Mi az elég jó élet? – erről rendezett kerekasztal-beszélgetést a Kutatók Éjszakáján a Metropolitan Egyetem. A klímatudatosság vezérelte gondolkodásban nem ismeretlen a téma, ritkán hallhatjuk azonban ennek a kérdésnek filozófiai, építészeti, pszichológiai megközelítéseit, ezért ültünk be meghallgatni különféle tudományágak megfejtéseit jelenünk egyik legfontosabb kérdésére.
A METU Szalon keretében felvetett kérdés az amerikai Avram Alpert 2022-ben megjelent könyvének tükörfordítása. The Good-Enough Life címmel Alpert – aki New Yorkban az Interdiszciplináris Művészet és Elmélet Program társalapító-vezetője, a Princeton oktatója – arról írt, hogy a modern társadalom túlzottan a kiválóság eszményét hajszolja, ami sokak kirekesztéséhez, versengéshez, kiégéshez, egyre kiáltóbb egyenlőtlenségekhez vezet. Alpert szerint üdvösebb volna, ha életünk irányadó elve a folyamatos tökéletességre törekvés helyett az „elég jó élet” lenne, mert úgy nagyobb eséllyel férhetne hozzá mindenki a tisztes élet alapfeltételeihez, és élhetné meg a biztonság, a méltóság, az anyagi és közösségi alapok jótéteményeit. Ehhez olyan kulturális paradigmaváltásra volna szükség, amely mind az egyéni, egzisztenciális szinten, mind a társas kapcsolatainkban, tágabban a társadalom működésében is kivezető utat mutathatna a polikrízisből, amelyben evickélünk.
A beszélgetés moderátora, Máriás Leonárd, a Metropolitan Egyetem Művészet- és Designelméleti Intézetének oktatója a könyv kapcsán kiemelte, hogy Alpert szerint egyfajta önérvényesítő agresszió határozza meg az életformákat és az emberi viszonyokat, és ezzel szembe helyezi az „eléggé jó” paradigmáját, amely a kooperációra épül. Azt kérdezte elsőként a társadalomtudományok különböző szakterületeiről meghívott résztvevőktől, hogy a maguk szakmájában miként merülnek fel ezek a kérdések.
Ullmann Tamás, az ELTE BTK Filozófiai Intézetének oktatója, az MTA doktora – kutatási területe a fenomenológia és a XX. századi kontinentális filozófia – emlékeztetett arra, hogy az „elég jó” az a mértékegység, amely elsőként Donald Winnicottnál vetődött föl, aki megalkotta a „good-enough mother”, vagyis az „elég jó anya” fogalmát, aki ugyan messze nem tökéletes, de legalább képes biztonságot nyújtani.
Hozzátette, hogy rendszerszinten érdemes gondolkodnunk. Az elég jó élet nem önmagában az egyén relatíve jó életterve, ami aztán valahogyan megvalósul, hanem mindig egy komplex rendszerbe illeszkedik. Azért problémás ez a fogalom, jegyezte meg, mert azt sugallja, hogy elfogadjuk, ahogy a dolgok működnek, és tartalmi változtatás nélkül a formán igyekszünk alakítani. Márpedig az elég jó élet nem ugyanaz az élet, amit eddig nagyon akartunk élni, most pedig kicsit kevésbé maximalista módon próbálkozunk. Döntő kérdés, hogy fokozati, vagy strukturális különbség van-e a kettő között.
Pintér Márton építész , a METU Építészet és Design tanszékének oktatója, a 19. Velencei Építész Biennálé magyar pavilonjának kurátora különböző korok „álomotthon” ideáiban találta meg az analógiát, amelyek mind egyentermékeket előállító tervezőirodákban születtek. Kifejtette, hogy mindig is hatalmi szinten definiálták, hogy a nép egyszerű fiának mire van szüksége. A Kádár-kockákat annak idején úgy adták el, hogy az a jövő, mert otthonos, dupla komfortos, minden oldalra van ablaka, könnyen fönntartható. Az oldaltornácos parasztházakból csak úgy ömlöttek be az emberek a Kádár-kockákba. Ma alig lehet ezeket eladni. Most sokan eldugott falvakba költöznek, hogy ott legyenek városiak, vagy lakóparkokba, amelyek garantáltan hozzák a befektetők által elvárt számokat.
Czabán Samu viselkedés-elemző, személyközpontú tanácsadó, jogpszichológus – a Szájensz Szeánsz tudománykommunikációs projekt alapítója, a Kék Egyenlőség podcast egyik frontembere – szerint a pszichológia „gyarmatosította” az önmagunkról való gondolkodást. A pszichológia leginkább a szenvedéssel foglalkozik, és nem a boldogsággal. Ami egyébként legitim, hiszen az emberi szenvedés kezelése fontosabb, mint az emberi boldogság – a negatív ingerekre ugyanis érzékenyebben reagálunk, mint a pozitívakra.
„Amikor azt mondom, „boldog vagyok”, valójában értékelem a saját életemet – fejtette ki a viselkedéskutató. – Ha azt mondom, jó az életem, arra gondolok, hogy végül is van munkám, szeretem a partneremet, megbecsülnek. De lehet, hogy éppen pocsékul érzem magam aznap, mert fáradt vagyok. A pszichológiai kutatások szerint tapasztalati szinten akkor érzik magukat boldognak az emberek, ha meg tudják élni a jelenlét élményét. Amit egyébként a modern társadalom egyre inkább ellehetetlenít, hiszen folyamatosan döntéseket kell hozni. Méghozzá úgy, hogy a következményeit jó előre végig kell gondolnunk. A kockázati társadalomban minden veszély az egyére hull vissza, és ez mind nem túl szerencsés a szubjektív jóllét szempontjából.”
Czabán szerint tehát az a jó élet, amiben jelen tudunk lenni. Ennek komoly akadálya, hogy a modern társadalmak rettentően atomizáltak. Az embereket bárhová beilleszthetővé kell tenni, ezért ez a társadalmi berendezkedés elszakítja őket a kapcsolataiktól, mindezt úgy van beállítva, hogy „szabad vagy, választhatsz életformát”. Ez a kapitalizmus szabadsága, hangsúlyozta a kutató, kimutatások szerint az emberek 80%-a nem kötődik a munkájához, a bérmunka kényszerében él és a szabadidejében keresgéli önmagát! Ez a magányos létezés a szubjektív jólétünk szempontjából pusztító, hiszen az ember közösségben érzi jól magát.
Kicsák Lóránt filozófus, a METU Művészet- és Design Intézetének oktatója arra világított rá, hogy már az önmagában az „elég jó élet” ismérve, hogy megengedhetjük magunknak ezt a kérdést. Vagyis, hogy az embernek van életválasztási lehetősége – egy középkori jobbágynak nem volt. A görögök megkülönböztették a puszta biológiai életet attól az élettől, amelyre azok a mondatok kérdeznek rá, hogy „mi az életem értelme, célja, jó életet élek-e, a saját életemet élem-e, ki vagyok én, akinek ez és ez az életem?” Ez a zoé vagyis az alapszintű természeti és a biosz, vagyis a megformált élet közti különbség. Most ezen belül az ember is egy életforma, de éppen az adja a kitüntetettségét, hogy választhat magának életformát. Például így, hogy kérdez.
„Ennek az adottságnak jelentősége van a jó élet szempontjából, de a szubjektív válaszunk tartalmazza azt, hogy milyen viszonyban vagyok az élet természetes alapjával, és a saját életválasztásommal. Valamiképpen egy összhang felé, tehát a természeti létünk tudomásulvétele felé kell haladnunk, nem függetleníthetjük magunkat a természeti lény mivoltunktól. Nem tudunk fájdalmak között, korlátozott mozgással, állandó szenvedések közepette jó életről gondolkodni.”
A kérdés, hogy mi a jó élet, történeti dimenziót nyit meg, folytatta a filozófus. A perfekcionizmus valószínűleg együtt születhetett azzal a kérdéssel, hogy milyen az az élet, amit élek, és a második kérdésből, vagyis, hogy az jó-e vagy rossz, és hogy mire törekedhetek, született a válasz: a lehető legjobbra törekedhetek. Platón és Szókratész velünk született eszményeknek tartja ezeket az erényeket. Vagyis, hogy velünk születik annak a képessége, hogy felismerjük, milyen erények elsajátítása, gyakorlása vezethet el a jó életre.
Vajon mi történik, ha az elég jó életet célozzuk meg? Lemondunk az eszményekről, megszűnik a tökéletességre való törekvés? A filozófus a perfekcionizmus és az idealizáció közti különbséget hangsúlyozva kifejtette, hogy, míg az ideák kapcsán mindig tisztában voltunk azzal, hogy elérhetetlenek, a szerepük inkább az orientáció volt, a tökéletesség hajhászása óhatatlanul elégedetlenséget szül.
Az ideálisan jó élet gondolatában, éppen az ideák elérhetetlensége okán, mindig benne kell legyen egy önkorlátozás, fejtette ki Kicsák Lóránt. Tehát, hogy az egyik cél, amit a jó életben el lehet érni, az pontosan az önmagunkkal való elégedettség. Az, hogy elég legyek önmagam számára.
Nem véletlen, hogy ez az egzisztenciális dimenzió politikai vagy társadalmi fogalommá válik Európában, fűzte hozzá a filozófus. A kultúránk átveszi, magáévá teszi, és engedi, hogy ilyen kérdéseket föltegyünk. Sőt, követelményként állítja, hogy nem elégedhetünk meg a puszta biológiai létezéssel, sem egy olyan élettel, amelyhez nem tudunk elégedettséggel viszonyulni. Ez az átgondolás az, ami fájóan hiányzik, hogy túl a szubjektív jó érzéseken, végső soron mit tudok az életemről? Milyen a viszonyom hozzá? Ha ez a reflektált viszony, ez a rátekintés nem tud létrejönni, hiába várom, hogy a jó érzés föltámadjon.
A filozófiai túlsúly eléggé meghatározta a medret, melyben a beszélgetés hömpölygött, és amelyben ilyen módon az ökológiai szempontok és a társadalomkritikai él kevéssé tudott alakító erővel hatni. Ugyanakkor több olyan megközelítést is hallhatott a közönség, amely tágította a létezésünkről való gondolkodás horizontját. Cikkünkben – gondolatébresztőként – a beszélgetés kezdő körének felvetéseit osztottuk meg.
Fotók: Mihalicz Csilla
Borítóképen balról jobbra: Kicsák Lóránt, Ullmann Tamás, Czabán Samu, Pintér Márton, Máriás Leonárd.
