Az Alföld kiszáradása már nem jövőbeli forgatókönyv, a termőföld állapota látványosan romlik, miközben egyre szélsőségesebb időjárási viszonyok között kellene fenntarthatóan termelni. A kérdés nem csupán az, hogy mennyi csapadék érkezik, hanem az is, hogy a talaj képes-e azt befogadni és megőrizni. A szakértők szerint a megoldás kulcsa a talajélet helyreállításában és a vízmegtartásban rejlik. Vajon visszafordítható-e a folyamat, és milyen jövő vár az Alföld mezőgazdaságára? Erről beszélgettünk Dr. Berényi Üveges Judittal, az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet vezető kutatójával.
Ma már közhely, hogy szemünk láttára válik sivataggá az Alföld, de sajnos az utóbbi évek tapasztalatai – és számos szakember és civil megfigyelési is – ezt támasztják alá. Korábban több cikkben foglalkoztunk már a témával, több kutató is elmondta a Zöld Hangnak, hogyan változik meg környezetünk a globális klímaváltozásnak köszönhetően. Az Alföld mezőgazdaságának jövőjéről szóló szakmai diskurzusok egyre inkább egy központi kérdés köré rendeződnek: mi történik a talajainkkal.
Bár a közbeszéd többnyire a csapadékhiányra és az öntözésre koncentrál, a kutatók szerint a valódi „víztározó” a talajban rejlik. Ez akkor tudja mérsékelni az aszály hatásait, ha jó szerkezetű, elég szerves anyagot tartalmaz, és élő talaj működteti a víz megkötését biztosító pórusokat. Az elmúlt évtizedek intenzív művelése azonban sok helyen megbontotta ezt az egyensúlyt: vékonyabb lett a termőréteg, romlott a szerkezet és csökkent a vízmegtartó képesség. Ennek következtében a csapadék egy része elveszik, miközben az aszály hatása egyre gyorsabban és erősebben jelentkezik.
A szakértők szerint a megoldás nem egyetlen technológián múlik, hanem a talajhasználat, a vízgazdálkodás és a tájhasználat összehangolt átalakításán. Dr. Berényi Üveges Judit vezető kutatóval ennek hátteréről, az Alföld talajainak állapotáról és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk.
Milyen állapotban vannak ma az Alföld szántóföldi talajai?
A talajromlás az egész országban, így az Alföldön is komoly probléma. A szántóföldi művelés alatt álló talajokra gondolok elsősorban. Az elmúlt évtizedek talajhasználatának eredményeit láthatjuk akkor, amikor például talajszelvényt ásunk, és a szervesanyagban gazdagabb talajréteg éles határral válik el a talajképző kőzettől, amely Magyarországon sok esetben laza üledék, például homok vagy lösz. Ez azt mutatja, hogy a művelőeszközzel gyakorlatilag az alapkőzetet keverjük a termékeny szervesanyagban gazdag feltalajba.
Ami azt jelenti, hogy az elmúlt évtizedek talajművelési gyakorlatának eredményeképp mintegy 60-80 centiméter vastagságú szervesanyagban gazdag termékeny talajt is elveszítettünk. Ennek a megmaradt talajnak is leromlott a szerkezete, az ideálisnál alacsonyabb a szervesanyagtartalma, és a talajélet is csak korlátozottan működik benne.
Ez pedig azért fontos, mert a talajok vízgazdálkodási tulajdonságait, – vagyis azt, hogy milyen gyorsan és milyen mennyiségben képes a talaj a vizet befogadni is tárolni és szolgáltatni – meghatározza, hogy van-e a talajnak stabil szerkezete. A stabil szerkezet határozza meg a talajok pórusterét, amely elvezeti és tárolja a vizet. A stabil talajszerkezet kialakulásához elengedhetetlen a talajélet: a baktériumok és gombák olyan „ragasztóanyagokat” termelnek, amelyek összetartják a talajrészecskéket. Ehhez azonban megfelelő mennyiségű szerves anyagra van szükség, hiszen ez jelenti a talaj élőlényeinek egyik fő tápanyagforrását. Éppen ezért komoly gondot okoz, ha a szervesanyagban gazdag talajréteg csökken és felhígul.
Ha a talaj képes az intenzív csapadékot befogadni, majd a mélyebb rétegekbe vezetve ott tárolni, akkor a növények hosszabb ideig jutnak vízhez, és jobban átvészelik a szélsőséges időjárási helyzeteket. Ezzel szemben a leromlott szerkezetű talajokon termesztett növények sokkal hamarabb megsínylik az aszályt. Nem véletlen, hogy az Országos Vízügyi Főigazgatóság aszálymonitoring rendszere már április közepén is enyhe vagy közepes aszályt jelez az Alföld egyes pontjain, ami korábban nem volt jellemző.
Mi áll az Alföld kiszáradásának hátterében?
Az Alföld kiszáradásának összetett okai vannak: a problémát egyaránt meghatározzák a vízgazdálkodási, területhasználati és talajművelési gyakorlatok. Utóbbi kapcsán érdemes kiemelni, hogy a talajban tárolt víz nemcsak a növények ellátása szempontjából fontos, hanem a hőmérséklet alakulására is hatással van: a nedves talaj lassabban melegszik fel és hűl le, mint a kiszáradt.
Jelentős gondot okoz a szervesanyag-utánpótlás hiánya is, különösen a szervestrágyázás visszaszorulása. Az állattenyésztés és a növénytermesztés szétválásával a trágya sok helyen inkább kezelendő teherré vált, miközben a növénytermesztésben a szállítási és kijuttatási nehézségek, valamint a könnyen elérhető műtrágyák miatt háttérbe szorult a használata. A talajok állapotát tovább rontja a széles sortávú kapás kultúrák – például a kukorica és a napraforgó – térnyerése, hiszen ezek után a területek gyakran fedetlenül maradnak a téli időszakban.
Táji léptékben a talajok a hőingás mérséklésében is szerepet játszhatnak, miközben a mozaikos tájszerkezet, a mezővédő erdősávok és a kisebb táblaméretek a szélsebesség csökkentésén keresztül segítenék a párolgás mérséklését és a talajnedvesség megőrzését. Emellett kulcskérdés a vízgazdálkodás is: a korábbi, gyors vízelvezetésre épülő szemlélet helyett ma már egyértelműen a víz visszatartására kellene helyezni a hangsúlyt. Bár ebbe az irányba már elindultak kezdeményezések, a tapasztalatok azt mutatják, hogy pusztán agrotechnikai eszközökkel nem lehet megfelelően felkészülni az aszályos időszakokra — átfogóbb, rendszerszintű megoldásokra van szükség.
A talajok állapota több irányból is romlik, és ezek a folyamatok sokszor egyszerre vannak jelen. Melyek a legmeghatározóbb talajdegradációs jelenségek?
A talajdegradációs folyamatok közül a talaj tömörödése, a talajok szerkezetének leromlása és a talajerózió a legfontosabbak. Az Alföldön mindenképpen beszélni kell a szikesedésről is, amely természetes jelenségként is jelen van, ugyanakkor nem megfelelő – magasabb sótartalmú – öntözővíz használata esetén kialakulhat az úgynevezett másodlagos szikesedés is. Ezért különösen fontos, hogy az öntözést minden esetben talajvizsgálatokra alapozva, az öntözővíz minőségének ismeretében tervezzük és végezzük.
A talajerózió kapcsán gyakran a hegy- és dombvidékek vízerózióját emeljük ki, ám fontos látni, hogy egy szerkezetét vesztett, elporosodott talajon már néhány centiméteres szintkülönbség is elegendő lehet a talajszemcsék elmozdulásához. Vagyis az Alföldön nemcsak a szélerózió, hanem a vízerózió hatásaival is számolnunk kell. Mindkét esetben kulcsfontosságú a talaj takarása – takarónövényekkel, rávetéssel vagy szármaradványokkal –, valamint a talajszerkezet javítása.
A klímaváltozás hatásai a talajok működésében is egyre inkább érzékelhetők. Milyen módon befolyásolja ez a talajok állapotát és regenerációját?
Talajtani szempontból a klímaváltozás leginkább abban nehezíti a helyzetet, hogy megakadályozza vagy lassítja a talajok helyreállítását.
Hiába tudjuk, hogy élő növényborításra lenne szükség a talajélet táplálásához és a felszín védelméhez, a gyakorlatban egyre gyakrabban fordul elő, hogy a takarónövények az aszály miatt ki sem kelnek, vagy csíranövényként elpusztulnak.
Sok esetben ugyan elegendő nedvesség áll rendelkezésre a keléshez, de már nem elég a megerősödéshez, miközben az aszályos időszak a megszokottnál korábban érkezik. Az elmúlt tíz évben ez többször is előfordult. Ha a talaj kiszárad, a benne élő szervezetek működése lelassul, akár nyugalmi állapotba kerülnek, így a talajépülés folyamata is megtorpan. Ráadásul a száraz talaj gyorsabban felmelegszik, ami tovább rontja az élőlények életfeltételeit. Éppen ezért a talaj takarása ebben a helyzetben is kulcsfontosságú.
Megállítható vagy visszafordítható a kiszáradás folyamata?
Bízom benne, hogy igen, de ez biztosan nem lesz egyszerű feladat. Több ágazat összehangolt együttműködésére van szükség, hiszen az éghajlatváltozás hatásait csak úgy mérsékelhetjük, ha minden szereplő a saját területén hozzájárul a víz megőrzéséhez.
A gazdák részéről már most is sok erőfeszítés történik: igyekeznek megóvni a talajokat, növelni a vízmegtartó képességet, szerves anyagot pótolnak, és támogatják a talajélet működését. Az ökológiai gazdálkodás regeneratív szemlélettel kiegészítve jelentős szerepet játszhat a talajok helyreállításában, és ebben az ÖMKi on-farm hálózatában is folynak kísérletek.
(Az ÖMKi On-farm kutatási hálózata a hazai ökológiai gazdaságokban működő, 2012-ben indult és azóta folyamatosan bővülő, gazdák aktív részvételére épülő kísérleti rendszer, ahol a kutatási témákat is közösen alakítják ki, és a vizsgálatok valós gazdálkodási körülmények között zajlanak – a szerk.) Emellett fontos, hogy a tájhasználat is a vízmegtartást szolgálja: már vannak pozitív tapasztalatok például az időszakosan elárasztott területek kedvező hatásairól.
A vízügyi gyakorlatban szintén szükség van szemléletváltásra, hogy a víz visszatartása nagyobb hangsúlyt kapjon. Bár az első lépések már megtörténtek, a valódi eredményekhez jóval nagyobb léptékű beavatkozásokra lesz szükség.
Milyen jövő vár az Alföldre: alkalmazkodás vagy átalakulás? Télálló kaktusz telepeket vagy zöldellő mezőket láthatnak majd utódaink az Alföldön?
Erre a kérdésre nehéz egyértelmű választ adni. Bár már most is hallani olyan példákról, hogy egyes helyeken a kaktuszok is jól érzik magukat – ami inkább aggasztó jel –, a legvalószínűbb, hogy a területhasználatnak és a termesztett növények körének mindenképpen alkalmazkodnia kell a megváltozott körülményekhez.
Mi is kísérletezünk rövidebb tenyészidejű, szárazságtűrő fajokkal és fajtákkal biogazdálkodásban, mert azt tapasztaljuk, hogy a korábban bevált tavaszi vetésű növények egyre gyengébben teljesítenek. Ugyanakkor van ok a bizakodásra: ha a vízgazdálkodást, a tájhasználatot és a talajművelést összehangoltan, a vízmegtartás szempontját előtérbe helyezve alakítjuk át, akkor a kedvezőtlen folyamatok lassíthatók, sőt akár meg is állíthatók.
