A közelmúltban Szegeden a „Nem víznek való vidék” szervezésében kerekasztal-beszélgetés zajlott „Vízszintemelés az Alföldön – de hogyan?” címmel. A beszélgetés középpontjában a Tisza bevágódása, az Alföld egyre súlyosbodó vízhiánya, valamint a táj és a folyó helyreállítását segítő megoldások álltak. A résztvevők – Balogh Péter gazdálkodó-geográfus, Kiss Tímea kutató, Kozák Péter igazgató és Réder Ferenc szaktanácsadó – a vízhiány strukturális okait, a medrek állapotát, a duzzasztók és tározók szerepét, valamint a társadalmi és jogi tényezők hatását vitatták meg. A beszélgetés világossá tette: a problémák komplexek, és csak átfogó, helyi adottságokra szabott, a tájjal harmonizáló megoldásokkal kezelhetők.
Az utóbbi évtizedekben a Homokhátságon egyre drámaibb vízhiány körvonalazódik, amely a mezőgazdasági termelést és a táj ökológiai egyensúlyát egyaránt veszélyezteti. A Zöld Hang korábbi cikksorozataiból kiderül, hogy a talajvízszintek folyamatosan csökkentek, és a folyók alacsony vízállása már a helyi életformát is befolyásolja. A térség természetes vízjárása megbomlott, a korábbi vízfolyások és holtterek szerepe jelentősen csökkent. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a problémák nem csupán időszakosak, hanem tartósak, és az éghajlatváltozás hatására tovább súlyosbodhatnak. A helyi közösségek és szakértők évek óta figyelmeztetnek: a vízhiány kezelése elengedhetetlen a Homokhátság élhetősége és a Dél-Alföld jövője szempontjából.
Állandósult a vízhiány
A Dél-Alföld vízgazdálkodása az utóbbi évtizedekben egyre komolyabb kihívásokkal küzd, és az éghajlati szélsőségek felerősítik a térség problémáit. Kozák Péter, az ATIVIZIG igazgatója szerint az idei év csapadékmennyisége mindössze 300 milliméter volt, szemben az 550–580 milliméteres sokéves átlaggal.
„A talajvizek drasztikusan süllyednek, és a folyók vízállása történelmi minimumok közelében mozog, miközben a Tiszán és a Maroson az alacsony kisvízi esés tovább rontja a helyzetet” – hangsúlyozta a szakember.
Kozák Péter kiemelte, hogy a szélsőséges csapadékeloszlás és az erős párolgás miatt a víz már nem jut el a talajvízig, ami egyre nagyobb kockázatot jelent a térség számára. Balogh Péter gazdálkodó-geográfus szerint a jelenlegi vízgazdálkodási rendszer közvetlenül hozzájárult a Dél-Alföld kiszáradásához.
„Ahogy csináltuk eddig, annak van egy eredménye… és az eredményből az látszik, hogy nem jó: kiszáradás van” – fogalmazott.
Hozzátette, hogy a vízlépcsők és duzzasztók hagyományos szerepe már nem elegendő, a megoldás a medrek és árterek természetes tározókapacitásának kiaknázásában rejlik.
„Nincs szükség további duzzasztásra ahhoz, hogy ez az árasztás meglegyen, viszont, ha megvan, akkor pláne nincs szükség újabb duzzasztóra” – hangsúlyozta.
Duzzasztók, medrek és tájrehabilitáció
A Tisza menti tájak problémája nem csupán technikai kérdés, hanem a táj és az emberi beavatkozások összefüggéseit is feltárja. Kiss Tímea, az MTA doktora, a duzzasztók alkalmazását támogatta a költséges vízkiemelés mérséklése érdekében, ugyanakkor hangsúlyozta a komplex megoldások szükségességét.
„A meder visszaállítása természetes állapotába komoly tervezést igényel, mert a medrek szűkülete, az árvizek és az invazív fajok mind befolyásolják a lehetőségeket” – mondta. Kiemelte, hogy a klímaváltozás miatt a többletvíz egyre inkább a téli-tavaszi időszakban keletkezik, így a víz megtartása elengedhetetlen.
Réder Ferenc a táji mintázatok fizikai törvényeiből kiindulva mutatta be, hogy a kiszáradó tájak szerte a világon – Irántól az Aral-tó térségén át Spanyolországig – ugyanazokat a hibás vízgazdálkodási mintákat követik. A globális tapasztalatokra hivatkozva mutatta be a problémák párhuzamait:
„Ahol a vízbázisok összeomlottak, ott belépcsőzték a vízfolyásokat, ellenőrizetlenül szaporodtak a kutak, és víztranszfereket hoztak létre anélkül, hogy a kivitelt szabályozták volna.”
Hangsúlyozta, hogy Magyarországon a legális és illegális vízkivételi pontok nyilvántartása hiányos, ami súlyos közvagyon-kezelési problémákat okoz. Szerinte a természetes vízjárást kezelő, biodiverz tájak kevesebb közpénzből nagyobb hasznot adnak, mint a drága, hidraulikailag túltervezett mezőgazdasági területek.
Szabályozás és társadalmi szerep
A vízgazdálkodás sikerének kulcsa a terület és a társadalmi szerepvállalás együttes kezelése. Balogh Péter szerint a társadalmi igények és a víz visszatartása mellett a területet a tájműködés szabályozza, nem a gazdálkodók preferenciái. A jogi és műszaki szabályozás figyelembevétele alapvető a gazdálkodók érdekeltségének biztosításához. Balogh szerint az árvíz nem a túl sok víz, hanem a rossz területhasználat következménye:
„Ha valahol sok a víz és káros, akkor ott rosszul használták azt a területet, rossz a rendszer, az emberi rendszer.”
Kozák Péter rámutatott, hogy a csapadék és az éghajlati szélsőségek szerepe jelentős, a helyi adottságok figyelembevétele pedig elengedhetetlen.
„A mederküszöböknek helyük van, de hatásuk a duzzasztott szakaszokon csekély lehet”
-magyarázta.
Szerinte a területi vizsgálatok, hidrológiai és földrajzi elemzések alapvetőek, és a megoldásokat csak komplex, helyi párbeszéd alapján lehet kialakítani.
Monitoring és tudományos alapok
A tudományos alapokra helyezett monitoring segíti a hatékony beavatkozásokat és a döntéshozatalt. Kiss Tímea hangsúlyozta: „Előtte, most és utána: fontos, hogy lássuk, mennyire hatékonyak a beavatkozások a vízvisszatartásban.” Hozzátette, hogy a Tisza medrének szűkülete és bevágódása növeli a kisvizek problémáját, ezért a duzzasztók mellett a belvizek visszatartása és tározók alkalmazása is szükséges.
Réder Ferenc szerint a természetes állapot visszaállítása lehetővé teszi a kis vízi katasztrófák gyakoriságának növelését, ami harmonikusabb megoldást biztosít a táj és a vízgazdálkodás számára. A mérnök szerint a kínálati oldal (víz mennyisége) önmagában nem elég, a használati oldal (tájhasználat, invazív fajok kezelése) is kulcsfontosságú.
Paradigmaváltásra van szükség
A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy a Dél-Alföld vízhiánya komplex problémakör, amelyet csak átfogó szemléletváltással lehet kezelni. Balogh Péter szerint a vízlépcsők csupán tüneti megoldások, a valódi kihívást a medersülés kezelése, a holtterek kialakítása és a tájhasználat változtatása jelenti.
Kozák Péter hangsúlyozta a vízmegtartás helyi szabályozásának és műszaki lehetőségeinek jelentőségét, míg Kiss Tímea felhívta a figyelmet a monitoring és a több szakértő együttműködésének szükségességére. Réder Ferenc a térinformatika és a Duna vízgyűjtő szintű szemlélet fontosságát emelte ki: a kispatakok helyreállítása nem elhanyagolható ahhoz, hogy a Tiszában is elegendő víz legyen. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a Tisza és az Alföld vízgazdálkodásában a hagyományos, infrastruktúra-központú megközelítés önmagában nem elég. A táj, a természetes vízjárás, a szabályozás és a társadalmi szempontok integrált kezelése, a helyi adottságokra szabott beavatkozások és a folyamatos monitoring jelentik a jövő útját.
