A közelmúlt hírei szerint akár kínai vállalatok is bekapcsolódhatnak Paks2 elakadt kivitelezésébe. Egyelőre ugyanakkor nem csak a bejelentés érthetetlen, hanem az is, hogy a sok sebből vérző beruházás mely hiányosságai tudná orvosolni a kínaiak megjelenése.
A 2014-ben elhatározott, illetve leszerződött paksi bővítésnek az eredeti tervek szerint már a befejezésénél kellene tartanunk. Az első új blokk próbaüzemét 2023-ra ígérték – ehelyett még mindig az engedélyezés feladataival küzd az ukrajnai háború miatt is nehéz helyzetbe került Roszatom, a kivitelezés el sem kezdődött (az atomerőművek építését az első betonöntéstől számítják – Pakson egyelőre a gödörásásnál tartanak).
Kínai figura
Ebben a helyzetben érkezett – nyugodtan mondhatjuk, hogy derült égből – a jelzés, hogy a kormány kínai cégek beengedését fontolgatja. Hogy csak az oroszokra kívánnak ezzel nyomást gyakorolni, vagy esetleg a bővítés folyamatát újabban a háború és a szankciók indokával fékező EU-nak üzennek, az nem egyértelmű, a vonatkozó hírek egymás mellé állítása ugyanakkor önmagában is tanulságos. Először a Paks2 projektcég vezetője jelentette be április környékén, hogy egyrészt aligha fogunk beleférni a szerződéses árba, másrészt mérlegelik a kínai vállalatok beengedését a projektbe. Az első tétel az ország történetének (az eredeti áron is) legdrágább beruházása esetében minden normálisan működő országban breaking news lett volna, nálunk alig érte el a média ingerküszöbét. Pedig ha így lesz, akkor elölről kell kezdeni a megtérülési számításokat, és akár a beruházás uniós engedélyezését is. 2014-ben Orbán Viktor azt hangsúlyozta: a végső ár 12,5 milliárd euró lesz, és ezért egy kulcsrakész, a magyar és az európai szabályoknak megfelelő atomerőművet kapunk. Ma már sejthető, hogy aligha (Jávor Benedek, a Párbeszéd szakpolitikusa egyébként ezt már a szerződés aláírásakor megmondta): a beruházó vezetője a Portfóliónak adott interjújában nyitott kérdésnek nevezte az árat, és meglebegtette az áremelést, a Telex erre reagáló cikkében a megszólaltatott szakértők eurómilliárdos növekményről beszéltek. Holott a megtérülés a „fix” árra lett kiszámolva, és amikor az Európai Bizottság engedélyezte az állami támogatásból történő finanszírozást, az az engedély szintén erre a „fix” árra szól. Ha az ár drágul, akkor két fontos sarokpont is megkérdőjeleződik: nem biztos, hogy az erőművet érdemes megépíteni (mivel egyre valószínűbb, hogy sosem fog megtérülni), és persze az sem biztos, hogy továbbra is érvényben lévőnek tekinthető a bizottsági jóváhagyás.
Az oroszokkal nem megy
Mindezzel láthatóan a kormány is tisztában van. A korábban kiszivárgott információk szerint volt is törekvés a kormányzaton belül az oroszok kiszorítására (belátva, hogy a jelen körülmények között, tekintettel a szankciókra, a német Siemens beszállításának megakadályozására stb. az ő részvételükkel a beruházást nem lehet végigvinni), amit valamiért Orbán Viktor állított le. Ugyanúgy egyébként, hogy az orosz fűtőanyag kiváltására vonatkozó lépéseket, amelyeket Magyarországon kívül már minden, orosz nukleáris technológiát használó térségbeli állam megtett. Innentől azonban az orosz részvételű bővítés már egy elsődlegesen politikai projekt, amelynek ugyanúgy nincs köze a racionalitáshoz vagy a nemzeti érdekhez, mint mondjuk a magyar kormány oroszpártiságának Ukrajna és Oroszország konfliktusa kapcsán.
Az orosz részvételről a gyakorlatban több hiányosság is kiderült. Nem tudnak (vagy legalábbis eddig, tíz év alatt nem tudtak) az európai szabványoknak megfelelő engedélyezési tervdokumentációt benyújtani, nincs meg a beruházás ütemtervének tartásához szükséges menedzsmenttudás, és nehézkes az alvállalkozók integrálása is. Utóbbi főként azért, mert bár a Roszatomra nem vonatkoznak háborús szankciók, a beszállítókra viszont vonatkozhatnak (amiatt lépett vissza az elvben az irányítástechnikát szállító Siemens).
Nem megoldás
A fentiek mellett lehetne logika a kínaiak behúzására, de csak látszólag. Az említett menedzsmenttudásban ők jobban állnak – az elmúlt évtizedekben Kínában épült a legtöbb atomerőmű –, az európai szabványokat és engedélyezési gyakorlatot viszont még annyira sem ismerik, mint a Roszatom. Az alvállalkozóként történő bevonásuk pedig fölveti ugyanazokat a kérdéseket, mint a Siemensé – sőt, itt már bejön a képbe az EU és a Kína között kibontakozó kereskedelmi háború is. (Érdekesség, hogy a Roszatom egyik vezetője tavaly novemberben azt mondta: „hónapokon belül” megszületik a megoldás, és a Siemens visszatér a beruházásba – semmi ilyesmi ne történt; talán ezért is kerültek képbe az irányítástechnikával szintén rendelkező kínaiak.)
Hosszú sztori röviden: orosz partnerekkel szinte lehetetlen Paks2-t befejezni, de jelen tudásunk szerint ugyanez a helyzet akkor is fennáll, ha kínai szereplők is felbukkannak a Roszatom partnereként. Hiszen csak olyasmit hozhatnak az üzletbe, ami nem rendelkezik európai megfeleléssel: Kína egyelőre nincs jelen az európai atomiparban – nekik valószínűleg pont azért jönne jól a magyar kaland, hogy megszerezzék az első referenciát.
Kell nekünk atom?
Ráadásul közben a megújuló energia ára tartósan lefelé zuhan: minél később készül(ne) el Paks2 – és persze minél drágábban –, annál irracionálisabb, hogy a továbbra is büntető adóval sújtott naperőművek, illetve a változatlanul tilalom alá eső szélerőművek helyett egy orosz atomerőművet építsünk. Emlékeztetőül érdemes felidézni, hogy a Párbeszéd energiapolitikája ennél sokkal tisztább és kiszámíthatóbb: abban a megújuló kapacitások maximális kihasználása, a lakásállomány energetikai korszerűsítése (egyedül ebben másfél Paksnyi tartalék van) a prioritás, és az az alapelv, hogy ha ezzel már megvagyunk, és még mindig van szükség további energiára, akkor lenne érdemes újragondolni, hogy azt milyen forrásból szerezzük be.
