Tizenhat olyan év után, amikor valójában nem volt állami környezetvédelem, sokan kíváncsiak arra, hogy milyen lesz, amikor majd újra lesz. A választáson győztes Tisza pártnak önálló zöldtárcára vonatkozó ígérete és környezetvédelmi programja is van – egyelőre ebből tud kiindulni, aki megpróbálja felskiccelni a jövőt.
A Tisza-program környezetvédelmi fejezetének logikai szerkezete a rendszerszintű összefüggések azonosítására épül, vagyis szakít azzal a szemlélettel, amely a környezeti elemeket egymástól elszigetelt technikai problémaként kezeli. Ez így kissé bürokratikusan hangzik, de van értelme: a környezet, amelyben élünk, és amelynek a javait fogyasztjuk, egységes egész, nem szétválasztható, és a kormány (bármely kormány) akkor jár el helyesen, ha egységben kezeli. Arról esetleg lehet vitázni, hogy jó-e, ha a vízügy és a környezetvédelem egy minisztériumban van, vagy hogy ehhez a tárcához kell-e tartoznia az erdőgazdálkodásnak, a mezőgazdaságnak (földügy) stb. – de hogy ezek a területek logikailag és ökológiailag összetartoznak, az aligha lehet vitás. A Tisza programjának környezetvédelmi fejezetét láthatóan olyanok írták, akik értik vagy sejtik ezt az összefüggést, amire nem csak a tartalom utal, hanem az is, hogy a mezőgazdasági témakör is a zöld blokkban kapott helyet a programon belül.
A szöveg alapvetése, hogy korunk első számú környezeti problémája, a klímakrízis létezik (ami az Orbán-kabinet megközelítésében nem volt egyértelmű), és súlyosan érint bennünket; a magyarországi táj kiszáradása és a felszíni-felszín alatti vizek minőségi romlása nem kizárólag természeti adottság, vagy az éghajlatváltozás elkerülhetetlen következménye, hanem a hibás vízgazdálkodási és ágazati gyakorlatok eredménye is.
A legfontosabb és talán a legelőremutatóbb elem a programban az a szemlélet, hogy a megoldás nem a még gyorsabb vízelvezetés, és pláne nem az eddig alkalmazott katasztrófavédelmi logikájú árvízvédelem, hanem a „vízmegtartó ország” koncepciója, amely az ökológiai szempontokat integrálja a kapcsolódó szakpolitikai területek, a mezőgazdaság, az építészet, a városüzemeltetés stb. területével is.
Hasonlóképpen progresszív a vízgazdálkodás decentralizációja, a vízgyűjtő-alapú megközelítés (még akkor is, ha ez inkább csak visszatérés a NER előtti gyakorlathoz). Öröm látni a szövegben a „szivacsváros” koncepciót és a kék-zöld infrastruktúra (esőkertek, szikkasztóárkok) prioritássá emelését, ami tényleg a legkorszerűbb nyugat-európai adaptációs stratégiákkal mutat rokonságot. Ide tartozik a talajra mint „a legnagyobb természetes víztározóra” történő hivatkozás is, amely összeköti a talajvédelmet a vízkészletek megőrzésével. A program öntözési (vízgazdálkodási) paradigmaváltást ígér: nevesíti a talajt mint a legnagyobb víztározót – ez elmozdulás a drága, betonműtárgyakra és vízpazarló technológiákra épülő öntözésfejlesztéstől a talajkímélő művelés (no-till, takarónövényzet) irányába, ami a párolgás csökkentésével és a vízbeszivárgás segítésével a táj aszálytűrő képességét javítja.
Jó pont jár a szennyezőanyag-monitoring megjelenítéséért, és külön is üdvözlendő az újonnan megjelenő szennyezők (mikroműanyagok, hormonok, gyógyszermaradványok) nevesítése. Ezek a láthatatlan veszélyforrások a jelenlegi közműrendszerek számára komoly kihívást jelentenek, így a monitoringhálózat fel- vagy visszaállítása közegészségügyi szempontból is kritikus pont lehet.
A hulladék-értékláncon belül a biomassza-alapú hasznosítás és a körforgásos gazdaság összekapcsolása a mezőgazdasággal (komposztálás) az egyik legnagyobb eddigi kihagyott ziccer, és az egyik sarokpont az új programban. Ezen a területen ígéretei is vannak a Tiszának, például az egyszerre nagyon sikertelen és nagyon drága MOHU-koncesszió felülvizsgálata – ezt fölösleges is továbbgondolni, mert ha megtörténik, az alapjaiban változtatja meg az egész hulladékgazdálkodást (rá is férne a szektorra amúgy).
A program – különösen az előzményekhez, a 16 év fenntarthatósági nihiljéhez képest – ígéretes, de messze nem hibátlan, illetve hiánytalan. Ami első olvasásra feltűnik benne, az a finanszírozási paradoxon: a megoldásra váró problémák kezelése sokba kerül, ám ahol a szöveg költségekről szól, ott inkább azok csökkentését említi.
A programterv pontosan diagnosztizálja például a víziközművek 2-3 ezer milliárd forintos forrásigényét, és kritizálja az elavult infrastruktúrát (amelynek elaggott állapota miatt 15–60%-os a hálózati veszteség), ugyanakkor szerepel benne az EPR-díjak (gyártói hulladékkezelési díjak) csökkentése, vagy a szabadstrandok ingyenességének fenntartása – mindkettő helyes, de a forráshiányt nem oldja meg (sőt). Nem derül ki, hogy ha a vállalati befizetések csökkennek, és a lakossági terhek sem nőnek, miből finanszírozható a világtörténelmi léptékű közműrekonstrukció – és ez még csak egy elem a feladatsorban, hiszen például a vízvisszatartásnak is lesznek költségei, várhatóan százmilliárdos nagyságrendben.
A tervezet komplex tájhasználati reformot hirdet, de nem mondja ki, mi történik, ha az érdekek ütköznek. A szöveg egyszerre támogatja a (korszerűsített) öntözés fejlesztését és a vízmegtartást. Aszály idején az öntözés – még ha precíziós is – vizet von el a természetes rendszerektől, és a program nem állít fel prioritási sorrendet a két cél között.
Ellentmondás lehet abban is, hogy a geotermikus energia használatának lakossági és ipari támogatását ígéri a „környezeti fenntarthatóság mértékéig” – ez a gumifogalom elkerüli a választ arra a kérdésre, hogy mi a teendő, ha a hőkinyerés veszélyezteti a karsztvízbázist vagy a gyógyvizeket például Hévíz és Budapest esetében (mindkét helyen ma is létező problémáról van szó, ahol inkább a geotermikus energia használatának visszafogására lenne szükség). Szerepel az anyagban a visszasajtolási kötelezettség – a termálvizeknél ez alapvető fenntarthatósági követelmény, de a gyakorlatban sokszor a kőzetrétegek befogadóképessége vagy a gazdaságosság miatt akad el, és környezeti veszélyekkel is járhat, ha a felszínről juttat szennyezést a mélybe.
A „Duna és a Tisza mederrendezése” a szöveg egyik legtöbbet kritizált javaslata. A vízügyi terminológiában a mederrendezés jelenthet mélyítést a hajózhatóságért (ami szárítja a környező talajt), vagy éppen meder-rehabilitációt is (ami lassítja a víz lefolyását, de ellentétes a hajózás érdekeivel). A program nem tisztázza, melyik irányt preferálná ezek közül.
A MOHU-koncesszió már említett felbontása – ezt anélkül is rögzíthetjük, hogy ismernénk a részleteket – súlyos kártalanítási kötelezettségekkel járhat. A program nem vázolja fel, milyen jogi konstrukcióban és mennyi idő alatt venné vissza az állam a feladatot anélkül, hogy a korábbi krízis után nagy nehezen összefércelt hulladékszállítási lánc újra összeomlana.
Hiányosak illetve hézagosan kifejtettek a végrehajtás intézményi garanciái is. A program „politikamentes” és „szakmai” vezetést ígér, de nincs benne a pontos intézményi terv, bár a tárca és a zöldhatóság önállóságának visszaállítása, a nemzeti parkok hatásköreinek megerősítése a fő kereteket kijelöli. De hogy mit fog jelenteni mindez a végeken, ahol a jogszabályok betartatása és a jogkövetés ellenőrzése zajlik, az ma még kevéssé világos: szó van ugyan például arról, hogy „megduplázzuk a természetvédelmi kezelés és ellenőrzés erejét”, de nem derül ki a szövegből, hogy mit jelent majd ez létszámban, pénzben, jogosítványokban, és az sem, hogy milyen lesz a tárca/a kormány és a hatóságok illetve a nemzeti parkok jogviszonya, mi lesz a 2010 előtti, globálisan is példaértékű zöldombudsmani poszttal, vagy kapnak-e támogatást és jogköröket az állami feladatokat átvállaló zöld civilek az állatvédelem mellett más területeken is.
