Az Európai Parlament hamarosan dönt az új génkezelési technikákkal (génszerkesztéssel) előállított élelmiszerekre vonatkozó, az eddigieknél lazább szabályozásról. Vitacikknek szánt írásunkban az érveket és az ellenérveket próbáljuk összegyűjteni, hogy tisztább képet adjunk róla, mi a dilemma tárgya, és milyen kockázatok rejlenek az egyes álláspontok mögött.
Az EU egy másfél éve tartó és a végéhez közeledő szabályozási folyamattal – az eddigi uniós gyakorlattal szembemenve – kivonná a szigorú uniós szabályok hatálya alól a génmódosított növények (GMO-k) új generációját. A fő irányról már megállapodtak az Európai Parlament, a Bizottság és a tagállamokat képviselő Tanács tárgyalói, ám a végső szót az EP plenáris ülése (és a Tanács) fogja kimondani, talán már hetek múlva.
A ma érvényes szabályok szerint a génmódosított élelmiszerek vizsgálat- és engedélykötelesek, sőt, emellett kötelezően jelölni is kell a csomagoláson a génmódosítás tényét, és biztosítani kell a nyomonkövethetőséget, „a farmtól a tányérig”. Ezt a fogyasztókat és a környezetet védő komplex szabályrendszert akarják most fellazítani, arra hivatkozva, hogy a génszerkesztéssel előállított új fajták nem „valódi” GMO-k, így nem is hordozzák ugyanazokat a kockázatokat. Ha a formálódó javaslatcsomag beépül a szabályozásba, az új GMO-kat nem kellene jelölni, sőt előzetesen vizsgálni és engedélyeztetni sem.
Így a fogyasztók ezentúl nem tudhatnák meg, hogy olyan terméket esznek, amelyet – ha lenne információjuk és választási lehetőségük – nem feltétlenül fogyasztanának el.
A génszerkesztés kockázatmentességét, illetve a GMO-któl való lényegi eltérését állítók hasonló érvekkel győzködik a döntéshozókat az engedélyezés lazításáról, mint amelyeket nagyjából két évtizeddel ezelőtt a klasszikus génmanipulációs eljárásokkal létrehozott fajták, azaz a GMO-k esetében használtak: a népesség nő, a klíma változik, az emberiség élelmezése nem lesz megoldható a genetikai beavatkozásokkal előállított, új tulajdonságokat hordozó fajták nélkül.
Jelenleg a világon mintegy 200 millió hektáron termesztenek GMO-növényeket. Ez körülbelül 4 százaléka a teljes mezőgazdasági területnek, és egynyolcada a szántóföldi művelés alatt álló termőföldnek. Az érintett terület 45 százalékán herbicid- (leginkább glifozát-)toleráns fajtákat (amelyek ellenállnak a gyomirtóknak – a szerk.), 12 százalékán a rovaroknak ellenálló (rovarmérget termelő) fajtákat, 42 százalékán pedig a kettő ötvözetét, vagyis a rovaroknak és a gyomirtóknak is ellenálló ún. stacked fajtákat ültetnek. Ez összeadva pont 99% – vagyis az összes termesztett GMO-növény 99 százalékába olyan tulajdonságokat építettek be génsebészeti úton, amelyek kizárólag az agrotech multik és esetleg a termesztők számára nyújtanak előnyöket, de semmi pozitívumot nem adnak sem a fogyasztóknak, sem a környezetnek – ezért vállaltuk be a génmódosítással járó összes környezeti és egészségügyi kockázatot.
A világ megmentése, az éhezők jóllakatása, a vitaminhiányosok meggyógyítása, az aszálytűrés és az összes többi jótétemény a maradék 1 százalékra marad; tartozunk annyival a valóságnak, hogy ezt kimondjuk.
Az is tény azonban, hogy a kétféle eljárás, vagyis a klasszikus génsebészet és a CRISPR betűszóval jelölt génszerkesztési technológia között valóban jelentős különbségek vannak. A régi GMO-k létrehozása során idegen (néha nem is növényi, hanem állati) gének beültetése történik, méghozzá – a módszer pontatlansága miatt – a génállomány előre pontosan meg nem határozható helyére. Ez egyben az egyik legnagyobb kockázata is a módszernek: mivel az élőlények tulajdonságait nem csak a gének, hanem azok sorrendje illetve egymásrahatása is befolyásolja, a génsebészet révén nem egyszerűen olyan „kiméra” élőlények képződnek, amelyek evolúciós úton sosem jöhetnének létre, hanem ráadásul még a tulajdonságaik is kiszámíthatatlanok. Kicsit olyan ez, mint napjainkban az AI: a kutatók létrehoznak „valamit”, ami nagyjából olyasmit csinál, amit várnak tőle – de mindig csinál más, meglepő dolgokat is.
A hivatalosan CRISPR-Cas9-nek, egyszerűbben pedig genetikai ollónak nevezett új technológia másképp működik: itt „csak” fajon belüli géncseréről van szó – tehát például egy adott gyapotfajta génjét ültetik át egy másik gyapotba – méghozzá helyileg sokkal precízebben, bár a génsorrend így is megváltozik. A CRISPR-Cas9 hívei szerint mindez hasonló (az eredményt tekintve), mint ami a hagyományos növénynemesítés során történik – csak amíg a nemesítésnél sok-sok növénygenerációnak kell követnie egymást a kívánt eredmény eléréséig (egy új növényfajta előállításának időigénye nemesítéssel legalább 9 év), addig a laborban ugyanez sokkal rövidebb idő alatt megoldható: hipp-hopp, jöhetnek sorozatban az aszálytűrő, új növénybetegségeknek ellenálló stb. csodafajták.
Mielőtt ennek realitását megvizsgálnánk, muszáj azt is elmondani: a gyomirtószereknek ellenálló, illetve a rovarölő mérgeket a saját szervezetükben megtermelő GMO-fajták révén – az eredeti ígéretekkel ellentétben – összességében nem kisebb, hanem nagyobb lett a vegyszerfelhasználás. A glifozátrezisztens haszonnövényeket például nyakló nélkül gyomirtózzák (sőt, a növényi vízháztartást felborító glifozátot a betakarítás előtti kényszerszárításra is használják például a napraforgó esetében).
Kénytelenek voltunk szembesülni azzal is, hogy a genetikailag módosított növényi tulajdonságok a génszennyezés következtében (legtöbbször egyszerűen a virágpor révén) a rokon gyomnövényekbe is átkerültek, gyomirtókkal kiirthatatlan gyomokat eredményezve.
És természetesen ott vannak még a közvetlen egészségügyi kockázatok, például a különféle növényekből összerakott kimérák allergizáló hatásával kapcsolatban (ne becsüljük alá, ez speciális allergiák esetén akár halálos veszély is lehet egy látszólag kockázatmentes növény elfogyasztásánál).
Nem véletlen tehát, hogy a GMO-fajtákra szigorú hatásvizsgálati, engedélyezési és jelölési előírások vonatkoznak EU-szerte – mint ahogyan az sem ok nélküli, hogy az európai fogyasztók kétharmada semmilyen élelmiszert nem hajlandó megvenni, amin a GMO-jelölés szerepel. Az Európai Bizottság viszont most határozottan azt szeretné, ha a CRISPR-Cas9 technológiával létrehozott termények ezen korlátozások nélkül kerülhetnének ki a földekre, illetve az üzletek polcaira: nem kell vizsgálat, nem kell engedély, nem kell jelölés.
A fő indok itt is az, mint régen a GMO-knál volt, hogy az európai mezőgazdaság enélkül nem tud elég gyorsan reagálni a klímaváltozás kihívásaira, és elveszíti a versenyképességét, aminek élelmiszerhiány és drágulás lehet a következménye. A puding próbája az evés – tekintsük át, hogy milyen tulajdonságú CRISPR-fajtákat termesztenek jelenleg, és a szóban forgó növényfajták valóban segíthetnek-e egy esetleges európai élelmiszerhiány megakadályozásában vagy enyhítésében. A Superfood fantázianevű indiai mustár (a nevével ellentétben az USA-ban) kevésbé keserű, mint bizonyos természetes vetélytársai. A Szicíliai vörös elnevezésű paradicsom (Japánban) a GABA nevű, idegsejtvédő hatású gamma-aminosavból tartalmaz többet, ami azonban a fejlett világban nem számít hiánycikknek, a szegény országok számára viszont a Szicíliai vörös fajta túl drága. Létezik egy CRISPR-gomba, amely a módosított tulajdonságnak köszönhetően lassabban barnul meg, vagyis tovább tárolható az üzletben – ez sem olyasmi, ami segítene az éhezőkön. A Waxy kukorica iparilag előnyösebb keményítőprofillal rendelkezik (ez az egyetlen CRISPR-növény, amit már ipari méretben termesztenek). Az EGEd repce pedig herbicidrezisztens – mint a GMO-k többsége. Vagyis megint ott tartunk, hogy a jól hangzó ígéretekkel szemben egyelőre nem a világ lett megmentve, hanem leginkább a profit.
Van ugyanis még valami, ami összeköti a GMO-kat és a CRISPR‑Cas9 fajtákat: mindkettő használatáért magas licencdíjat kell fizetniük a gazdáknak, alapesetben minden évben, mert a speciális növények magját tilos újravetni (és általában fölösleges is, mert „zombi”, azaz nem hajt ki), ami alapjaiban kérdőjelezi meg az élelmiszer-önrendelkezést. Ezek a fajták a licenceken, a vetőmagon és a termesztésükhöz sokszor nélkülözhetetlen vegyszereken keresztül olyan multicégekhez kötik a gazdákat, amelyek szintén nem a világmegmentő szándékaikról híresek. A GMO-k esetében döntően a Bayer (az európainak maszkírozott amerikai Monsanto), a Corteva Agriscience (USA, a hírhedt DuPont utóda), a Syngenta (korábban Svájc, jelenleg már Kína) és a BASF (Németország) rendelkezik a licencjogokkal, hozzájuk folyik be a génmódosítással elért profit nagy része – a kínai Syngentán kívül mindegyikben nagytulajdonos az amerikai Blackrock. A Corteva Ariscience a CRISPR‑Cas9-bizniszben is benne van, ahol szintén a multik (Sanatech Seed, GreenVenus, Pairwise stb.) a meghatározóak, és a Blackrock ezek némelyike mögött is jelen van tulajdonosként. (Vicces, de igaz: miközben a magyar kormány elvben GMO-ellenes, a GMO-k termesztéséhez szorosan hozzátartozó, szintén Bayer-érdekeltségű glifozát betiltása vagy be nem tiltása ügyében mindig megengedő, Blackrock-barát álláspontot képvisel Brüsszelben.)
Konklúzió: lehetséges, hogy ez a történet egyszer az európai mezőgazdaság versenyképességéről vagy klímaállóságáról is szól majd, de a jelenben és a belátható jövőben biztosan nem arról szól. Nagyjából féltucatnyi, jórészt Európán kívüli cég gazdasági érdekei vannak a mérleg egyik serpenyőjében, a másikban pedig a fogyasztók tájékozódási joga, a gazdák szabadsága, valamint az élelmiszer- és környezeti biztonság – erről kell döntenie az EP-nek.
Igyekeztünk a tények széles köréből meríteni a véleményalkotáshoz, de nem gondoljuk, hogy nálunk van a bölcsek köve – természetesen örömmel helyt adunk más nézőpontoknak is.
