Számos nagyhírű informatikus már tényként kezeli, és most már lassan a közgazdászok is kezdenek felzárkózni. A mesterséges intelligencia igenis kiváltja az emberi munkaerő nagy részét – és egyáltalán nem vagyunk felkészülve arra, hogy ennek milyen következményei lesznek.
Mo Gawdat nem egy bolond futurista. A Google X korábbi üzleti igazgatója és a mesterséges intelligencia etikájának egyik fő szószólója, egy mérnök pontosságával válogatja meg a szavait. Tehát amikor – nyersen, mindenféle árnyalás nélkül – azt mondja, hogy a mesterséges intelligencia kiszorítja az emberi munkaerő túlnyomó hányadát, ez nem olcsó rémisztgetés, hanem végiggondolt következtetés – és óriási hiba lenne a szőnyeg alá söpörni. Gawdat nem egy olyan ember, aki kívülről bekiabál, hanem egyike azoknak, akik felépítették a mostani AI forradalom alapjait.
És mégis, a fejlett világ kormányainak politikai válasza csak egy kollektív vállrándítás, illetve optimistán hangzó szlogenek szajkózása, mint hogy „új-galléros munkahelyek” jönnek majd létre, és majd mindenkit átképeznek, és nem arról van szó, hogy az emberek hoppon maradnak, hanem hogy beköszönt az új „Ember-MI együttműködés” korszaka. A szép új világban megvalósuló „irányított átmenet” szókincse tehát már meg van – de a jogszabályok, a munkavállalói védelem, az újraelosztási mechanizmusok, amelyek ténylegesen túlélhetővé tennék ezt az átmenetet a dolgozó emberek számára, ezek szinte teljesen hiányoznak.
A penge erősségéről vitázunk, miközben a guillotine már zuhan lefelé.
Az az érv, hogy a technológiai robbanás mindig több munkahelyet teremt, mint amennyit elpusztít, az ipari kapitalizmus nagy vigasza. És ez többé-kevésbé igaz volt a gőzgépre, sőt még a mikrochipre is. A különbség – amelyet a közgazdászok egyre inkább elismernek a lábjegyzeteikben–, hogy ezek az átmenetek nemzedékeken át tartottak. A most következő, sőt már zajló álló átmenet azonban nagyságrendekkel gyorsabb és intenzívebb lesz.
Márpedig ahhoz képest, hogy az IMF szerint a globális munkahelyek 40 %-át(!) érintik a mesterséges intelligencia okozta zavarok, alig akad MI-specifikus munkavédelmi jogszabály.
Ilyen még nem volt!
Az automatizálás korábbi hullámai többnyire az izomerőt hozták. A szövőszékek felváltották a takácsokat; a traktorok a mezőgazdasági munkásokat; a futószalagok a kézműveseket. A politikai válasz – gyakran tökéletlen, erőszakos vagy lassú – leginkább a munkásmozgalom volt. Szakszervezetek, a nyolcórás munkanap, a kollektív tárgyalások, a jóléti állam.
Ezek nem a felvilágosult tőke ajándékai voltak. Évtizedes szervezett küzdelem során harcolták ki olyan emberek, akik megértették, hogy a technológiai fejlődés előnyei komoly intézményi nyomás nélkül sohasem szoktak lefelé áramolni.
A nagy nyelvi modellek által folyamatosan tanuló mesterséges intelligencia azonban egészen más: az MI a kognitív kapacitásait használja. Akárcsak a szerződéseket felülvizsgáló jogi asszisztens, vagy a leleteket olvasó radiológus, vagy a bevételi jelentéseket összesítő pénzügyi elemző. De ide sorolhatjuk az ügyfélszolgálatisokat, a junior programozókat, a szövegírókat, grafikusokat, sőt a középvezetők jelentős részét, akinek fő feladata, hogy információ-összegzés után hozzanak szabályszerű döntéseket. Ez a középosztály diplomás munkája – pont az a munka, amely ötven éven át előremeneteli célként szolgált azoknak a munkásoknak, akik „átképezték” magukat, hogy kiszabaduljanak a gyárakból.
Amikor Gawdat azt mondja, hogy baj lesz, strukturális állítást tesz – azt mondja ki, hogy az ezen szerepkörökben lévő munkavállalók helyzete gyorsabban fog erodálódni, mint ahogy azt bármely átmeneti program kezelni tudná. És nemcsak tudná, hanem akarná! A tőke ugyanis mindig is a munkaerő költségeinek csökkentésére törekszik. A mesterséges intelligencia nem pusztán csökkenti a munkaerőköltségeket, hanem hosszabb távon gyakorlatilag felszámolja azokat!
Egy olyan modell, amely a nap 24 órájában dolgozik, soha nem kér egészségbiztosítást, nem igényel nyugdíjat, és folyamatosan fejlődik, nem versenyez egy emberi munkavállalóval: teljesen más kategóriába tartozik.
Amit a jog még nem ért
Jelen formájában a munkajog egy olyan alapvető feltételezésre épül, ami annyira triviális, hogy ki sem szokták mondani: a termeléshez emberi munkavállalókra van szükség, és ez a kényszer létrehoz egy olyan nyomást, ami felhasználható a tisztességes munkafeltételek kikényszerítésére. A szakszervezetek sztrájkolnak; a gyárak leállnak… stb. Ám ez a kényszer most csendben elpárolog. Egy MI-rendszer nem sztrájkol. Nem szervezkedik. Nem követeli sem az elismerést, sem a méltányosságot.
Vagyis jelenleg egy olyan jogrendszerünk van, amely még nem tette fel azt a kérdést, mit is jelent a „foglalkoztatás” ebben az új korban, amikor a legproduktívabb „munkás” egy szerveren futó MImodell. Ebből egyenesen következik, hogy ez a jogrend már teljesen elavult!
Az Európai Unió 2024-ben hatályba lépett MI-törvénye az eddigi legambiciózusabb kísérlet arra, hogy szabályozzuk a mesterséges intelligenciát. Ám munkaügyi szempontból elsősorban a fogyasztókat próbálja megvédeni, illetve a tágabb értelemben vett alapvető jogokat fenyegető kockázatok igyekszik kezelni. A munkavállalókra vonatkozó rendelkezései értelmesek ugyan, ám a közelgő események léptékéhez képest mindez egy porszem a sivatagban.
Az USA-ban, a Biden-kormányzat kiadott ugyan egy végrehajtási rendeletet a mesterséges intelligenciáról, ám ez is csak a várható problémák aprócska szeletét érintette, ráadásul a Trump azonnal vissza is vonta, mondván, hogy korlátozza a Szilícium-völgy versenyképességét. (Ez ugye az varázsszó, melyet – főleg a Kínával való versengés jegyében – arra használnak, hogy levegyenek minden létező szabályozási kísérletet a napirendről.)
Milyen lenne egy komoly politikai válasz?
Az az érv, hogy „nem tudhatjuk, milyen munkahelyek jönnek majd létre”, pusztán a tétlenség apológiája. Valóban nem tudjuk, de ez irreleváns a közvetlen politikai cselekvés szempontjából, amelynek nem a hosszú távról, hanem az átmenetről kell/kellene szólnia – és főként arról, hogy ki fizeti meg a turbulens változás árat.
A történelem világos: aktív újraelosztás nélkül a technológiai átmenet költségeit túlnyomórészt a munkavállalók viselik, míg a nyereség a tőkéseknél halmozódik fel.
Megtehető intézkedések most:
A következő keretrendszer nem utópisztikus. Ez a minimum, amely összhangban van egy olyan társadalommal, amely komolyan veszi saját kimondott értékeit.
Automatizálási adózás
Első lépésként szükség van egy az MI bevezetéséből származó termelékenység és profitnövekedés megadóztatására. Ez lenne egy olyan „átmeneti alap” fedezete, amely lehetővé tenné a változások méltányos menedzselését.
Csökkentett munkaidő
Ha a mesterséges intelligencia növeli a termelékenységet, a többlet nemcsak profiot kell, hogy jelentsen, hanem egy időt kell, hogy felszabadítson az emberek számára. A 32 órás munkahét innentől kezdve nem felvilágosult engedmény, hanem egy teljesen racionális és arányos új munkateher elosztás.
A kollektív tárgyalási törvények reformja
Ezen hatalmas és mindenre kiterjedő átalakulások közepette elengedhetetlen, hogy ne ad-hoc alkudozások során dőljön el a munkavállalók sorsa, hanem lehessenek/legyenek iparágszintű tárgyalásoka a mesterséges intelligencia bevezetésének feltételeiről – nemcsak a bérekről, hanem az automatizálás üteméről és körülményeiről stb. is.
Algoritmikus átláthatósági jogok
A munkavállalóknak jogukban áll tudni, hogy a mesterséges intelligencia mikor hoz döntéseket, vagy ad át információkat a foglalkoztatásukat, teljesítményüket vagy javadalmazásukat érintő döntésekhez.
Emberi felülvizsgálathoz való jog
Semmilyen komoly következménnyel bíró foglalkoztatási döntés – felvétel, elbocsátás, fegyelmi eljárás, előléptetés – nem lehet végleges érdemi emberi felügyelet és a fellebbezés lehetőség nélkül.
Univerzális alapjövedelem
Az alapjövedelem nyilán nem a munkajogok, vagy pláne a munka helyettesítőjeként kell, hogy megjelenjen. De egy olyan világban, ahol felbomlanak azok a munkavállalói alapvetések, amelyek az évszázadokon át a megélhetés pillérei adták, rendkívül fontos, hogy megjelenjen egy olyan alapjövedelem, amely a várható tömeges elbocsájtások, állandó átképzések, és a munka világát érő újabb és újabb turbulenciák közepette valamilyen biztonságot, kiszámíthatóságot, „létalapot” teremt.
A leglényegibb politikai kérdés, amit senki sem akar feltenni
A sok problémás téma mellett, tegyük fel azt a potenciálisan derűlátó kérdést: létezik-e egy olyan jövő, amelyben a mesterséges intelligencia mint felszabadító erő jelenik meg. Olyan új helyzet hozva létre, amelyben például a „robotolás” megszüntetése felszabadítja az embereket a kreativitás, a gondoskodás, a kapcsolatépítés vagy az értelem számára. Ez még az olyan szkeptikus tudósok, mint Gawdat szerint sem lehetetlen felvetés.
Csakhogy ez olyan jövő, amely aligha valósulhat meg annak – az alapvetően politikai kérdésnek – az újragondolása nélkül, hogy ki birtokolja az MI-t, és ki a haszonélvezője a gépi intelligencia termelékenységi növekedésének. …
És nagyon nem mindegy, hogy a válasz az, hogy néhány tech. óriásvállalat részvényese, vagy a társadalom egésze…
Tanuljunk a történelemből. A munkásmozgalom nem arra a feltételezésre épült, hogy az iparosítás, mint olyan, az rossz. Sokkal inkább arra az etikai normára, hogy az iparosítás előnyeit nem lehet privatizálni, pláne nem úgy, hogy közben a terheit/költségeit áthárítjuk a társadalomra. Most is ez az alapkérdés. A munkásmozgalom hagyományos törekvései – amelyeket a szervezkedés, a politika nyomásgyakorlás és a törvények alakítása révén fejez ki – ugyanúgy érvényesek, sőt aktuálisabbak, mint valaha, hiszen a most leépítésre kerülő „munkások” a társadalom teljes spektrumából kerülnek ki –a gyárakban, gyártásban dolgozó munkásoktól kezdve, a szolgáltató ipari dolgozókon át, egészen az orvosokig, ügyvédekig, tanárokig. Alig lesz kivétel.
Hogy lesz-e ilyen tömeges leépítés, ez már nem kérdés. Gawdat és mások arra is figyelmeztetnek, hogy ez nem 10 év múlva lesz, hanem 1-2 éven belül – és ha figyelmesen körbenézünk, láthatjuk, hogy ez a folyamat már a szemünk előtt zajlik.
Tanulságos, hogy bár a mostani változások üteme és léptéke precedens nélküli, ha a lényegi elvi kérdés nem új. A történelem járt már itt korábban.
„Mert az igazi kérdés nem az, hogy a mesterséges intelligencia megváltoztatja-e a munkát. A kérdés az, hogy lesz-e olyan gazdasági és jogi felelősségvállalás, amely lehetővé teszi, hogy megvédjük azokat az embereket, akiknek a munkája és helyzete megváltozik?!”
A fenti javaslatok egyike sem abból a feltételezésből indul ki, hogy a mesterséges intelligencia eredendően rosszindulatú, vagy hogy a technológiai fejlődést azonnal meg kellene állítani. De azt ki kell mondanunk, hogy egy ténylegesen demokratikus és igazságos társadalom előfeltétele az, hogy a technológiai haladás előnyeit senkinek sem sajátíthatja ki: azokat szét kell teríteni, meg kell osztani!
