Sokan nyomják el technooptimizmussal a klímaválság miatti kellemetlen érzéseiket. Azokkal szemben, akik hiszik, hogy a légkörkutatók, a bionikusok, az ökológusok, meg az MI az Elon Muskok pénzén már nemsokára megoldják az emberiség problémáit, Jordán Ferenc hálózatkutató biológus azt állítja, hogy erre semmi esély nincsen. Többek között azért, mert a tudományos világ kiszolgáltatottá vált, kevéssé bombasztikus, ám annál kényelmetlenebb megoldási javaslataik vagy el sem jutnak a döntéshozókig, vagy lepattannak a gazdasági lobbiérdekek faláról.
A globális kapitalizmus működése önmaga életterét falja föl, ezt olvasom ki nemrég megjelent könyvéből, melynek egyedül a címe – Jövőnk a Földön – tartalmaz nyomokban optimizmust. Kijózanítaná olvasóinkat egy szemléletes példával? A legjobb példa talán a legtávolabb eső, az Antarktisz helyzete. A jégsapka olvadása és a hatalmas gleccserek tengerbe olvadása a szakértők szerint abszolút vészhelyzetnek tekinthető. A sarki vizek sótartalma és hőmérséklete megváltozik, emiatt az áramlási rendszerek is, beleértve például az Atlanti-óceán délről északra tartó áramlásait. Ez hatással van a szubtrópusi és trópusi vizek hőmérsékletére, mikrobiológiai összetételére, párolgására is. Végső soron pedig a szárazföldek klímájára is, ami már a mezőgazdaságot és a társadalmat általában is érinti. Mindezek ellenére,
ha éppen fogytán van valamilyen nyersanyag, egyes országok gond nélkül, minden nemzetközi egyezményre fittyet hányva kezdenek ipari tevékenységbe az Antarktiszon. Ilyenkor egy maréknyi politikus, lobbista és befektető profit- és hataloméhsége áll szemben tudósok ezreinek véleményével és végső soron emberek millióinak érdekeivel.
Évtizedek nemzetközi tudományos kutatási eredményei és nemzetközi egyezmények tucatjai mennek a kukába, mert néhány korlátolt és rövidlátó vezető éppen olyan döntést hozott. Közvetve ezzel saját maguk, utódaik és a következő generációk jövőjét is komolyan veszélybe sodorva.
Nemrég az oroszok 511 milliárd hordónyi olajat tartalmazó lelőhelyet találtak az Antarktisz alatt. Elképzelhetjük, ahogy aggódva lapozgatják a Vörös Könyvet, vajon az olajmező felett nem élnek-e fokozottan védett élőlények.
Hiányolja a természetvédők tevékenységéből a rendszerszemléletet, a hálózatokban gondolkodást. A fajmentő akciókat kétségbeesett pótcselekvésekként értékeli, amelyek hamis reményeket keltenek, és azt a látszatot, mintha a biodiverzitást célzott emberi beavatkozásokkal helyre lehetne állítani. Tud jobbat?
Nemes cselekedet egy kihalás felé sodródó fajt megmenteni, ez nem is kérdés. De ez olyan, mint takarítás helyett a szőnyeg alá söpörni a koszt. A megoldás a kihalások okainak megszüntetése. Az ember által dominált táj visszavadítása fajok sokaságának segít, ezeket nem egyenként kellene „megoldani”. Ráadásul fogalmunk sincs arról, hogy ezek a megoldások valóban sikeresek-e. Az állatkertben megóvott és a vadonba visszatelepített fajok sorsa erősen kérdéses, a siker csak évtizedek múlva látszódna, ha egyáltalán törődnénk vele. A visszatelepítések alapos monitorozása nagyon ritka. Ilyenkor a többi faj sorsát és a célzott faj genetikai állapotát is fontos hosszú éveken át követni, és nem csak az számít, hogy sikerül-e a ketrecből visszaszaladnia valaminek a fák közé. Arról nem is beszélve, hogy az utólagos nyomon követésnél is fontosabb lenne valamiféle előzetes hatásvizsgálat, amire szintén alig-alig akad példa.
A magyarországi hód-visszatelepítés a ritka sikertörténetek közé tartozik?
Minden faj visszatelepítésének sikere erősen függ a körülményektől és a szerencsétől, ami miatt hatalmas a felelősség. Néha jól sül, de általában rosszul. A hódról megoszlanak a vélemények, a német példa sokkal inkább a rossz irányba mutat. Nem lehet ezeket egyértelműen jó vagy rossz kategóriákba tenni. Sok más faj is jól járhat, mások pedig rosszul, ez nem csak a betelepített faj története. Attól, hogy valamikor valahol élt egy faj, nem biztos, hogy arra most is szükség van ott, nem biztos, hogy a visszatelepítése sikeres és egyáltalán hasznos lesz. Például nagyon nem mindegy, hogy vannak-e természetes ellenségei, vagy már azokat is kiirtottuk időközben. A hód-visszatelepítés eredménye is nagymértékben ettől függ. Sajnos a természetvédelemben a sokfajú, szisztematikus, hosszú távú rendszerszemlélet lényegében nem létezik (kivéve a tengeri halászati menedzsmentben egy kicsit). Fajokat ki- és bepakolni ökoszisztémákba könnyű, a sikerkommunikáció pedig dübörög ilyenkor.
A visszavadítás, a természet „békén hagyása” mellett teszi le a voksát. Ami tudományos szempontból megkérdőjelezhetetlen cél, a 8 milliárdos emberiség egyre fokozódó térfoglalása mellett azonban esélytelennek tűnik. Hadd idézzek egy hírt a közelmúltból.
Novák Katalin exállamfő az XY Worldwide nevű szervezet (melynek társalapítója) vezérigazgatója lett. Ez a szervezet a világszerte csökkenő születésszámokkal szemben szeretne úttörő megoldásokat kidolgozni. Ha jól dekódolom: túl sok a sárga meg a barna, túl kevés a fehér ember.
Ön szerint hol tartunk a problémák felismerésében?
Nehéz megmondani, hogy kinek mi jár a fejében, csak azt látjuk, mit cselekszik. Sok esetben szerintem a problémák felismerése talán meg is történik, de a gyakorlat nem változik. Profit, növekedés és szavazat mindenkinek kell, még akkor is, ha tudja, hogy a bioszféra, tehát mindannyiunk otthona szempontjából rosszat tesz. Lehetne sorolni még azokat a korlátolt, buta döntéseket, amelyek rövid távon, gazdasági vagy politikai szempontból nézve sikeresek.
Mire volna még idő?
Idő és tudás még lenne sok hasznos dologra, de nagyon nehéz a rendszert kizökkenteni és valódi változást elérni. Legkevésbé a döntéshozók érdeke a nagy és kockázatos változások erőltetése, féltik a bársonyszéküket. Miközben Tuvalu lassan elsüllyed, több mezőgazdasági termény eltűnik, vízért háborúzunk, egyre több terület élhetetlen, kiürülnek az óceánok, műanyaggal telik meg a testünk.
Az nyilván folyamatos dilemma a környezetvédők számára is, hogy a globális kapitalizmus úthengerével szemben mi lehet értelmes cselekvés. Jó-e az, ha két különböző hátterű, de amúgy azonos oldalon álló szakember (civil) egymás munkáját bírálja? Milyen a szakmai együttműködés a környezetvédők és a tudomány emberei között? Kommunikálnak? Vagy mindenki fuldoklik/fő a saját levében? A párbeszéd nagyon fontos, de néha kell valami konklúzió.
A törvényhozás nem tud mit kezdeni az egyrészt-másrészt érvekkel. Azt is észre kellene venni, hogy a sokféle szempont nem egyenrangú: a természet millió éves törvényei adottak, a társadalom pár száz éves törvényeit mi hoztuk létre.
Könnyebb átírni a jogot, mint a fizika törvényeit. Ez elég egyértelmű. Erre jó példa a dél-kelet ázsiai olajpálma ültetvények ügye. A tudósok szerint mérhetetlen a pusztítás, minden négyzetméter esőerdő kiirtása bűn. És akkor erre az a válasz, hogy „de hát akkor a szegény családok miből élnek majd meg, hol dolgoznak, mi lesz velük?”. Ezek huszadrendű kérdések. Majd megoldják valahogy, illetve lehet az átállásban segíteni őket.
Írja, hogy Magyarországon a humán és a természettudományok világa között szinte nincs kapcsolat. A minőségi tudomány háttérbe szorítása, mint közös sors, teremtett-e új, közös platformokat?
A politikavezérelt tudomány nagy probléma, és fokozatosan húzza le a valódi tudományt. Ez nagy gond, és több évtized lesz kigyomlálni a tudomány virágos kertjéből a propagandisták által odahordott gazt és szemetet. A napi problémák árnyékában kevesebb idő és energia jut a természet- és a társadalomtudományok szintézisére, pedig ez a békésebb és intelligensebb országokban szépen halad. Egy művész, egy történész és egy matematikus máshol élvezettel keresi egymás társaságát, itthon viszont a bürokrácia és az oktatás súlya alatt nyögnek, miközben egzisztenciális bizonytalanságban küzdenek a gondolatrendőrség ellen. Mindez azért baj, mert egyre nehezebb a természetről a társadalom nélkül beszélni és ez fordítva is igaz. A beporzók miattunk pusztulnak, a migráció okai pedig nagyrészt klimatikusak.
Szeretném idézni könyve egy fontos, igen kemény bekezdését. „A globális környezeti problémákat meglovagoló, azokból jól megélő vagy éppen azokat semmibe vevő emberek lényegében hazaárulók – de nem valamelyik nemzet, hanem a bolygó vonatkozásában. Nem egy országot, hanem mindannyiunk otthonát, a Földet árulják el. Persze nemcsak azok tartoznak ide, akik zöldségeket beszélnek, hanem mindenki, aki túrákat szervez az Antarktiszra, aki turistaként gorillákat próbál simogatni, aki kardszárnyú vagy nem kardszárnyú delfineket mutogat betonmedencékben, és aki úgy tesz, mintha tenne valamit, miközben csak a karrierjét zöldíti. És mindenki, aki tehet róla, hogy a chilei meggyet Bangladesben csomagolják be, majd az Egyesült Államokban forgalmazzák.”
Amiről ír, az nem néhány „bolygóáruló” bűne, hanem a jelenlegi civilizációnk működésmódja. Vannak olyan vélemények, hogy a mindenoldali kísértéseknek és fogyasztói kényszernek (lásd: beépített avulás) kitett egyén felelősségét nem fair felvetni, hiszen a teljes fegyverzetét felvonultató marketinggel szemben esélytelen felvenni a harcot. Amíg az antarktiszi turizmust, a delfináriumokat, a javíthatatlan telefonokat, vagy az üdítős palackokat be nem tiltják, az autóipart korlátok közé nem szorítják, és itt még hosszú lenne a sor, addig a fogyasztóktól nem elvárható az önmérséklet. Ezzel egyetért? Az egyén talán látszólag nem sokat tehet a nemzetközi globális folyamatokkal szemben, de azért érdemes megpróbálni. Egyrészt, mert talán bejön a sok kicsi sokra megy elv, legalább néhány probléma megoldása kapcsán. Ha holnaptól senki sem venne orrszarvútülköt, mégiscsak összeomlana ez a feketepiac. Másrészt, mert ahol működik a demokrácia, ott azért beleszólhatnak az egyéni elképzelések a döntéshozatalba. Zürichben most korlátozták a lombfúvók használatát, a tömegek nyomására. Harmadrészt, mert ha feltett kézzel feladjuk, az talán drámaian fel is erősítheti a kedvezőtlen folyamatokat. Ahol valaki eldob egy szemetet, ott hamar szemétkupac lesz, kvázi mint egy kristályosodási folyamat esetében. Szóval,
szerintem a zöldebb életmód főleg attitűd és intelligencia kérdése, ha nem is feltétlenül hatékony.
Jem Bendell angol klímakutató hasonló következtetések után, mint amilyenek könyveiből kiérthetők, Balira költözött, gitározik, gazdálkodik, tudományos karrierjét feladta. Jutott már el oda, hogy hasonló személyes menekülőúton gondolkodjon el?
Megvan a magam személyes menekülőútja, de ehhez nem repülök Balira, nem gitározok és nem vagyok egy gazdálkodó típus. Vonattal járok, nagyokat kirándulok a Bécsi-erdő peremén, leeszem a szőlőt a tőkéről, becsületkasszából veszek sajtot, és tiszta forrásvizet iszom. Kis lábnyom, nagy öröm. Persze afrikai szemmel nézve így is zsíros, túlfogyasztó gazdag gyarmatosító vagyok, de ezeken nem tudok változtatni. Remete nem leszek, de tükörbe tudok nézni.
