Egy kormánypárti módosító szabad kezet adna Putyinnak a nukleáris beruházás átárazásához. A lépés mögött semmiféle magyar érdek nem látszik.
Három hír az elmúlt napok sajtójából:
A kormány törvényjavaslatot nyújtott be a parlamentnek, amelyben engedélyeznék a „fix áras” paksi bővítési beruházás drágítását
Februárban megkezdődhet az első betonöntés Pakson, vagyis hivatalosan is elindulhat az új reaktorok építése; az OAH kiadta Paks 2 létesítési engedélyét
A Moody’s Ratings stabilról negatívra változtatta a magyar szuverén adósbesoroláshoz tartozó kilátást
Nem feltétlenül kellene, hogy összetartozzanak, de a NER-ben megszokhattuk: minden mindennel összetartozik. Mindenesetre előbb jelentették be, hogy mikor startol a betonöntés, mint ahogy a „független” Atomenergia Hivatal ráütötte a pecsétet az építkezés kezdéséhez szükséges engedélyre, ami önmagában is pikáns. Az igazi aknát azonban a szóban forgó törvényjavaslat rejti.
2014-ben Magyarország történetének legdrágább beruházásaként emlegették a tervezett bővítést – nagyjából 4000 milliárd forintos tételről van szó eredeti áron. Most, 10 évvel később a helyzet sokkal aggasztóbbnak tűnik: Magyarország a történelem legnagyobb balekjának bizonyulhat az Orbán-kabinet aktív közreműködésével.
A politikai emlékezet közmondásosan rövid, de arra azért mindenki emlékszik, milyen körülmények között kötötte meg Orbán Viktor az „évszázad üzletét” a tervezett paksi bővítésről. Közvetlenül a Moszkvába indulása előtt például azt állította, hogy csak a magyar-orosz kapcsolatok állását fogják áttekinteni Putyinnal, aztán egyszer csak előkerült a szerződés, és rákerült az Orbán-szignó. A dokumentum aláírását a miniszterelnök közvetlen környezetén kívül gyakorlatilag mindenki ellenezte, és ebbe beleértendő az atomerőművet akkor üzemeltető állami energiavállalat, az MVM szakembergárdája is. Ezek a szakemberek akkor már több mint egy évtizede dolgoztak egy beruházási tender előkészítésén, ahol tisztességes és átlátható módon dőlhetett volna el, hogy egyrészt Magyarországnak szüksége van-e újabb atomerőműre, másrészt, ha erre a kérdésre igen a válasz, akkor ki és mennyiért építheti fel az igényeinknek legalább megfelelő reaktorokat. Azzal, hogy Orbán konspiratív körülmények között Moszkvába utazott, és ott aláírt egy rajta kívül senki által nem ismert tartalmú szerződést, ment a kukába az a tízmilliárdos összeg is, amit addig a tender előkészítésére költött a magyar állam, meg persze az említett szakemberek, kutatók és tudósok évtizedes munkája is.
A hivatalos kormányálláspont ezután az volt, hogy „Brüsszel mindenről tudott, mindent jóváhagyott”, vagyis az EU szerint rendben van a tender elhagyása és az állami támogatásból történő finanszírozás is, ám gyorsan kiderült, hogy ebből sem igaz egyetlen szó sem. Az európai atomenergia-beruházások engedélyezésben különleges jogosítványokkal rendelkező Európai Bizottságot is megpróbálták megkerülni, aminek az eredménye három évig tartó uniós vizsgálat lett. A tragikomikus eljárást a kormány mindvégig azzal indokolta, hogy páratlanul előnyös szerződést kötöttek Moszkvával, amelynek minden kockázatát az orosz fél viseli: kulcsra kész atomerőművet kapunk, fix áron. Sajnos azonban ez sem volt igaz: a friss törvényjavaslattal most épp arra kérnek biankó felhatalmazást, hogy Putyin tetszőleges mértékben megemelhesse az árat.
A magyar kormányon kívül természetesen már 2014-ben is mindenki tisztában volt vele: olyan, hogy fix árú atomerőmű, a valóságban nem létezik – mégis ezzel próbálták megvédeni a gyanúsabbnál gyanúsabb trükközéseket Paks körül. A Párbeszéd képviselői számtalanszor elmondták a parlamentben is – meg lehet nézni, benne van a jegyzőkönyvekben -: az Európában az utóbbi évtizedekben épült atomerőművek közül egy sem készült el a tervezett idő- és költségvetési kereteken belül. És nem apró költségtúllépésekről van szó: hanem átlagosan az ár megháromszorozódásáról. Ráadásul ez nem európai jelenség: ugyanez a helyzet az USA-ban is. De mégis mindig azzal hurrogták le azokat, akik a tényekre felhívták a figyelmet: nincs gond, fix áras szerződésünk van.
Most, hogy a fentiek ellenére megpróbálkoznak a parlamentnél a biankó áremelési opcióval, két eset lehetséges. Vagy a szerződés mégsem fix árról szól, vagyis burkoltan beismerik, hogy tíz éven át folyamatosan hazudtak a választópolgároknak. Mivel valóban Magyarország legdrágább beruházásáról van szó, ebben az esetben egy demokráciában az érintett kormánytagoknak, beleértve a miniszterelnököt is, aligha lehetne más választásuk az azonnali lemondásnál. Vagy pedig tényleg fix áras a szerződés, benne a magyar szerződő felet védő megfelelő jogi és pénzügyi garanciákkal – akkor viszont elő kell állni az érveléssel, miért kellene nekünk ebből a számunkra kedvező szerződésből az orosz Roszatomot önként kiengedni. A háború, mint vis maior, ebben az esetben aligha megfelelő magyarázat. Ezt az agressziót épp az oroszok indították Ukrajna ellen, méghozzá nem most, hanem még 2014-ben, nem sokkal a paksi bővítési szerződés aláírása után – vagyis ők az egyetlenek, akik a háború miatt nem hivatkozhatnak a körülmények előre nem látható megváltozására. És az is falsnak tűnik, amit a javaslat indoklásába írtak, hogy a beruházás elmaradásának nagyobb a kára, mint a drágulásának: az elmúlt években a miénkhez hasonló okokból Bulgária és Finnország is felmondott a Roszatomnak, de egyik országban sem nőtt annyival a piaci áramár, mint nálunk.
Ráadásul a késés is teljes egészében az oroszok hibája, hiszen ők ragaszkodtak az Európai Bizottság engedélyét nélkülöző és a versenyt kiiktató konstrukcióhoz – így kaptuk az ajánlatot csomagban; ez nem magyar, hanem orosz érdek volt. És ők azok, akik mindeddig nem voltak képesek az európai és a magyar előírásoknak megfelelő, engedélyezésre alkalmas tervdokumentációt benyújtani a magyar nukleáris hatóságnak. Emlékeztetőül: eredetileg azt ígérték, hogy az első új blokk 2023-ban megkezdi a próbaüzemet. Most 2024 vége van, és még az az első betonöntésig sem jutottak el, amely a nemzetközi szabályok szerint az építkezés kezdete .
A Moody’s ott jön a képbe, Paks 2 drágításának nincs semmiféle fedezete a költségvetésben, az csak az államadósság növelésének terhére történhet. Egy ilyen lépésnek az amúgy is fogyóban lévő pénzpiaci bizalom és a zuhanó forintárfolyam idején beláthatatlan hatásai lehetnek. Az eredeti paksi szerződés, mint fentebb jeleztük, 12 milliárd euróról szól. Ha a magyar parlament belemegy abba, hogy a Roszatom ne 12, hanem 24 vagy 36 milliárdért építsen nálunk atomerőművet, akkor azon túl, hogy bizonyítványt állítanak ki a kormány teljes alkalmatlanságáról, évekre vagy évtizedekre tönkrevágják Magyarország gazdasági kilátásait.
És még valami: amikor az Európai Bizottság jóváhagyta az állami támogatásból történő finanszírozást, az az engedély az eredeti, 12 milliárd eurós árra szólt, hiszen arra számolták ki a megtérülést. Ha változik az ár, újra kell kezdeni az uniós engedélyezést is, kiszámíthatatlan határidővel. Alighanem ezért vált olyan sürgőssé az engedély kiadása és a betonöntés megkezdése: megpróbálják az EU-t is kész helyzet elé állítani.
A végére kívánkozik egy ötödik, szintén ide tartozó hír is. A Die Welt arról ír (és ezt megerősítik Aszódi Attila korábbi bővítési biztosnak a Della podcastban elmondott szavai is), hogy amikor az oroszok 2014-ben szerződtek, beárazták a saját kockázataikat, többek között a projekt elhúzódását és az árak emelkedését is. Most azért akarnak mégis drágítani, mert Oroszországnak (és a harcokban közvetlenül is érintett Roszatomnak) minden fillérre szüksége van az Ukrajna elleni háború finanszírozásához. Vagyis a fideszes kormánytöbbség – ha megszavazza a javaslatot – nem csak Magyarország kifosztásához asszisztál, de ahhoz is, hogy Putyinék ebből a pénzből folytassák az Ukrajna elleni rablóháborút.
