülhetetlenül kára származik. Ezek a valakik részben a mostani válságok aktuális áldozatai, de leginkább mi magunk vagyunk 20-30 év múlva, illetve azok, akik még meg sem születtek: gyermekeink és unokáink. Ha ezeket a távlatokat a jog nem képes megragadni, akkor még nagyobb a baj, hiszen még kevesebb eszközünk van arra, hogy változtassunk a sorsunkon!
Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ezt a szemléletváltást nem várhatjuk el pusztán a jogtól. A jog nem fog és nem is tud úgy megváltozni, hogy közben minden más (a termelési, gazdasági szociális stb.) modelljeink maradnak úgy, ahogy vannak. Ez képtelenség. Súlyok Katalin helyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy a jog is csak egy következménye az emberi pszichológiának, mely pedig következménye az emberi evolúciónak, és ezek a alapok úgy fejlődtek ki, hogy maguk is a rövid távot helyezik előtérben a hosszútávval szemben. Azt nézik, hogy itt és most mi fenyeget, itt és most mit tudok megkapni, itt és most mit kell tennem. Csakhogy, ha az ember épp azért tartja magát a „természet koronájának” mert képes meghaladni az egyszerű biológiai késztetéseit, akkor talán leginkább ebben kellene előrelépnie. Az embernek igenis meg van a kognitív képessége arra, hogy távlatokban gondolkodjon, hogy számoljon azzal, hogy mi várható, hogy túl tekintsen a jelen pillanaton, hogy tervezzen, és gondosan készüljön a jövőre… Csakhogy akkor miért nem ezt tesszük?! Miért vagyunk buták, amikor okosak is lehetnénk?!
Utóhang
Jordán és Sulyok egyaránt kiemelték, hogy az egyén szintű és csak a rövidtávra koncentráló döntések helyet a kooperációt és távlati gondolkodást kell előtérbe helyezni. De azt is is felvillantották, hogy jelenleg úgy tűnik, hogy az erőforrás-fogyás inkább egy másik késztetést hozz elő, a versengést és az agressziót. Nagyon nem mindegy, hogy melyik irányba megyünk: előre, vagy hátra…
