A koronavírus-járvány első hullámát nem tragédiaként, sokkal inkább lehetőségként élte meg Földes Eszter. Mint a színésznő a Very Important Planetnek elmondta: ez az időszak még jobban összehozta a családot, új dolgokba kezdtek, a természethez is közelebb került. Környezettudatossága, a Föld megóvása iránt érzett felelőssége miatt csatlakozott a Greenpeace akciójához, és az elmúlt napokban debütált zero waste kollekciója. Emellett e nehéz helyzetben is rendületlenül próbál: most épp a perinatális gyászt feldolgozó, Minden negyedik című előadásra készül. Interjú.
A koronavírus-járvány nagymértékben átalakította az életünket, az első hullám alatt három hónapra teljesen bezárkóztunk. Ti hogyan éltétek meg ezt az időszakot a férjeddel, Lovasi Andrással?
Kifejezetten jól bírtuk. Végre maximálisan kiélvezhettük kertünket , ahogy egymás társaságát is. Bennünket még inkább összehozott ez a helyzet. Rengeteg pozitív élményt éltünk meg, sok kreatív dolgot csináltunk. A pandémia alatt fogalmazódott meg például, hogy Pécsett, a kertünkben családilag tartsunk borkóstolós esteket.
A LA Gardensben.
Ami egy csodálatos családi vállalkozás. Egy gyönyörű kert, teli gyümölcsfával. Hangulatos helyszín egy kellemes borozgatáshoz. András lánya, Lovasi Dóra és munkatársa, Molnár Éva munkája a berendezett miliő. Készítünk borokat, Éva rajzolja a címkéket, én keresztelem őket. András barátja, Németh József a borász, András a producer. Az itt tartott esteken egy szál gitárral szólókoncertet is ad. A csipegetnivaló az én kezem munkája. A hangulatért közösen felelünk. Nagyon szeretjük csinálni.
A saját termésből emellett készülnek gyümölcslevek, lekvárok, pálinka. Igyekszünk mindent feldolgozni, amivel csak elhalmoz minket a kert. Saját termést enni, feldolgozni nekem erős és pótolhatatlan szabadságfaktor.
Milyen tanulságokkal szolgált számodra a tavaszi járvány?
Tanulság helyett inkább felismerés volt. Annak a felismerése, hogy milyen jó csak úgy lenni. Lelkifurdalás nélkül, amiért nem hajtja magát az ember. Hogy az idő a mi kezünkben van. Előtte úgy éreztem, rohanok az idő után. A karantén alatt megtapasztaltam, milyen, mikor az idő tökéletes szinkronban halad velem. Nem hajtott az idő, hanem ringatott.
És mire taníthatott még minket?
Nem beszélnék erről múlt időben, hiszen annyi minden jöhet még. Nem látni a végét. Mire tanít? Inkább úgy fogalmaznék, milyen tanulási folyamatra ad lehetőséget. Figyelni egymásra. Türelmesnek, elfogadónak lenni. Jelen lenni. Lelassulni. Értékelni a minket körülvevő világot, az embereket. Vigyázni arra, amink van. Felelős viselkedésre is tanít.
„Ha ennek vége lesz, igyekszem ebből az életérzésből minél többet átmenteni a hétköznapok hajtásába” – nyilatkoztad egy márciusi interjúban. Bár még nincsenek hajtós hétköznapok, átmentések már bizonyára igen.
Az idővel egy ritmusban lépni nagy szabadság – erre próbálok törekedni.
A járvány a színházi szakmára is hatással van, és merőben új helyzet elé állít titeket. Meddig vagytok képesek kitartani?
Ez borzasztó nehéz kérdés, nem is szívesen általánosítanék ez ügyben. Minden történet egyéni sorsok sokasága, és nem csak a mi szakmánk került ilyen helyzetbe.
Az már látható, hogy milyen hosszú távú következményei lehetnek a leállásoknak?
Ez nagyban függ attól is, mennyi ideig húzódik ez az állapot. Spekulációba nem bocsátkoznék. Nem akarok szorongani.
Tudom, összetett problémáról van szó, de mégis: milyen segítségre lenne szüksége a színházi szakmának?
Ez valóban annyira sokrétű és összetett kérdés, hogy többoldalas tanulmányt lehetne írni róla.
Mindenesetre a színháznak és minden művészetnek az hatalmas felhajtó erő, ha szabadon fogalmazhat. Akkor a színház lelke már jól van. A színház testét pedig gazdasági tényezők határozzák meg. A gazdasági kérdéseket a hatalmi erők koordinálják, a hatalom identitását pedig a politikai túlerő.
Mindeközben rendületlenül próbálsz színházban, és a Mintaapák című napi sorozatot is forgatod.
És ez olyan, mint a sivatagban az oázis. Reményt ad. Annak a reményét, hogy vége lesz, és folytathatjuk. Ha nem is ott, ahol abbahagytuk, de folytathatjuk.
A Ruhastory című YouTube-műsorban említetted, hogy olyan értelmiségi családból származol, amelyben még a kirándulás is ritka volt – míg most a természetközeliség határozza meg az életed. Hogyan lett a nagyvárosi lányból a természet gyermeke?
Valószínű úgy, hogy a nagyvárosi lányt „ki kellett csak csapni a legelőre”. Mikor az első szerelmem elvitt Erdélybe, nekem az meghatározó élmény volt. Meztelenül fürödni a hideg patakban, a napon szárítkozni, mezítláb rohangálni a mezőn, este a tűz mellett, a szabad levegőn aludni, reggel friss aludttejet inni, beszívni a friss levegőt, délután a szénaboglyában hemperegni. A természet szeretete ott fertőzött meg. Az igazi komfortot nem az automatizált betonrengeteg adja, hanem a kapcsolódás a természethez. Nekem legalábbis.
Azt is mondtad, hogy „el kell hagynunk a komfortzónánkat, mert már így is nagy kárt okoztunk”. Nehéz volt ezt meglépned?
Ez egy folyamat. Az embernek türelmesnek kell lennie magával szemben is. Igazából ugyanaz a mechanizmus, mint például fogyókúra vagy sport esetében. Nem elég, hogy a szándék megvan. Tenni is kell érte. Közhely, de tényleg mindig az első lépés a legnehezebb. Aztán ha kitartó vagy, beépül a mindennapokba az a figyelem, amely ehhez kell. És egyszer csak automatizmussá válik. Visszatekintve úgy látom, csak távolról tűnt úgy, hogy ez nagy változást jelent.
Úgy tűnik, ez a természetszeretet odáig fejlődött, hogy Földünk megóvását már-már missziónak is tekinted. Volt egy meghatározó pont, ahonnan ez datálható?
Nem volt ilyen pont, de nem is misszióként élem meg. Egyszerűen csak bennem is minél inkább elmélyülnek ezek a dolgok, annál erősebben érzem a szükségességét, hogy beszéljek erről. Valahogy kötelességként élem meg. Fontos, hogy felhívjuk a figyelmet a bolygónk megóvására, és kulcsot adjunk, kezdő lökést azoknak, akik indulnának, de nem tudják, hogyan is tegyék meg az első lépést. Az emberek szerintem egyre nyitottabbak erre a témára. Lassan-lassan, de egyre nő a figyelem ez ügyben.
Jó hír, hogy egyre inkább a fiatal generációk tanítják e téren a szüleiket. Természetesen mindig van hova fejlődni a témában. Még előttem is hosszú az út.
Ezen az úton fontos lépés volt, hogy te is csatlakoztál a Greenpeace akciójához. E kiállás célja az volt októberbe, hogy Orbán Viktor támogassa egy ambiciózus uniós klímacél elfogadását az Európai Tanácsban. Ma már tudni, hogy a döntést decemberre halasztották. Kaptál bármilyen negatív visszajelzést azért, mert te is kiálltál?
Semmilyen elmarasztaló, negatív reakciót nem kaptam. Hogy a bolygó állapota politika lenne? Nem, nem az. Hanem tény.
Hogy a baj orvoslásának kérdése a politikán múlik-e? Igen.
De csak felelős humanizmussal lehetne hozzáállni a kérdéshez. Persze iszonyú nehéz problémakör, számtalan tényezővel.
A környezettudatosság fontos eleme a fenntartható divat. Mi a helyzet a ruhatáraddal; jöhetnek új darabok, de mondjuk turkálóból?
Igen, imádok turizni. Gimis koromban két dologra spóroltam: antikváriumra és turira. Igyekszem ebben is tudatos lenni. Sőt: évek óta vegán sminket használok, és bármiről is legyen szó, kizárólag vegán, illetve állatkísérlet-mentes kozmetikai termékek jöhetnek szóba. Külön kiemelném a menstruációs kelyhet, mert ez olyan téma, amellyel ritkán találkozom a tudatos életmódváltás kapcsán. Talán szeméremből is. Pedig elképesztő hasznos váltás a betétek, tamponok elhagyása.
Legújabb projekted egy különleges, több elemből álló, zero waste-kollekció, amelynek dizájnját a grafikus, Hanyi Szonja Sára álmodta meg, és amely egyszerre ötvözi az Színház- és Filmművészeti Egyetem melletti kiállást, a fenntarthatóságot és a költészetet.
A mi közös gondolkodásunk onnan indult Szonjával, hogy felkért, hadd fessen a hátamra egy képet, amelyet a fogalmazás szabadsága inspirált, hogy ezzel vállaljon szolidaritást az SzFE tanulói mellett. Igent mondtam, és megkértem Bolega Niki fotós barátomat, csináljunk egy szolidaritási fotózást. Aztán hálája jeléül megkaptam tőle a hátamra festett képet egy kabáton. Akkor kérdeztem meg, mit szólna, ha elindítanánk közösen egy zero waste-kollekciós projektet. Amelynek gondolatiságát, elsődleges inspirációs forrását a gondolat szabadsága adja, és hogy a művészetnek fontos célja összekapcsolni az oly’ különböző gondolkodású lelkeket. Érezhetünk ugyanúgy attól még, hogy másképp gondolkozunk. A #free kollekció vezérmotívuma a piros könyv. E köré szerveződnek a képek. Minden kabátban eldugott hímzéssel szerepel a #free.
A másik kollekció a #poem. Főleg vászontáskák, szintén kézzel festettek, költők arcképével, belül egy titkos zsebre hímzett idézettel. Ennek van egy olyan változata is, ahol Braille-írással található üzenet, mert fontos számunkra az érzékenyítés is.
Az idézetek egyébként tartalmilag a belső szabadság témája körül forognak. És akörül, hogy nem mindig az a valóság, amit látunk. Van, hogy közelebb kell mennünk, hogy meg is érezzük. És amit látunk és érzünk, nem mindig azonos.
A harmadik a #pocket kollekció festett pólókkal. Egy kis játékos, patentos háromszög zsebbel bolondítva, amit úgy hordasz, ahogy kedved tartja. Vagy úgy, hogy az adott költő arca látszik, vagy úgy, hogy a titkos idézet.
Nem csak a hátfestéssel és a kollekcióval fejezted ki a szolidaritásod az SzFE-sekkel: őrséget is álltál az egyetemen. Mivel ez az ügy is politikai színtérre került, nem tartottál attól, hogy megbélyegeznek?
Én valakik és valami mellett álltam ki, nem valakik vagy valami ellen. Nagy különbség.
Az viszont biztos: ennek a történetnek itt nincs vége.
Nyáron, öt év után viharos körülmények között távoztál a Karinthy Színházból, amelynek művészeti vezetője lettél volna az idei évadtól. „Nem is tudom lezártnak tekinteni ezt az ügyet” – nyilatkoztad egy júliusi interjúban a kialakult helyzetről, majd hozzátetted: a nyilvános bocsánatkérés jólesne. Az interjú óta több mint négy hónap telt el: megtörtént a bocsánatkérés?
Nem. A tiszta lelkiismeret hiánya meggátolja őket ebben. De nem szeretnék beszélni erről a témáról, túl fájdalmas és túl álszent, alakoskodó, gyomorforgató ügy.
Nem akarok semmilyen formában gondolkodni ezekről az emberekről .
„A Karinthy-szellemiség alapja a humánum és szabadság” – mondtad szintén ebben az interjúban. A Karinthy Színházban már nem, de máshol tudod ezt az eszmét képviselni?
Mindenhol és bárhol, ahová megyek. Viszem magammal.
Jelenleg a Manna Produkció Minden negyedik című előadását próbálod Csábi Anna rendezésében. A leírás szerint a darab azokról a nőkről szól, akik megélik a bennük fejlődő élet elvesztését. Az előző beszélgetésünkkor elmesélted, hogy neked is volt hasonló élményed. Ennek ellenére könnyen igent mondtál a felkérésre?
Igen. Felszabadító volt a gondolat, hogy beszélhetek ezekről a traumákról. Szinte vártam, hogy megoszthassam az én történetemet is a próbák során.A perinatális gyász mélységes tabunak számít. Egy titkos, könnyekkel teli, láthatatlan világ, tele szégyennel, fájdalommal, kérdésekkel. Művi abortusz, spontán vetélés, sürgősségi császármetszés, félidei megszakítás fejlődési rendellenességre hivatkozva.
A perinatális veszteség hiába gyakori, társadalmi szinten képtelenek vagyunk kezelni.
Az ilyen traumán átesett nőknek illik elhallgatni a problémájukat, gyászuk érthetetlen, illegitim és tabu. Minden negyedik várandósság idő előtt megszakad. Erről a témáról kötelező beszélni!
Milyen anyát alakítasz?
Egy olyan anyát, aki nem akart anya lenni soha, de az lett. Egy anyát, aki küzd magával. Egy anyát, aki próbálja legyőzni magát, hogy nyerhessen. Egy anyát, aki azt akarja, hogy a fia büszke legyen rá. Egy anyát.
Nem ez az egyetlen nagy feladat most az életedben.
A zárások ellenére közben próbálom a készülő monodrámámat Vörös Róbert rendezésében. Borzasztó izgalmas munka. Többet egyelőre nem mondhatok, de annyit mindenképp, hogy nem kaptam még ilyen nehéz feladatot. Gyönyörű, mély anyag.
(Fotók: Bolega Niki)
