Az illiberalizmus nem az égből pottyant közénk, hanem a liberális demokrácia és a posztmodern kapitalizmus válságának a terméke – hívta fel a figyelmet Jávor Benedek az osztrák „Kippunkte der Demokratie – Handbuch gegen den illiberalen Staat” (A demokrácia fordulópontja – Az illiberális állam ellen) című könyvnek az osztrák Parlamentben tartott bemutatóján elmondott beszédében. A kötet megszületésében szerkesztőként és szerzőként közreműködő, egykori zöld EP képviselő beszédét szerkesztve, kissé rövidítve tesszük közzé.
Az illiberalizmus valamiféle kelet-európai politikai-kulturális egzotikumból, aminek sokan látni szerették volna, korunk meghatározó politikai irányzatává vált. Nem csak Szlovákiában, Csehországban, korábban Lengyelországban kerültek hatalomra illiberális populisták, nem csak Ausztriában, Hollandiában, Franciaországban, vagy Spanyolországban dörömbölnek a hatalom kapuján. Donald Trump győzelmével a világ vezető hatalmában kerültek kormányzati pozícióba. Ahol nem csupán a magát sokáig a világ legpéldásabb demokráciájának gondoló amerikai demokratikus berendezkedés villámgyors, Orbánt, Kaczinskit, Ficot megszégyenítő sebességű lebontásába kezdett. Rövid idő alatt a múlt relikviái közé küldte a II. világháború után kialakult szabály és intézményalapú, multilaterális nemzetközi rendszert is. Ahogy arra Mark Carney kanadai miniszterelnök legutóbb Davosban nagyon helyesen rámutatott, amiben élünk, az nem egy válság, nem is egy átmenet, hanem a korábbi világrend lezárása. Az új éra pedig az erő, a nyílt hatalmi vetélkedés, a szabályok érvénytelenségének és a kiszámíthatatlanságnak a korszaka lesz.
A világ egyfajta weimari pillanatot él át, amikor a válságok közt evickélő demokráciát páratanul rövid idő alatt egy teljesen más logikájú, más eszközökkel operáló rendszer váltja fel a bolygó jelentős részén. Ebben a helyzetben fontosabb, mint valaha, sőt, talán szó szerint élet-halál kérdés, hogy megértsük, mi nyitott utat ezeknek az illiberális erőknek.
Hogy honnan nyerik társadalmi támogatásukat, hogyan bontják le tégláról téglára a demokrácia bástyáit, és hogyan segítik egymást egy globális hálózatba, egyfajta Illiberális Internacionáléba kapcsolódva.
Az illiberalizmus ugyanis nem az égből pottyant közénk, hanem a liberális demokrácia és a posztmodern kapitalizmus válságának a terméke. És mint ilyen, nyilvánvalóan nem is fog eltűnni pusztán ráolvasások és demokratikus ördögűző szertartások eredményeképpen, ha nem orvosoljuk azokat a válságjelenségeket, amelyek a felemelkedéséhez vezettek.
Az okok természetesen összetettek. Az illiberalizmusról szóló szakirodalom rendkívül sokat foglalkozik az intézményi aspektusokkal. Milyen intézmények tudnák feltartóztatni az illiberalizmus terjedését, vagy hogy hogyan bontják le ezeket a fékeket és ellensúlyokat hatalomra kerülve.
A valódi kérdés: miért nem védik meg a társadalmaink a saját demokratikus intézményeiket?
Miért hagyják látszólag közönyösen, hogy az illiberális kormányok szétszereljék a demokrácia biztosítékának tekintett intézményeket? Ennek oka pedig relatíve egyszerű. Azért, mert nem érzik, hogy ezek az intézmények méltóak lennének rá, hogy felemeljék értük a szavukat. Elvesztették a hitüket, hogy ezek az intézmények az ő mindennapi érdekeiket szolgálnák, az ő boldogulásuk eszközei lennének. Európa számtalan, sok tekintetben különböző demokratikus, illiberális válságában van egy közös pont. A válságok kibontakozását mindenhol a demokratikus intézményekkel szembeni közbizalom drámai csökkenése előzi meg. Demokráciánk jóval előbb vesztette el a társadalmaink jelentős részének belé vetett hitét, mint hogy választási vereségeket szenvedett volna.
A bizalom elszivárgása elsősorban annak köszönhető, amit egykori magyar zöld parlamenti képviselőtársammal, Scheiring Gáborral készülőben lévő könyvünkben hármas leértékelődésnek (triple devaluation) nevezünk. A társadalom jelentős részének leértékelődéséről beszélek, három, egymással is összefüggő területen. Az első a gazdasági leértékelődés. A neoliberális konszenzus korábban is jelen lévő belső ellentmondásait a 2008-as pénzügyi válság drámaian hozta a felszínre. A száguldó globalizáció szárnyaló makroadatai elfedték ennek gazdasági modellnek a társadalmi árát. Jelentős társadalmi csoportok vesztették el munkájukat, megélhetésüket a fejlett világban végbemenő dezindusztrializáció miatt. Az amerikai Rozsdaövezetben, Észak-Franciaországban, az egykori Kelet-Németországban és máshol. Ezt a veszteséget a piacosítás, a globalizáció, a hatékonyság lázában égő politikai erők hajlamosak voltak a gazdasági sikerek árnyékában figyelmen kívül hagyni. Ez vezetett a második, a politikai leértékelődéshez. A folyamatok vesztesei úgy érezték, hogy problémáikat, nehézségeiket a regnáló politikai erők félresöprik, senkire nem számíthatnak: a képviseleti demokrácia intézményei nem látják el az ő képviseletüket. A gazdasági denivellálódás, és a politikai kirekesztettség érzéséhez kapcsolódott hozzá az az érzés, hogy kulturális mintáik, értékválasztásaik, megszokott hétköznapi világuk normái is idejétmúlttá, hovatovább nevetségessé váltak a mainstream számára. Ez a harmadik, a kulturális leértékelődés.
Ahogy az lenni szokott persze, a magukat a társadalom peremére szorított, feláldozható társadalmi ballasztnak érző rétegek nem csupán elvesztették hitüket és bizalmukat azokban az intézményekben, amelyeknek papíron őket kellett volna szolgálniuk. De eszközt találtak arra is, hogy kiábrándultságuknak hangot adjanak. Éppen úgy, ahogy az 1929-es világválság áldozatai a fasizmusban és nácizmusban találták meg a keserűségüket kifejező, rendszerbontó erőt, úgy fordulnak ezek a kiábrándult társadalmi rétegek ma az illiberalizmus ajánlata felé.
Éppen ez fűti az illiberalizmus lokomotívját, az elitekkel, a fennálló rendszerrel és intézményekkel szembeni elégedetlenség és bizalomvesztés. Erre pedig nem elég válasz számukra az, hogy de hiszen ezek nácik, hogyan állhattok mögéjük?!
És itt érkezünk meg mondandóm, és kiadványunk, a Handbuch gegen den Illiberalen Staat másik fontos állításához.
Merthogy az illiberálisok persze nem csupán tévednek, hanem tudatosan hazudnak. Javaslataik nem jelentenek kiutat a válságból, sőt, sokszor éppen elmélyítik azt.
Nézzenek csak rá Magyarországra, amely 16 év illiberális kormányzás után Európa elszegényedő sereghajtójává küzdötte le magát az egykori reményteljes éltanulóból. És persze az elitellenességük is hazug, képviselőik gyakran az elit elitjéből jönnek, elég ha a milliárdos családba született Donald Trumpot, a brit felsőtízezer sarját, Boris Johnson-t, a bróker családból jövő Nigel Farage-t, a Goldmann Sachstól az Allianz Global Investorsig terjedő karrierjű Alice Weidelt vagy az eleve politikusdinasztiából jövő Marine Le Pen-t említem.
Mégis, nem elég ezeket az igazságokat elmondani. Nem fogunk célt érni velük. A most bemutatott Handbuch számtalan igazságot tartalmaz. Azonban mindez nem elég. A bevezetőben Bertold Brecht „Az igazság megírásának öt nehézsége” című munkáját idézem fel, amelyben Brecht azt írja, hogy nem tudjuk kideríteni az igazságot a barbár viszonyokról anélkül, hogy gondolnánk azokra, akik szenvednek tőlük, és ami talán még fontosabb, hozzáteszi: az igazságot oly módon kell bemutatnunk, hogy az fegyverré váljon a kezükben.
Ezt a két igazságot soha ne tévesszük szem elől, amikor alternatíváinkat, ajánlatainkat fogalmazzuk meg a társadalom felé. Nem beszélhetünk az igazságról anélkül, hogy azokra gondoljunk, akik szenvednek a fennálló viszonyoktól. De nem elég gondolni rájuk: a cselekvés lehetőségét is a kezükbe kell adjuk, hogy szenvedéseiktől megszabadulhassanak.
Amikor tehát az illiberális állam kialakulását, működését, eszközeit elemezzük, ennek célja nem lehet csupán annak elutasítása, szégyentelen természetének leleplezése.
Az illiberalizmussal olyan ajánlatot kell szembeszegeznünk, amely az elkeseredett, magát marginalizáltnak érző tömegek számára a jobb élet reményét kínálja.
A hármas leértékelédőssel nem csupán az illiberális program elutasítását kell szembe állítanunk. Hanem egyfajta hármas újraértékelést (triple revaluation), annak az ajánlatát, hogy hogyan nyerjük meg őket a demokrácia, egy fenntartható szociális, jóléti demokrácia számára, amelyben hihetővé válik számukra hogy az a javukra válik.
És itt, az Osztrák Parlamentben, volt magyar és európai parlamenti zöld képviselőként talán annyival továbbléphetek a Handbuch keretein, hogy azt mondjam: ez ma a zöld politika feladata és kihívása Európában és a világban.
(Disclaimer: Jávor Benedek tagja a Zöld Hangot kiadó Zöld Műhely Alapítvány kuratóriumának)
