A tömeges fagyhalált és a drasztikus energiaszegénységet ugyan idén nem sikerült elkerülni – vannak települések, ahova csak most, márciusban érkezett meg a szociális tűzifa –, de a védett, nagy természetességű erdők kivágása erőltetett ütemben folytatódik. Az ökológiailag pótolhatatlan, kivágva viszont nem mindig túlságosan értékes biomassza jellemzően fatüzelésű erőművekben végzi.
2022 nyarán, az Oroszország ukrajnai háborúja nyomán kitört energiaválság idején jelent meg az a kormányrendelet (287/2022. (VIII. 4.), „A veszélyhelyzet ideje alatt a tűzifaigények biztosításához szükséges eltérő szabályok alkalmazásáról”), amely lehetővé tette, hogy az ún. magas természetességű, jellemzően védett erdőket is tarra vágjanak tűzifanyerési céllal. A később az Alkotmánybíróság által részlegesen megsemmisített, de a gyakorlatban ma is élő szabályozás voltaképpen csak egy régóta létező gyakorlatot szentesített: Magyarországon – az európai országok többségével ellentétben – az erdőgazdálkodás alapértelmezett betakarítási formája a fenntarthatósági szempontból a létező legkárosabb módnak számító tarvágás, tekintet nélkül arra, hogy a szóban forgó erdőterület védett-e, vagy sem.
A természetvédők – meg úgy általában a normális emberek – azért nem kedvelik a tarvágást, mert a természet számára a változatos kor- és fajösszetételű, öreg és korhadt fákat is tartalmazó erdő a legértékesebb, ilyet viszont az „egyszerre ültetjük-egyszerre kivágjuk” rendszerű erdőműveléssel nem lehet létrehozni.
A tarvágás során az erdőben minden élet elpusztul (jellemzően a gyepszintig, sőt a felső talajrétegig bezárólag), és a végén olyan ökosivatag keletkezik, amelynek a biológiai változatossága (biodiverzitás) és a külső környezeti hatásokkal szembeni ellenállóképessége (reziliencia) még évekig-évtizedekig sokkal alacsonyabb marad, mint az erdőé.
A talaj a legjobb esetben is kiszárad (de rosszabb esetekben, például meredek hegyoldalakon lévő váztalajoknál az erózió akár teljesen el is tüntetheti), az aljnövényzet kiég, a talajlakó fajok eltűnnek, a rovarállomány megsemmisül vagy elvándorol, az idős, odvas fákban élő fajok akár egy évszázadra eltűnhetnek. A tarvágás tehát egy brutális beavatkozás az élő rendszerekbe, amelyet védett területen a nagyon ritka kivételektől eltekintve semmi nem indokol. Ehhez képest – csak a közelmúltból szemezgetve – Zemplén – Háromhuta térségében fokozottan védett erdőterület lett levágva, ameddig a szem ellát; Gemencen, természetvédelmi és nemzeti parki területen 100 éves síkvidéki kőrises erdőt taroltak le az utolsó szálig; a Bükk hegységben egy fokozottan védett erdőt vágtak tarra, Répáshuta mellett szintén egy fokozottan védett erdőterület kiirtása történt meg (alig száz méterre a korábbi tarvágástól); a Fényi-erdőt, az Alföld egyik legértékesebb, védett erdejét három hektáron tarra vágták; a börzsönyi Deszkáspuszta közelében a Duna-Ipoly Nemzeti Park törzsterületén belül két, 100 évnél idősebb bükkerdőt semmisítettek meg (itt a híradások szerint a fát rakodó vállalkozó munkagépei tetemes olajszennyezést is az erdő hűlt helyén hagytak).
Nehéz megmagyarázni, de tény: miközben a fakitermelés munkagépei tökéletesen alkalmazkodtak a szálaló gazdálkodás igényeihez, Magyarországon az erdők 90%-át vágásos üzemmódban kezelik – még a fokozottan védett területek közel felét is. De az már végképp elfogadhatatlan, hogy intenzív (tar)vágásos gazdálkodás folyik több hazai nemzeti park legbelső területén is, ahol egyébként a természetvédelmi szempontoknak kellene dominálni. És különösen érthetetlenné válik mindez, ha hozzátesszük: idehaza 100 kivágott fából 62-t eltüzelünk, a nagy részét erőművekben. Ráadásul még csak nem is a magánérdekek miatt: az érintett erdőterületek döntő többsége (ahogyan a fenti példák is mutatták) állami tulajdonban, nemzeti parki kezelésben van.
A szálaló műveléssel kezelt erdő, vagyis az örökerdő üzemmód a vágásossal szemben folyamatos erdőborítást biztosít. Így nem alakulnak ki klasszikus értelemben vett vágásterületek, ami sokkal közelebb áll az európai lombhullató erdők természetes működéséhez. Ennek ellenére Magyarországon az örökerdő üzemmódban kezelt erdők aránya jelenleg csupán 2%. Az ok prózaian egyszerű: az állami erdőgazdaságok abból élnek, hogy a kis ráfordítással (többnyire a tarvágás a legolcsóbb) kivágott fát eladják az erőműveknek.
Ez is hungarikum egyébként: az európai országok többségében az állami erdőgazdaságoktól elsősorban ökológiai és rekreációs szolgáltatásokat várnak, nem kényszerítik őket profitorientált gazdálkodásra (sőt, költségvetési pénzt adnak a működésükre). Az államnak Magyarországon sem a kivágott köbmétert, hanem például a szén- és vízmegkötést, meg a hűtőhatást, vagyis az ökológiai szolgáltatásokat kellene finanszíroznia. És bevezethetnék a biodiverzitás-prémiumot a védett fajok dokumentált megőrzéséért.
Az új kormánynak – ha lesz – az első feladatai között kell legyen az állami erdőgazdálkodás természetközpontú átalakítása, megmentve, ami még menthető. A csendben, a háttérben dolgozó magyar természetvédelem talán legnagyobb vívmánya, hogy az állami erdők privatizálását sikerült megakadályoznia. A NER így jobb híján a faanyagot privatizálta (az olcsó fűtőanyag zöme a magánszféra erőműveiben hasznosult), nem a köz érdekében, hanem a nyilvánvaló közösségi érdekkel szemben: ha valóban rendszerváltás jön, azt érdemes lenne a sanyargatott erdőknél kezdeni.
