A számok nem azt mutatják, hogy Magyarországnak jobban megérné az atomenergiába invesztálni, mint a megújulókba. A helyzettel a kormány is tisztában lehet – erre utal, hogy a témával kapcsolatban semmilyen kérdésre nem hajlandó érdemben válaszolni.
Erre kevesen fogadtak volna, legalább is a kormányoldalon: a tiszta zöldenergia és az atomenergia magyarországi meccsében kiütéssel győztek a megújulók. Az Energiaügyi Minisztérium jelentette be, hogy mostanra 9 GW-ra nőtt a hazai beépített zöldenergia-kapacitás – miközben a tervezett paksi bővítés ügyében továbbra is csak egy félig kész munkagödröt tudnak felmutatni. Mindezt úgy sikerült elérnie Magyarországnak, hogy a megújuló szektor szinte kizárólag piaci beruházásokból és EU-támogatásokból építkezik, Pakson viszont eddig 700 milliárd forintot költött az állam az adófizetők pénzéből, energiatermelési szempontból valójában a semmire.
Amíg a meglévő paksi atomerőmű jelenlegi beépített teljesítménye csak 2 GW, addig nap, szél és biomassza alapon ennek a mennyiségnek elvi maximumként közel az ötszörösét lenne képes megtermelni már jelenleg is a magyar energiarendszer – igaz, ez a tekintélyes kapacitás rendkívül egyoldalú, 8 GW-ot a naperőművek tesznek ki. További üröm az örömben, hogy az Orbán-kormány által erőltetett „atomerőmű-bővítés+napenergia” modell működésképtelen: az atomerőmű csak úgy tud rentábilisan működni, ha éjjel-nappal folyamatosan termel, a napenergia viszont csak nap közben, napos időben áll rendelkezésre, így nem igazán alkalmas a nukleáris energia kiegyensúlyozására. Nem véletlen, hogy eddig sehol a világon nem próbálkoztak hasonlóval: szabályozó kapacitásként rendszerint gáz-, vagy (ahol lehetséges, például Észak-Európában) vízerőműveket használnak.
A minisztérium sajátváll-veregető, de a részleteket nem kibontó kommunikációja nyomán kapott is egy írásbeli kérdést Lantos Csaba, az energiaügyi tárca vezetője, hátha fel tudja oldani a látható ellentmondásokat. Egyebek mellett arra kellett volna választ adnia, hogy mennyiben kerülne a magyar adófizetőknek egy GW-nyi új atomerőművi kapacitás, és mennyiből jött ki ugyanez megújuló-alapon az elmúlt években – hogy kiderüljön, tényleg jobb üzlet (lenne)-e atomerőművet építeni. Azzal kapcsolatban is kapott kérdést, tervezi-e a kormány az immár 15 éve tartó, megmagyarázhatatlan és irracionális szélerőmű-tilalom feloldását (a szélenergia a naperőművek optimális kiegyenlítője lehetne, mivel gyakran éjjel és borús időben is fúj a szél – a vonatkozó szakmai tanulmányok szerint hazai viszonyok között átlagosan csak 20 százaléknyi az időbeli átfedés a kétféle energiatermelési mód között). És persze azt is megkérdezték tőle, hogy – miután az időjárásfüggő megújulók térhódítása legalább egy évtizede egyértelmű irány a hazai energiapolitikában is -, milyen hálózatfejlesztési beruházásokkal igyekeztek alkalmassá tenni a hazai villamosenergia-hálózatot a decentralizált energiatermelésre.
Ez a harmadik kérdés természetesen költői volt, nem nagyon lehetett rá választ remélni attól a kormánytól, amely gyakorlatilag a hivatalba lépésekor területszerző háborút indított az energiaszolgáltatók ellen (mára a Duna-Tisza-közét és a Tiszántúlt meg is szerezte), azonnal leállított minden hálózatfejlesztést, a vezetékes közműadó bevezetésével pedig a szolgáltatókat is ellenérdekeltté tette, elvonva egyúttal a fejlesztési forrásaikat is. (Jellemző, hogy a NER alatt tavaly indult az első komolyabb hálózatfejlesztés az országban, döntően uniós támogatásból.)
Sajnálatos (ugyanakkor nagyon is jellemző) módon azonban a másik két kérdést sem sikerült érdemben megválaszolni. Emlékeztetőül: a megújulós és a nukleáris beruházások egységnyi kapacitásra vetített támogatás-igényéről, illetve a szélenergia-stop feloldásáról kellett volna valamit nyilatkozni. Ehelyett megtudhattuk, hogy „a kormány kiemelt feladatai közé tartozik Magyarország energiaellátásának folyamatos biztosítása (…), továbbra is cél, hogy a megújuló energiaforrásokat a lehető legnagyobb mértékben bevonjuk az energiamixbe, hiszen a kormány világos döntést hozott már 2010-ben ezek fejlesztéséről (…).
Ezután a válaszadó Czepek Gábor kifejti, hogy a napenergia boom legnagyobb mozgatója a szaldó-elszámolás volt, amelyet „brüsszeli nyomásra ki kellett vezetni”. A valóságban ugyanilyen komoly vonzerő volt az épp a 2022-es választások előtt csúcsra járatott, majd utána hirtelen megszűnt, uniós forrásból finanszírozott támogatási program is, amelynek köszönhetően háztartások tízezrei juthattak ingyen napelemhez (mióta ez, meg a szaldó nincs, gyakorlatilag befagyott a hazai napelem szektor). A szaldó elszámolás fokozatos kivezetésére pedig valóban létezik uniós szabály, de a rapid megszüntetést senki sem írta elő, olyannyira, hogy azzal kapcsolatban jelenleg is alkotmánybírósági eljárások folynak, a végső szót pedig valószínűleg az unió bírósága fogja kimondani.
„Teret engedünk a szélenergia-kapacitás bővítésének is” – ígéri az államtitkár, „itt a cél 1000 megawatt kapacitás elérése 2030-ra”. Akik semmit nem tudnak a részletekről, azoknak talán jól hangzik, ám egyrészt itt a bővítési lehetőséget nagyobb részben egy Tiborcz-közeli csoport kapja meg (licit nélkül, viszont államilag garantált áramátvétellel, ami olyasmi, mintha a pénznyomtatást engedélyeznék nekik), másrészt a rendszerirányító Mavir már 2010 előtt is arról nyilatkozott, hogy a magyar energiarendszer 2-3000 MW-nyi szélenergia-kapacitást is elbírna, vagyis nem igazán látszik, miért kell most épp 1000 MW-nál meghúzni a határt.
Az viszont egyre világosabb, hogy értelmes szabályozással, illetve az energiatárolási lehetőségek fejlesztésével, amelyek közül a minisztériumi válasz valamiért kizárólag az akkumulátoros technológiákat említi, Paks 2 simán kiváltható lenne. Mármint matematikailag, mert a minisztérium más következtetésre jut: „Paks 2 kapcsán nincs olyan új körülmény, ami miatt újratervezésre lenne szükség, a beruházás halad tovább, a kormány az új blokkok megépítésé továbbra is a magyar energiabiztonság egyik legfőbb jövőbeni pillérének tekinti” – elfeledkezve arról, hogy az EU Bírósága a közelmúltban Ausztriának adott igazat, kimondva a paksi bővítési beruházás uniós engedélyezésének szabálytalanságát, amit azért talán mégiscsak tekinthetünk új körülménynek.
A beruházás „továbbhaladásáról” a legutóbbi érdemi hír idén februárban a munkagödör falának ismételt beomlása volt. Azóta sem arról nem hallani, hogy a hibát kijavították-e, sem pedig arról, hogy mikor kerül sor arra az első betonöntésre, amelyet egy éve még 2023 novemberére, majd karácsonykor idén tavaszra ígértek. Ha valóban ez az energiaellátásunk legfőbb pillére, akkor nagy bajban vagyunk – legalább ennyi kiderült a tárca „válaszából”.
