Júniusban a 18 éves Kanizsay Botond és a 15 éves Borosnyay Bendegúz elindult, hogy keletről nyugatra 40 nap alatt egyben végigjárja az Országos Kéktúrát. Az idősebb fiú végül 35 nap alatt célba ért, társa viszont a hajrá előtt teljesen kimerült, így az utolsó szakaszokat augusztusra hagyta. A legmaradandóbb élményeikről, a legszebb és a legzöldebb szakaszokról mesélt a Very Important Planetnek a két székesfehérvári cserkész.
A szépségverseny győztesei
„Elsőként a Zemplén tetszett különösen. Ott még frissen és lendületesen haladtunk. Jó időnk volt, itt a táj is gyönyörű, így sok túrázóval találkoztunk az erdőben. Velük szinte egytől egyig szóba elegyedtünk, ebből kellemes beszélgetések születtek. A hegységben felújított várak, karbantartott jelzések és gyönyörű falvak fogadtak. Ide érdemes még visszajönni” – mondja a 18 éves Kanizsay Botond, aki barátjával, a 15 éves Borosnyay Bendegúzzal vágott neki júniusban az Országos Kéktúrának. Az Erdőjáró Baráti Társaság oszlopos tagjainak az volt a céljuk, hogy egyben teljesítsék az 1168 kilométeres utat.
Észak-keletnél maradva, az idősebb fiú az Aggteleki-karsztról is szeretettel beszél. Mint mondja, sajátságos hegység a rengeteg barlangjának és a karsztjelenségeinek köszönhetően. Úton-útfélen belebotlottak a nyílásokat jelző táblákba, a lezárt aknák fedelébe és a rengeteg víznyelőbe.
„Ide a barlangok miatt jövök majd vissza
– folytatja. – Ami viszont még jobban megfogott, azok a hatalmas legelők. Meglepett, hogy ilyeneket látunk errefelé. Gyönyörű, zöldellő hegységi mezőkön keresztük vitt az utunk, rengeteg víznyelővel, beszakadással, kiemelkedéssel. Néha ugyan akadályozott egy-egy villanypásztor, de ez cseppet sem rombolta a varázst.”
Botondra rászakad a magány
A harmadik „leg” a Dunántúlon várt az idősebb fiúra.
„A Balaton-felvidék szintén csodaszép a tó távoli tündöklésével. Fantasztikus kilátás nyílt a szőlős hegyoldalból és a tanúhegyekről, ezt szavakkal nehéz leírni. Habár innen sok negatív emlék is maradt, de az értékét ezzel nem veszítette el számomra.”
Amire utal, az nem más, minthogy Szentbékkálláról egyedül folytatta az útját, miután – ez talán nem túlzás – drámai döntést kellett hozniuk.
Bendegúzt 31 nap és 900 kilométer után ugyanis utolérte a teljes kimerültség, így fel kellett adnia célját, hogy egyben járja végig a Kéktúrát. A folytatás a döntés helyességét igazolta: a 15 éves erdőjáró a hazaérkezés napján tizennégy órát aludt, majd 38 fokos lázzal kelt fel. Így is azt mondja Botonddal együtt:
„Egyértelműen a Balaton-felvidék a legszebb számomra. Megvan benne minden, amit egy túrázó kívánhat, vagyis a hegyek, a szellős erdők. A tó látképével bármelyik magaslati pontról ámulatba ejtő a kilátás.”
Botondra elmondása szerint ekkor hirtelen rászakadt a magány. De a maradék öt napot egyedül is végigcsinálta. Ezen a ponton érdemes az Erdőjáró Baráti Társaság – ez a fiúk fedőneve – akkori Facebook-bejegyzéséhez visszanyúlni, hiszen megannyi követője lehet a tizenévesek közül. Számukra írta meg Botond a tanulságot Bendegúzról:
„A szervezete felhasználta az összes tartalékát, az izmok, a szervek mind pihenésért és utánpótlásért könyörögtek, egy bizonyos pont után eképp tiltakoztak.
Óva intünk mindenkit attól, hogy ész nélkül túlhajszolja magát. Mi megpróbáltunk odafigyelni, de úgy tűnik különbözőek vagyunk, és nem volt megfelelő az evés, pihenés, mozgás aránya. Szerintem a különbözőségünk oka az életkorunk, hiszen mind a ketten ugyanazt a felkészülést végeztük. A szervezetem három évvel »kifejlettebb«, így elégnek bizonyult az arány. Tehát ha hasonlóba vágtok bele, akkor a két legfontosabb dolog a szinte végtelen táplálékbevitel és a lehető legtöbb pihenés, regenerálódás. Na, meg persze az előzetes fizikai felkészülés. Semmit nem szabad ész nélkül csinálni.”
Találkozás öt nap után
Botond végül jóval 40 napon belül ért célba. Megannyi Facebook-bejegyzését élmény olvasni.
Az utolsó napon, az Írott-kőnél átélt pillanatait így örökítette meg:
„A bükkös tetején, a Hörmann-forrásnál várt rám a családom és Bendegúz. Éppen lendületben voltam a felfelé úton, ezért meg sem álltam, csak menet közben üdvözöltük egymást. Az utolsó két kilométert együtt tettük meg. Én jókedvű voltam és boldog, ráadásul alig éreztem fáradtságot. Amikor felértünk a pavilonig és megtaláltuk a Kéktúra legutolsó bélyegzőhelyét, ráérősen előhalásztam a füzetet. Most már nem siettem sehova. Végül az utolsó pecsét is a helyére került, a kitöltött füzettel a kezemben elmondhattam magamról, hogy egyben teljesítettem az Országos Kéktúra 1168 kilométerét, méghozzá 35 nap alatt, sátorral.”
A sátor és a tűz
A két fiatalt a legzöldebb erdőkről és a legnagyobb élményeikről is faggattuk.
„Ezek a területek szerintem a Bükkben vannak” – véli Bendegúz.
„A hegységekben az egyik erdő nem sokban különbözik a másiktól, hiszen mindenhol találni nagyon, illetve kevésbé szépeket – így Botond. – A hátságokban nem jellemző az erdő, a Balaton-felvidéknek is csak a keleti részén található komolyabb kiterjedésben. A Pilis sűrűn parkosított, így a környezet elveszítette a természetes jellegét, ez számomra negatívum.”
Kanyarodjunk vissza Botond bejegyzéseihez, hiszen a célegyenes egyik szakaszáról így ír:
„Gyönyörű fenyveseken vitt keresztül az utam. Imádom ezeket a természetesnek ható, szellős, tiszta aljú vidékeket. Az ilyeneken öröm végigfutni.”
Ami pedig a leginkább megmaradt lelkében, az a túra egy korábbi szakaszában történt vele. Erről ezt meséli:
„Talán azt az emléket tudnám kiemelni, mikor az alig lakott Kőhányáson végeztünk Bendegúzzal, és elmentünk Vérteskozmára az én családomhoz. Az a nap egyébként is jól sikerült. A reggeli induláskor egy Tamás nevű kéktúrázó csatlakozott hozzánk, vele a Dobogókőre menet ismerkedtünk meg. Ő egynapos részletekben csinálja végig a Kéket a Koldusszállás-Kőhányás-szakaszt együtt nyomtuk le. A túra végén pedig meghívott bennünket vacsorára egy gánti vendéglőbe. Ide jöttek később a szüleim, hogy elvigyenek a nyaralónkba. Ott pedig már várt ránk teljes létszámban a család, az unokatestvérek és a nagyszülők is.
Jó érzés volt az a szeretet, amit akkor kaptam.”
A zárszó pedig legyen Bendegúzé:
„Az esték voltak kedvenceim. Amikor már állt a sátor, égett a tűz, mi pedig csak ültünk és merengtünk a természetet bámulva.”
Kiemelt kép: Erdőjáró Baráti Társaság
