Masszív, karakteres tömbje uralja a tájat, távolról is könnyen beazonosíthatják a kéktúrázók a Gerecse legkeletibb csúcsának számító Nagy-Getét, a kaptatóját pedig – ha nyugatról jönnek – nem feledik könnyen, akárcsak a kilátást a tetejéről. A 456 méteres hegy a kultikus Kinizsi Százas teljesítménytúra útvonalában is helyet kapott,
a szerencsésebbek síklóernyősöket figyelhetnek meg az oldalában, a balszerencséseket kroszmotorosok idegesítik.
Azt viszont kevesen tudják, milyen történelmi szerep jutott neki a magyar outdoor sportok világában: 1908. január 19-én itt tartották meg az első magyarországi síversenyt. Mára már hihetetlennek tűnő körülmények között.
Az előzményekről, a magyar sízés születéséről és hőskoráról a sportág egyik nagy ismerője, Schäffer János írt összeállítást a Síelők.hu oldalon. Eszerint 1892-ben egyszere több helyen kezdtek hazánkban síelni: Chernelházi Chernel István Kőszegen mutatta be Norvégiából hozott síléceit, míg Bély Mihály és Demény Károly a Kis-Svábhegy lejtőjén síztek először, miközben már Erdélyben is felcsatoltak néhányan. A sízés a túrázók körében kezdett elterjedni, neves természetjáróink és hegymászóink síléccel járták a magashegységeinket, amelyek között kiemelkedő hely jutott a Magas-Tátrának. Miután pedig 1908-ban Jordán Károly és Serényi Jenő megalapították a Magyar Sí Klubot, mindjárt meg is tartották az első síversenyt a Dorog melletti Nagy-Getén.
1909-ben a Normafánál már síugróversenyt is rendeztek, a Tátrában sáncok és a sípályák épültek.
De vissza a Nagy-Getére és 1908-ba. Szabó Gyula helytörténész bejegyzése szerint az első hazai síverseny a Dorog és Tokod határán lévő Körtelesi majorból indult, a Kis Kőszikla lábától.
A nyolc versenyző a fővárosból vonattal érkezett,
majd Barcza Imre, Berán János, Büttel János, Fodor Károly, Hruby Ede, Madaras Jenő, Serényi Jenő és Vigyázó János nekivágott a kemény, valódi férfiakat igénylő küzdelemnek az Auguszta-telepen található célig.
Bár dédanyám testvéréről, a versenyt megszervező Serényi Jenőről cikkek, kiadványok sokaságát őrizzük itthon, az első versenyről nemrég számunkra is új, különleges részletek láttak ismét napvilágot.
A Csupa Sport az Arcanum segítségével fellapozta a Sport-Világ 1908. január 26-i számát, amelyben az egy héttel korábbi versenyről így tudósítanak: „A két hét előtt hullott hó sokat olvadt, ami pedig megmaradt, a nedves időjárás következtében jéggé fagyott. (…) A megteendő út Dorogtól a Gete-tetőn át a völgykatlanba körülbelül 12 km, 300 méter emelkedéssel. Bár a versenyt a rossz hó miatt sokan feladták, annál értékesebb az elsők győzelme. A részletes eredmény a következő: 1-sők Fodor Károly és Serényi Jenő, idő: 1 óra 28 perc. Fodor egy síhosszal előbb, mivel csak egymás után haladhattak. 2. Berán János, idő: 1 óra 36 perc.”
Az akkori időkben nagy figyelmet keltő eseményről a portál szerint a Pesti Hírlap is beszámolt. A tudósítások szerint néhány lépésnyire lehetett csak látni a ködben,
több versenyző eltévedt, mások pedig csak a köztük gyalogló szurkolóktól tudhatták meg, hogyan állnak a versenyben.
A Nagy-Gete természetközeli sportokban, túrázásban betöltött mai szerepéről a Turista-magazinban is olvashatunk. Eszerint a környéken Dorog, Tokod, Csolnok mind alkalmas kiindulópontok, de a kéktúrázóknak egy-egy szakasz bejárása rejthet magában szervezési bizonytalanságot, ha vonattal vagy busszal jönnek. Mint a magazin írja:
„az OKT legmegerőltetőbb gerecsei szakasza.
A Nagy-Gete 456 métere jól megdolgoztatja az izmokat, feljutni rá nem is olyan egyszerű. A keresztező távvezeték alatt még pár percig a plató átmeneti simaságát élvezhetjük, de aztán ahogy az ösvény balra, egy fenyves irányába kanyarog, úgy válik egyre durvábbá. (…) A vékony termőréteg a fákat sem engedi szép magasra nőni, így inkább csak bozótosnak hívhatjuk a körülöttünk növő erdőt.”
Minthogy a környék uralkodó hegyén járunk, amelyet nehezen hódítanak meg a fák és az erdők, a kilátás is páratlan. A Természetjáró megfogalmazása szerint jól megfigyelhető innen a Gerecse rögös szerkezete, sasbércek és medencék alkotják, ezért szigetszerű hegyek látványában gyönyörködhetünk.
Személyes véleményünk szerint ez Magyarország egyik legsajátosabb, alábecsült szépségű tája,
a Balaton nélküli Balaton-felvidék, amelyet ugyanúgy lehetne a magyar Toszkánának is nevezni. A magyar tenger helyett pedig a Duna gazdagítja tovább a látványt.
Kiemelt kép: Wikipedia Commons
