A világ élelmiszer-termelésének és vadon élő növényeinek döntő része függ a beporzóktól, mégis világszerte drasztikus csökkenés tapasztalható a számukban. Egy friss, 19 ország adatait összegező Science-tanulmány arra keresi a választ, hogy mekkora és milyen minőségű természetközeli élőhely szükséges ahhoz, hogy a méhek, zengőlegyek, lepkék és más beporzók fennmaradjanak az agrártájak szorításában. Kovács-Hostyánszki Anikó, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársát, a tanulmány egyik társszerzőjét kérdeztük.
Milyen szerepe van a beporzóknak az ökológiai rendszerekben?
A szárazföldek élővilágában a legfontosabb funkciójuk a növények beporzása. Mind a termesztett, mind a vadonélő növényfajok esetében fajsúlyos szerepük van. A termesztett növénykultúrákkörülbelül 70%-a profitál valamilyen mértékben az állatok általi beporzásából mint ökoszisztéma-szolgáltatásból. Ez lehet egyfelől esszenciális beporzási igény: ilyen esetekben állati beporzás nélkül nem terem, egyáltalán nem hoz termést a növény. Erre példaként szoktuk hozni a közkedveltebb növények közül a dinnyét vagy a tökféléket.Nagy beporzási igényűek a gyümölcsfák többsége. Vannak ugyanakkor olyan termesztett növényfajok is, amelyeknél a beporzók kisebb mértékben járulnak hozzá a folyamathoz, tehát növelik a termés minőségét, vagy a mennyiséget az amúgy önbeporzás útján is termő fajok, fajták esetében.
A vadon élő, szárazföldi virágos növények több mint 80%-ánál szerepük van a beporzóknak abban, hogy azon növények megfelelő mértékben és minőségben tudjanak termést és magot hozni, és ezáltalszaporodni.
Fotó: U.S. Fish and Wildlife Service.
Milyen típusú beporzókat lehet megkülönböztetni?
Több csoportot is megkülönböztetünk. Elsősorban a méhek azok, amelyekre mindenki elsőként asszociál. Nem véletlenül, mert ezen rovarok azok, amelyeknek a teljes életciklusa a növények látogatásától függ.Maga a beporzás ugye akkor történik meg, amikor a beporzó állat – rovar, vagy más– táplálékért meglátogat egy virágot, aztán ugyanúgy megy tovább és meglátogatja ugyanannak a növény-egyednek, vagy ugyanazon faj más egyedének egy másik virágát, és átviszi a virágport. A beporzók oldaláról ez egy táplálkozási viselkedés. Virágport gyűjtenek a fehérjéért, nektárt a cukorért, és a méhek azok, amelyek ezzel táplálják a lárváikat is. Így mind a lárvák, mind a kifejlett imágók a viráglátogatástól függenek. Fontos kiemelni továbbá a zengőlegyeket, a nappali és az éjszakai lepkéket, illetve találunk beporzókat más rovar-csoportokban is. Ezeknél azonban csak a felnőtt egyedek táplálkoznak a virágokról, a lárvák nem. A gerincesek között is vannak beporzók, elsősorban Észak-Amerikában és a trópusi területeken, például a kolibrik és az emlősök között egyes denevérfajok.
Fotó: Wikipedia.
Nemrégiben 87 kutató fogott össze egy kutatásban, melynek eredményeit a rangos Science tudományos folyóiratban publikálták. A cikknek Ön is társszerzője. Milyen kérdést vizsgáltak?
Egy holland kutatócsoport keresett meg minket a Wageningeni Egyetemről, azzal a kérdéssel, hogy hozzá tudnánk-e eljárulni saját kutatási adatokkal egy nagyobb adatszintézishez. 19 ország 59 adatsorát vonták be a vizsgálatba, köztük a mi 2012-ben Erdélyben gyűjtött adatainkat is. Ezek mind mezőgazdasági tájban gyűjtött beporzó adatok voltak. Az agrártájbana mezőgazdasági területek dominálnak, legyenek azok akár szántók, vagy művelt gyepek. A fő cél általában az, hogy élelmiszert, vagy takarmányt termeljünk. Viszont ebben az agrártájban az élőlények ugyanúgy ott élnek, köztük például a beporzók is, és az imént említett módon fontos szerepük van a kultúrnövények beporzásában is. Egy fontos, kölcsönös egymásra utaltságról van szó, és nagyon fontos, hogy ezen élőlényeknek életteret és megfelelő táplálkozási és fészkelési körülményeket tudjunk biztosítani, a mezőgazdasági termelésen túl, azzal párhuzamosan.
Sajnos a beporzóknak az egyedszáma és a sokféleségeszámos térségben nagymértékű csökkenést mutat globálisan. Viszont vannak olyan kezdeményezések, mezőgazdasági jó gyakorlatok, amelyekezen csökkenés megállítására tesznek kísérletet. Ezek általában lokális beavatkozások. Egyes esetekben a természetközeli élőhelyek mennyiségét, számát növelik, például sövények létesítésével, ültetésével. Máskor egy minőségi változással próbálnak segíteni az élővilágnak: például extenzívebben művelnek kevesebb vegyszerrel, vagy gyepek esetében kevesebb kaszálással. Fontos amár meglévő fasorok, sövények, gyepfoltok, más nem művelt élőhelyfoltok megőrzése is. A tanulmány a természetes és/vagy természetközeli élőhelyek mennyiségének és minőségének szerepét, ezek viszonyát vizsgálta a mezőgazdasági tájban a beporzók megőrzése szempontjából. A rendszeresen bolygatott művelt területek mellett, között ugyanis ezen élőhelyfoltok jelentik az élővilág számára az állandóbb, változatosabb táplálékforrást, a zavartalanabb fészkelőhelyet vagy telelőterületet. Szükség van ezeknek a természetesebb, nem művelt területeknek a megfelelő mennyiségére és minőségi állapotára a tájban, de kérdés, hogy mennyire és miként. Az volt a célunk, hogy meghatározzuk a természetközeli élőhelyek azon minimális mennyiségét egy agrártájban, amely felett már ezen élőhelyek minőségének javításával érhetünk el jobb eredményt a beporzó-védelemben.
Kutatásunk eredményei szerint úgy tűnik, hogy jelentős különbségek vannak az egyes beporzó csoportok között. A zengőlegyek számára már 5-6% természetközeli élőhely is megfelelő. A magányosan élő, latin szóval szoliter vadméhek és a poszméhek esetében16-18%-ot kaptunk, míg a lepkék esetében 37%-ot tesz ki a természetközeli élőhelyeknek minimális aránya a mezőgazdasági tájban ahhoz, hogy megfelelő populációkat tudjunk fenntartani.
Fotó: Wikipedia
Ezek a küszöbértékek persze csak irányadó számok, melyek átlagos minőségű természetközeli élőhelyfoltok esetében értendők. A területek minősége, sokfélesége a beporzók számát és sokféleségét is nagyban meghatározhatja.Tehát törekednünk kell arra, hogy minél jobb állapotban tudjuk fenntartani természetesebb élőhely foltokat, minél nagyobb számú és változatosabb virágos növényfajjal és sokféle fészkelési lehetőséggel.A zengőlegyeknek esetében a tojásrakás általában a szántóföldeken történik, illetve nem annyira exkluzíva virágos növényekkel való kapcsolatuk, ezzel magyarázható a természetközeli élőhelyek szükséges tájbeli arányának kisebb küszöbértéke az ő esetükben. A méhek viszont mindenképpen virágos növényekre vannak utalva, melyeket az év nagy részében elsősorban a mezsgyék, sövény-és fasorok, gyepfoltok biztosítanak számukra, emiatt náluk magasabb a szükséges természetközeli élőhelyek minimum százalékos aránya.
Az is befolyásolhatja az arányokat, hogy mennyi a virágos növénykultúra: van-e az adott tájban, az adott évben repce, napraforgó, vagy lucerna, illetve mennyi a gyümölcsös.Ugyanakkor ezek a virágforrások nagyon limitáltak időben, mert akár a repce, akár a napraforgó, akár a gyümölcsös mind néhány hétig virágzó növénykultúrák, és emellett sokszor nagyon intenzíven kezeltek, tehát nem nagyon találnak benne a beporzók élelemforrást a virágzási időszakon kívül.Komoly probléma, hogy a vadvirágok visszaszorulnak az agrártájban, és ezzel mind mennyiségében, mind változatosságában csökken a táplálékkínálat.Az is egy fontos feladat tehát, hogy a termesztett növénykultúrákat is úgy kezeljük, hogy minél több vadvirág is jelen tudjon lenni a kultúrán belül, vagy legalább a szegélyében. Ezáltal a beporzók akkor is táplálékot találnak, amikor a termesztett növények éppen nem virágoznak.
Dr. Kovács-Hostyánszki Anikó a Szent István Egyetem Állatorvostudományi Karán szerezte alkalmazott zoológus diplomáját 2007-ben, majd a SZIE Környezettudományi Doktori Iskolában doktorált 2012-ben. 2011 óta a Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport tagja, jelenleg a HUN REN Ökológiai Kutatóközpont részeként. Kutatásai fókuszában a mezőgazdasági ökoszisztémák, és főként a beporzásökológia, vadméhek ökológiája és védelme áll. Részt vett számos hazai és nemzetközi kutatási projektben, és koordináló vezető szerzője volt a Biodiverzitás és Ökoszisztéma-szolgáltatás Kormányközi Platform (IPBES) beporzókra koncentráló tanulmányának.
Borítókép: Boglárkalepke. Fotó: Bajomi Bálint.
