Közvéleménykutatók gyakran hangsúlyozzák, hogy választásaink alapvetően nem racionálisak, hanem érzelem-vezéreltek. Mi minden befolyásolja az emberi viselkedést? Ezt annak fényében kérdeztük Czabán Samu viselkedés-elemző jogpszichológustól, hogy azt látjuk: a mostani válságos időkben rendre szélsőséges megoldásokat fontolgató populista vezetőket választanak vezető hatalmak élére.
Diktátorokra hagyjuk, hogy formálják a világrendet. Ennyire nem ismeri fel az emberiség a saját érdekeit?
A modern tudományos pszichológia szerint az emberi döntéshozatali mechanizmusok alapvetően evolúciósan kialakult adaptív megoldások arra, hogy az emberek feldolgozzák azt a rettenetes mennyiségű információt, ami a külvilágból jön. Már egy emberi arc felismerése is, amit mi teljesen természetesnek veszünk, bonyolult számítást igényel: felfogni, hogy embert látunk, hogy vonásai alapján ismerjük, hogy milyen emlékeink és érzelmeink vannak az illetőről. De ezek a döntéshozatali mechanizmusoknak nagyjából ugyanolyanok százezer éve, és nem tesznek minket képessé arra, hogy megfelelően értékeljük a környezetpusztítás veszélyeit vagy a bonyolult korrupciós viszonyokat. Könnyebben félünk egy tigristől, mint az ultrafeldolgozott élelmiszerek okozta esetleges ráktól – pedig a rák sokkal több embert megöl a tigriseknél. De azt is látni kell, hogy az olyan gondolkodásra vonatkozó fogalmak, mint hogy valami racionális vagy irracionális, értéktelítettek, tehát nem értelmezhetők anélkül, hogy megmondanánk, mihez képest.
Mit súg a bennünk élő „homo economicus”
A saját boldogulásunk szempontjából viselkedünk irracionálisan, vagyis inkább nem adaptív módon, úgy gondolom.
Mi van, ha egy viselkedés racionális az egyéni haszon-maximalizálás szempontjából, de irracionális, ha az unokáinknak is hasonló életvitelt akarunk biztosítani, mint ami nekünk van? Más célokhoz más racionalitások kapcsolódnak. Sokszor, amikor a modern korban racionalitásról beszélünk, a hagyományos matematikai, leginkább a közgazdaságtanból ismert racionalitást értjük alatta. Ez a homo economicus nézetrendszere: az emberé, akinek fix preferenciái vannak, aki tudja, mit akar, költségeket, hasznokat számít, és ez alapján, a személyes céljaihoz igazítva választja a leginkább optimalizált viselkedést. Ebből a tekintetből racionális egyéni döntések vezetnek irracionális eredményre.
Azon az alapon teheti ezt meg egyébként a homo economicus, hogy a máról holnapra való túlélésen nem kell gondolkodnia, hiszen hó elején jön a fizetés. Nem úgy, mint az ősembernek, akinek nap mint nap kézbe kellett vennie a szakócát. Maolyan létbiztonságban élünk, mint korábban soha. Félő, hogy ez nem marad így.
Létbiztonságról a lakhatás és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés tekintetében beszélhetünk. De azért antropológus kutatók arra a következtetésre jutottak, amikor tanulmányozták a mai vadászó-gyűjtögető közösségeket – amelyek nyilván nem feltétlenül reprezentálják a hasonló ősi közösségeket -, hogy alapvetően, hozzánk képest, nagyon keveset dolgoznak. Nyilván nem modern értelemben vett munkát végeznek, de az látszik, hogy a természet az ember számára – egyes vidékeken – kincsesbánya. Napi pár óra gyűjtögetéssel megszerezhető a megélhetéshez szükséges élelemmennyiség. És azt is sokan leírják, hogy ezekben a vadászó-gyűjtögető kultúrákban az egyénnek jóval nagyobb a gazdasági autonómiája, az embereknek nincsenek főnökeik, és mindenki birtokában van a túléléshez szükséges tudásnak: hol van víz, hogyan kell ruhát készíteni. Lehet, hogy nekünk jön a fizetés, mégis sokkal kiszolgáltatottabbak vagyunk.
Tanulhatnánk fenntarthatóságot a sivatagban élő busmanoktól
Azért a túlélés nem feltétlenül mentes stressztől és kiszolgáltatottságtól a vadászó-gyűjtögető törzsek számára. A megélhetéshez szükséges élelem előállítása sok munka, ha egyáltalán akad aznapra elejthető vad, iható víz.
James Suzman írt könyvet a Kalahári-sivatagban élő busmanok életmódjáról, Affluence Without Abundance címmel. A címe is utal arra a megállapítására, miszerint az egyik legfenntarthatóbb, ám eltűnőben levő – társadalom a busmanoké, hiszen gazdasági bőség nélkül biztosít számukra jóllétet. Pedig a sivatag nem tűnik a legoptimálisabb környezetnek. Nyilván nem akarom romaticizálni ezt az életmódot, de arra jó lehet, hogy rávilágítsunk, emberek egy teljesen más életmód mellett is tudnak boldog és teljes életet élni. Ráadásul, a törzsi élet sem mentes a szenvedéstől, de ott talán az emberek jobban a jelenben éltek, a jelen valódi problémáin aggódtak, nem pedig a fejükbe zárva szorongtak egy képzeletbeli jövőn vagy a múlt elszúrásain.
A nem racionális viselkedéshez visszatérve, azt nyilván magyarázza, illetve súlyosbítja az információs elárasztás, amiben az utóbbi jó néhány évben élünk.
Neurobiológusok is gyakran beszélnek arról, hogy ha mindig csak befelé töltődik az információk sokasága az emberekbe, akkor az agynak nem jut ideje arra, hogy pihenő és feldolgozó módba kapcsoljon, és ezeket az információkat megeméssze. Ezért is mondják, hogy a semmittevés, a céltalan bambulás mennyire fontos. Ezért érdemes például legalább a tömegközlekedésen, utazással eltöltött időt kicsit csak szemlélődésre fordítani.Ma már az is veszik el, hogy simán aszemkontaktust felvegyük valakivel, mert mindenki a telefonjában van eltemetve. Pedig tök fontos lenne ránézni más emberekre, küldeni vagy kapni egy mosolyt.Mindez persze nem azért van, mert az emberek gyarlók, lusták, buták, hanem, mert a technológiai cégek ráeresztettek a társadalomra egy iszonyat addiktív technológiát, amelynek pszichés hatását előzetesen senki nem tesztelte.Egy nagy társadalmi kísérlet alanyai vagyunk. Ami egyébként nagyon abszurd:gondoljunk bele, ha most be akarnának vezetni egy új gyerekjátékot, biztos, hogy mindenféle hatósági ellenőrzésen és hatásvizsgálaton végig kéne mennie. Az okostelefonokkal ez nem történt meg. És pont mivel függőséget okoznak, nem az egyén tehet róla, hogy túlhasználja őket, és nem is lehet egyénileg kiszerződni belőle. Ha a rendszer egésze romlik el, akkor a rendszert kell megjavítani.
Az összeomlás lehetőséget adna egy emberbarát életformára?
Az életformánk tetemes mennyiségű energiát használ, teljes mértékben függ is tőle, ennek forrása pedig véges, és nem pótolható megújulókkal. A nyári spanyolországi blackout is megmutatta, hogy a civilizációnk adottságait olyan természetesnek vesszük, hogy a hiányuk összeomláshoz vezet.
Sokan mondják, hogy a klímakatasztrófa – mármint amikor az emberi klímagyilkolás visszacsap – nem úgy fog eljönni, hogy egyszer csak megszűnik az áram, kitörnek a vulkánok, kiáradnak a folyók, hanem fokról fokra egyre több problémával kell szembenézni. Márpedig ha ez így alakul, akkor talán lesz időnk alkalmazkodni Természeti katasztrófák után egyébként megfigyelték, hogy sokszor nagyon szolidárisak lesznek a közösségek – nem fosztogatni kezdenek, hanem sokkal inkább segítenek egymásnak.
A könyvemben – melynek címe Jog, pszichológia, társadalom: rejtett kölcsönhatások – is foglalkozom azzal, hogy a modern kapitalista termelési verseny világában mennyire magától értetődőnek tekintik, hogy az ember alapjában véve versengő lény, ember embernek farkasa. Azt a képet sugallják, hogy a civilizációs máz alatt mi valójában elpusztítanánk egymást. Holott ez nem igaz – sokszor inkább a civilizáció tesz barbárrá és közönyössé a szenvedésre. Az ember egyedül életképtelen, csak úgy tudotttúlélni, ha együttműködött, pont ezért inkább proszocialitásra vagyunk huzalozva. Ezt csak azért hozom be, mert a civilizációs összeomlás mögött én nem a Mad Max-et látom, hanem talán lehetőséget egy emberi természethez közelibb életmódra – meleg zuhany nélkül, de intimebb közösségekben.
Kis közösségekben igen. Törzsek, országok viszont mindig is háborúztak, és most is ezt teszik. Erőforrás-háború folyik a szomszédunkban.
Aránylag nagy közösségben is tudunk kooperálni, gondoljunk csak bele, hány millió ember működik együtt az Európai Unióban!
Az EU épp most esik szét…
Az EU politikai szövete teli van anomáliákkal, de például gazdaságilag és társadalmilag integráltabbak vagyunk mint valaha. Nekem ezt elég nehéz szétesésnek látni, bármennyire is ezt sulykolja a patrióta tömb. Van versengés, persze, és elismerem, hogy az emberekalapvetően kis közösségekben működnek legoptimálisabban.
Egy jó drukker a vesztes helyzetben is kitart
Visszatérve a politikai választásainkra, értem, hogy azok is a marketing befolyása alatt állnak, ráadásul olyan bonyolulttá vált a világ, hogy még annak is, aki mindennap olvas híreket, nehéz értenie, hogy mi történik. Nehéz kritikusan olvasni híreket, szakpolitikai dimenziók mentén értékelni egy kormány működését, de közben meg kötelességünk volna, hiszen a mi felelősségünk, hogy mi történik velünk, nem?
Már megint az egyén felelőssége a világ minden terhét vállára venni? Én ezzel nem értek egyet. Egy heti 40 órán át fizikai munkát végző embernek este annyira van ereje, hogy a tv-t nézze, teljesen jogosan. Ráadásul a politikai választások sosem voltak racionálisak, ez egy felvilágosodás korából örökölt téveszme. Sokkal inkább olyan, mint egy focicsapattal való érzelmi azonosulás, amibe belefér, hogy a csapat néha rosszul teljesít – ezért is van az, hogy sokszor a rossz kormányzás sem tántorítja ez a szavazókat. Egy jó drukker arról ismerszik meg, hogy olyankor is hű marad, amikor kiesünk a legjobbak közül.
A másik oldalon meg az sem racionális, hogy az emberek közérzetét befolyásoló kellemetlenségeket a kormányon verik el, akkor is, ha ezekért éppen nem felelős. Amerikában vizsgálták, hogyan változtatták meg a kormány népszerűségét olyan véletlenszerű, szerencsétlen események, mint például egy cápatámadás. Az érintett falvakban 5-10 százalékponttal népszerűtlenebb volt a miniszterelnök. Szóval nem az az igazi kérdés, hogy miért döntenek irracionálisan az emberek, hanem, hogy az ilyen típusú parlamentáris demokráciának egyáltalán van-e értelme? Különösen annak tudatában, hogy a parlamenti képviselők, akik elméletileg a törvényeket hozzák, olyan dolgokról szavaznak, amikhez nem értenek. Nincs ember, aki egyszerre értene az atomszabályozáshoz, a büntetőjoghoz, vagy a szociálpolitikához.
A semmihez sem értő parlamenti képviselőknél csak a politika által vezérelt hivatalnokok felelőssége nagyobb, akik kénytelenek a saját szakmai meggyőződésükkel ellentétes előterjesztéseket készíteni – ezt látjuk most az USÁ-ban. Tudunk ennél jobbat?
A helyi önkormányzatiság például jól tud működni. A szubszidiaritás, vagyis, hogy a problémát ott kell megoldani, ahol keletkezik, ahol a legjobban kezelhető, fontos elve az EU-nak is.
Igen, de ennek kiterjesztése is problémás lehet, hiszen, ha mondjuk az egyik település úgy dönt, hogy mindenkinek lehet fegyverviselési engedélye, egy másik település viszont ezzel ellentétes jogszabályt hoz, az teljes káoszhoz vezethet.
Nem azt mondom, hogy mindent helyi szinten kell szabályozni – például a fegyverviselést pont nem -, de önkormányzati szinten könnyebb elkerülni, hogy az emberek a saját érdekeik ellen szavazzanak. Szerintem a helyi politikusok kiválasztásában inkább tud érvényesülni a “racionalitás”, mert jobban működik a visszacsatolás. A polgármester is végigsétál néha a településen, és akkor számon kérhetik rajta a döntéseit. Én azt értem, ha a helyi iparűzési adóból játszótér épül (vagy azt is, ha nem, mert ellopják). De nyilván nem elkerülhető, hogy bizonyos döntéseket állami, vagy nemzetközi szinten hozzunk meg. Csak ma a középső állami szint a leghangsúlyosabb, pedig úgy látszik, az kezeli a legkevésbé hatékonyan a modern kor problémáit.
Van egyáltalán értelme önmérsékletre inteni?
A mai gyakorlat egyáltalán nem igazolja, amit mondasz. A polgármesterek és a képviselők ugyanúgy az újraválasztási esélyeiket tartják szem előtt, és nem szeretnek népszerűtlen döntéseket meghozni, inkább a többségnek tesznek gesztusokat. Jó példa erre az autósok érdekeit sértő intézkedések elodázása.
Miért cáfolná ez, amit állítok? A helyi politika tükrözi a többség érdekeit, ezt várjuk el a demokráciától, nem? Az autó nagyon fontos szimbolikus tárgy az emberek számára – egy eszköz, ami az autonómia kiteljesedése, bárhová eljutsz, miközben ki tudod zárni a külvilágot. Még akinek nincs autója is sokszor az autózás bűvkörében van.
Mert ezt sugallják neki a rendkívül hatásos autóipari reklámok. A többség akarata pedig nem feltétlenül a többség érdeke, épp erről beszélgetünk.Jó példa aklímavészhelyzet. Kommunikációs hiba, hogy ezt nem sikerült az emberek tudatába úgy bevinni, hogy a valódi következtetéseket levonják, és a szelektív hulladékgyűjtéssel ne pipálják ki a teendők sorát?
Pléh Csaba és Forgács Bálint, a pszicholingvisztika kutatói arra figyelmeztetnek, hogy a klímaváltozás és az ökológiai összeomlás kapcsán is nagyban meghatározzák gondolkodásunkat a metaforák. Érvelésük szerint a mai szóhasználat nem ragadja meg a probléma valódi természetét, túl könnyed és szelíd. Az „üvegházhatás” kifejezés például félrevezető, hiszen az üvegházak elegáns, törékeny szerkezetek, így ez a metafora egyáltalán nem ad reális képet a folyamat fenyegető jellegéről. A „globális felmelegedés” sem jó kifejezés, hiszen a meleg többnyire kellemes időt jelent, míg itt területek elsivatagosodásról és lakhatatlanná válásáról van szó. A „klímaváltozás” teljesen semleges, és nem utal arra, hogy a Föld egyensúlyi állapotának felborulása milyen drasztikusan megváltoztathatja életfeltételeinket. A „klímakatasztrófa” ijesztőbb szó, mégis passzív, tehát olyan jelenséget ír le, ami az emberekkel csak úgy megtörténik, nem pedig maguk az emberek okozzák. Miért nem „klímagyilkosságról” vagy „globális megsülésről” beszélünk? Jól látszik tehát, hogy a kifejezések azon keresztül, hogy milyen asszociációs hálózatokat indítanak be, egyáltalán nem semlegesek. De ha az önmérsékletre érted a „valódi következtetést”, azzal az a probléma, hogy ez értelmetlen cél egy olyan társadalomban, amely nap mint nap arra ösztönöz, hogy fogyassz minél többet.
Ahogy az emberektől nem lehet önkorlátozást elvárni, úgy a globális cégektől, bármely területen tevékenykedjenek is, még kevésbé lehet. A lobbierejük pedig mérhetetlenül nagy. Csak egy példa a sokból: az Európai Unió 2023-ban újabb tíz évre engedélyezte a glifozáttartalmú totális gyomirtók forgalmazását. Mi másért, mint gyártói érdekből?
A kormányok és az EU is a gazdaság pörgetésével vannak elfoglalva. Az a durva paradoxon áll fenn, hogy miközben Amerikában és a régóta fejlett országokban hét évtized alatt megsokszorozódott a GDP ésa rájövedelmek, eközben a lakosság boldogságszintje nem nőtt. Tehát a gazdasági fejlődés nem jár együtt a mentális jólét növekedésével, sőt, a civilizációs betegségek aránya növekszik. Márpedig, ha ez így van, akkor mi a fenéért csináljuk ezt az egészet?
A kiút nyilván egy igazságosabb elosztás lenne, amire azt szokták mondani a gazdasági növekedés pártolói, hogy ez már bolsevik duma, és hogy az egész világgazdaság leállna, az emberek elveszítenék a munkahelyüket, hogyha lemondanánk a folytonos növekedésről.
A fogyasztás legnagyobb része globálisan a társadalom felső 10 százalékához kapcsolódik. Valójában tehát, ha csökkenne a felső rétegek túlfogyasztása, az nem veszélyeztetné a társadalom tömegeinek jelenleg sem túl magas életszínvonalát…
A munkahelyek jó része viszont megszűnne.
A globális Gallup felmérés húsz éve vizsgálja, mennyire elégedettek az emberek a munkahelyükkel. A 80%-uk azt mondja, nem szereti a munkáját, nem kapcsolódik hozzá, vagy egyenesen utálja. Az emberek komoly része szerint nincs semmi értelme annak, amit a munkahelyén csinál. A termelékenység növekedésével a munkaidőnek csökkennie kéne, ezzel szemben egyre többet dolgozunk. Persze nyilván óriási különbségek vannak a gödi akkumulátorgyárban 19. századi klasszikus gyári munkát végző filippínó rabszolgák, illetve egy klinikai pszichológus, vagy egy önmagát foglalkoztató vállalkozó munkája között. De azt látni kell, hogy a legtöbben nem a létünk fizikai alapjait termeljük újra, tehát a munka funkciója szinte vallási: a javak elosztásáról szól. Vicces volt látni, hogy amikor elkezdtek terjedni az önvezető metrók, megjelentek a sétálgató metróőrök. Nyilván azért, hogy ne kelljen őket elküldeni. Én komolyan úgy gondolom, hogy adjuk oda nekik a pénzt, és hadd maradjanak otthon vagy legyenek a barátaikkal. Nem kell, hogy ezeket az embereket erre a munkára kényszerítsük, csak mert a munkának olyan nagy a morális státusza, hogy munka nélkül nem ember az ember. A munkalapú társadalom – ezt VekerdyTamás fogalmazta meg így – a bunkók társadalma. Pont azért, mert ha mindig dolgozik az ember, akkor nincs idő gondolkodni, semmit tenni, nincs energia a kreativitásra, vagy arra, hogy bölcsekké váljunk.
Szerintem nem mindenki szeret gondolkodni, a semmittevés pedig esetleg a sötétebb árnyalatainkat hozná felszínre.
Én nem féltem az embereket, jól megvoltak a teljesítmény-társadalmak megjelenése előtti sokezer évben.
De az emberek nagy része már nem tud a kertjében kapirgálni, sem az állatait terelgetni a mezőn. A túlnyomó többség városokban él. Mit csináljon egy városi ember, ha nem jár el a munkahelyére?
Ha hagynának teret és időt az embereknek, akkor rájönnének, hogyan szeretnének élni. Van olyan barátom, aki iszonyat jó abban, hogy szerepjátékokban történetet mesél, imád társasozni. Csinálhatna társasjáték klubot, ahová eljárhatnának a helyi idősek is. Nekem az legitim élettevékenység, ha valaki örömet szerez embereknek, és közösséget teremt – csak most a kapitalizmusban nem érték. Sokan szeretnek elmagányosodott, alulgondozott idősekkel foglalkozni. Ha lenne időnk, átjárnánk egymáshoz beszélgetni…. Én ki tudnék találni nagyon sok dolgot, amit lehet egy városban csinálni.
Meglehetősen futurisztikus szférákba jutottunk…
Az utópisztikus potenciálok a modern társadalomból kivesztek, és az egy tök nagy probléma. Értem, hogy ezek ma a valóságtól elrugaszkodott gondolatoknak tűnnek, de ha nem tudunk elvonatkoztatni a jelentől, ha nincs képünk arról, hogy mit akarunk, akkor miért is változnánk? Ki hitte volna el 500 éve, hogy olyan világban fogunk élni, mint a mai? Szerintem igenis fontos utópiákban, sci-fi-kben, fantasy-kban gondolkodni, és gyönyörűen és nyugodtan elképzelni, ami ma elképzelhetetlen. Lehet, hogy az önmagában közelebb visz minket az álmainkhoz, ha egyszerűen lerajzoljuk őket.
