Szélerőmű-építési tilalom: rövidesen színvallásra kényszerül az Orbán-kormány

A Fidesz a 2010-es választási- és kormányprogramban megígérte a szélenergia-szektor fejlesztését, majd kormányra kerülve Európában példátlan módon teljes stopot hirdetett, amit azóta is fenntart. Az okokat csak találgatják az érintettek, a tényeket egymás mellé téve azonban kirajzolódik egyfajta logika, még ha nem is az energiafüggetlenségé és a magyar szuverenitásé.

Magyarország eddigi utolsó – pontosabban a legutóbbi 17 – szélerőműve 2011-ben épült fel. A 12 éve tartó hatásszünet oka nem a véletlen, és nem is az érdeklődés hiánya: a beruházók az előző évtizedfordulón is sorban álltak (és ha lenne rá elvi lehetőség, ma is sorban állnának), hogy a saját tőkéjükből, jórészt a saját tőkéjükre szélerőműveket létesíthessenek, ami azért valljuk be, erős különbség az állami hitelből, állami hitelgaranciával (nem) épülő Paks II-höz képest. Csakhogy a 2010 óta hatalmon lévő Orbán-kormány a már folyamatban lévő szélenergia-kapacitástendert visszavonta, újat azóta sem hirdetett, új engedélyeket nem adott ki, sőt, egy rendeletben olyan szabályozást alkotott, amely a gyakorlatban kizárja a meglévő szélkerekek mellé újabbak építését. A legkeményebb előírás úgy szól, hogy lakott területek határától számított 12 kilométeren belül nem létesülhet szélerőmű – mint az Energiaklub kimutatta, pontosan nulla darab olyan pont van az országban, amely ennek a feltételnek megfelel.

Nem ezt ígérték

A de facto tilalom nem csak az iparág képviselőit érte váratlanul, hanem voltaképp a teljes hazai közvéleményt, magyarázat pedig máig nincs rá. A jelenlegi kormánypárt a 2010-es választási programban egészen mást ígért: a szöveg a zöldenergia alkalmazásának útjában álló adminisztratív akadályok elhárításával kecsegtet, és szó szerint tartalmazza a kitételt, mely szerint „szükség van a megújulóenergia-befektetések elősegítésére (geotermikus hőenergia és szélenergia). A tiltást utólag sem magyarázták meg, csupán egyetlen »érvet« ismételgettek monoton módon: a hálózat nem bírná el az új erőműveket. Ez azonban a kormányváltáskor sem volt igaz, és nem vált igazzá azóta sem: 2010-ben, a választások évében a rendszerirányító MAVIR vezetője parlamenti meghallgatáson mondta jegyzőkönyvbe, hogy a meglévő (nagyságrendileg azóta is változatlan) szélerőmű-mennyiség két-háromszorosát kényelmesen, további fejlesztések nélkül is elviselné a magyar villamosenergia-rendszer, és az akkoriban érvényes energiastratégia is nagyjából ekkora bővüléssel számolt. Létezik olyan, alaposan végigszámolt alternatív energia-forgatókönyv is, amely szerint 2050-re a szélerőművek adhatnák a magyar áramfelhasználás felét. Ráadásul az sem igaz, amit további alátámasztásul időnként hozzátettek, hogy t.i. Magyarország adottságai főként a napenergia hasznosításának kedveznek: a magyar szélerőművek kapacitás-kihasználása nem csak a hazai naperőművekénél, de az Európa legnagyobb szélerőmű-parkjával rendelkező Németország hasonló mutatóinál is jobbak, mégsem mondott még senki olyan ostobaságot, hogy a németeknél nem indokolt további szélerőműveket építeni. A ma érvényes Nemzeti Energiastratégia nem is tudta (igaz, meg sem próbálta) áthidalni ezt az ellentmondást: „A hazai empirikus adatok azt mutatják, hogy a szélerőművek kapacitáskihasználtsága 21-26 százalék között alakult a 2010-2016 közötti időszakban, amelynek súlyozott átlaga 23,3 százalék volt (szemben a naperőműveknél mért 13,85 és 16,01 százalék közti értékkel – a szerk.). A klímaváltozásból eredő hosszú távú magaslégköri szélmozgásokban bekövetkező változások jelenleg nem jelezhetők előre biztonsággal, így ezek alapján azt feltételezzük, hogy a hazai – jelenlegi és jövőbeli esedékes – szélerőművek kapacitáskihasználási tényezője nem változik szignifikánsan. Ezért a szélerőművi kapacitások növelését a stratégia időtávjában nem tervezzük”.

Nem szereti a Fidesz az energiaautonómiát

Csepreghy Nándor, az akkoriban a tervezett paksi bővítésért felelős Lázár János helyettese 2016. október 8-án, a Népszabadság utolsó lapszámában megjelent interjúban sorra vette, majd az ismételt visszakérdezések nyomán sorra be is bukta a kormányzati indoklás megszokott elemeit: a beszélgetésből végső soron csak az derült ki, hogy bár a legfontosabb deklarált kormányzati energiapolitikai cél az energiafüggőség csökkentése (ami már akkor is egyértelműen orosz függést jelentett), a kormány nem akar szélerőműveket, ellenben nagyon is akar újabb, orosz tőkéből épülő, orosz technológiával és üzemanyaggal működő atomerőművet – még annak tudatában is, hogy Csepreghy nem cáfolta: Paks I-et az oroszok bármikor le tudják állítani.

Hogy a két dolog, vagyis az orosz atom kedvelése és a szélenergia elutasítása összefügg, azt az energetikai szakmában mindenki készpénznek veszi.

A szél ugyanis éjszaka is fúj, vagyis a szélkerekek olyankor is termelnek áramot, amikor a zsinóráram előállítására optimalizált, éjjel-nappal azonos teljesítménnyel üzemelő Paks I jóvoltából ( a sokkal kisebb éjjeli áramigény miatt) az országban amúgy is áramfölösleg van. Ezt a problémát kezelte volna a már említett 2010-es választási programban szintén szereplő, 2013-14-ben elindítani tervezett Smart Grid (okos mérők/okos hálózat) projekt, amelynek révén maga a hálózati infrastruktúra terelné az ún. völgyidőszakok felé a fogyasztást – például úgy, hogy az okos mérők olyankor kapcsloják be az egyes háztartási nagyfogyasztókat, amikor eleve kisebb az országos fogyasztás, és olcsóbb az áram. A már előkészített, elvben uniós támogatásból megvalósuló Smart Grid projekt a rezsicsökkentésnek nevezett állami energiakampány áldozata lett (ugyanúgy, mint a választási programba ugyancsak beleírt országos lakossági energiahatékonysági/lakásfelújítási program), szintén alátámasztva azt a megfigyelést, hogy az Orbán-kabinet esküdt ellensége mindenfajta energia-autonómiának. Erre egyébként létezik további bizonyíték is: a Smart Griddel párhuzamosan indult volna egy másik kezdeményezés is olyan önkormányzati kiserőművek létesítésére, amely a helyben legjobb adottságú megújuló energiaforrásokra, illetve azok kombinációjára épített volna – ezt a Smart Griddel együtt szintén levették a napirendről, amikor a „rezsicsökkentés” elindult.

Kinek az érdeke?

Visszakanyarodva a szélerőművekhez, a potenciális magyar szélenergia-kapacitás nagyjából megegyezik Ausztriáéval, a ténylegesen beépített hazai szélerőművi energiatermelő kapacitás viszont alig tizede az osztrákénak, amire ugyanúgy nem létezik lefogadható magyarázat, mint a 12 évnyi kihagyásra. Idehaza jelenleg 39 szélerőműben összesen 179, legalább 250 kW teljesítményű szélerőmű üzemel (a 250 kW-os kategóriába egyedül az inotai létesítmény tartozik, az utána következő legkisebb osztály már 600 kW-os, a leggyakoribb magyar szélerőmű-típus pedig 2000 kW-ot tud). Az összesített kapacitásuk 329 MW, és Paks I kapacitásának a harmada. Ha minden a 2010-ben zátonyra futtatott tervek szerint alakult volna, akkor már legalább 1000 MW-nál tartanánk, ami már egy fél atomerőmű. Mindezt annak tükrében érdemes vizsgálni, hogy Magyarországon a legolcsóbban előállított áramot a szélerőművek termelik: mivel már mind idősebb 10 évnél, a bankhiteleiket rég visszafizették – vagyis közgazdasági értelemben hasonló az amortizációs státuszuk, mint Paks I-nek –, a termelési költségük alig fele a paksi atomerőműének. Ráadásul egy ma megszülető szélerőmű-beruházási döntés nyomán az új létesítmény hat hónapon belül termelésbe állhat, míg Paks II-nél azt látjuk, hogy a szerződés aláírásától máig eltelt kilenc év alatt még az engedélyezéssel sem sikerült végezni, és az építés időszükséglete (az utolsó engedély kiadása után) Európában átlagosan további 10,5 év – vagyis ha abból indulunk ki, hogy energiakrízis van, és gyorsan kellene növelni a hazai forrásból nyerhető áram mennyiségét, a szélerőműveknél aligha találnánk praktikusabb (és fajlagosan olcsóbb) megoldást.

Wind energy in Europe – 2021 Statistics and the outlook for 2022-2026,  WindEurope

Ha ránézünk Európa szélenergia-térképére, szembeötlik még valami, ami magyarázatot kínálhat az egyébként teljességgel értelmezhetetlen magyar szélerőmű-karanténra. A térkép azt mutatja, hogy minél jobban ki van – illetve az elmúlt évtizedekben ki volt – szolgáltatva egy ország az orosz energiának, annál alacsonyabb az adott államban a szélenergia részaránya. Mintha csak az orosz fél az energiaszállításokon, illetve az energiaforrások árazásán keresztül befolyásolni tudná az egyes kormányok energiapolitikai döntéseit – amint erre a befolyásolási gyakorlatra egyértelműen utal is az EU 2015-ös energiabiztonsági stratégiája. Térségünkben Magyarország, Szlovákia és Csehország volt mindeddig a legelutasítóbb a szélenergiával szemben, és pont ezekben az országokban a legnagyobb az orosz olaj és gáz szerepe. Lengyelországnak és Romániának az Oroszországhoz fűződő viszonyát ugyanakkor pontosan tükrözi a regionális szinten kimagasló szélenergia-hányad (is). A balti államok látszólag kilógnak a trendből, de tényleg csak a látszat szintjén: az orosz kitettségük 2022-ig rendkívül nagy volt, az érintett kormányok ugyanakkor a közelmúltban a skandináv országokkal csúcstalálkozót rendeztek a szélenergia erőltetett ütemű közös fejlesztéséről, vagyis ott gyors felzárkózás várható.

A közeljövőben az Orbán-kormány is színvallásra kényszerül. A befagyott EU-támogatások felolvasztásának reményében már beígérték a szélerőmű-engedélyezés lazítását. Igaz, lehetséges, hogy ez csak a szokásos pávatánc része. A Párbeszéd ugyanakkor a közelmúltban törvénymódosítást nyújtott be a 160 méter maximális toronymagasságú, 3 MW maximális kapacitású, a lakott területek határától legalább 1 kilométer távolságra lévő új szélerőművek egyszerűsített engedélyezéséről – vagyis a gyakorlatban a tilalom feloldásáról. Hogy mi lesz a javaslat sorsa, azaz napirendre veszi és támogatja-e a kormánytöbbség, az mindent elárul majd arról, hogy ténylegesen Moszkvában vagy Budapesten döntenek-e a magyar energiapolitikáról.

borítókép: wirestock/Freepik

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Oldal Tetejére