Míg az Európai Unió és a régió országai csökkentették az orosz energiafüggőséget, Magyarország továbbra is döntően a Barátság és a Török Áramlat vezetékeken érkező orosz kőolajra és földgázra támaszkodik. Az elmúlt évek döntései nyomán beszűkült a mozgástér, és az ellátásbiztonságot érintő kockázatok az ukrajnai és az iráni háborúk miatt csak növekedtek. Ráadásul a téma annyira átpolitizálódott, hogy egyelőre egyik nagy párt sem ígér átfogó és meggyőző megoldást. Perger András, az Energiaklub energiaprogram-vezetője szerint a rövid távú szempontok háttérbe szorították a stratégiai gondolkodást, aminek következményei egyre inkább kézzelfoghatóvá válnak.
Szerző: Perger András, az Energiaklub energiaprogram-vezetője
A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.
Fagyosnak mondott január, öntik a betont Paks II.-nél, egy leállt kőolajvezeték, a közel-keleti konfliktusok újabb fejezete: ez csak néhány, eltérő súlyú, az energetikát érintő esemény az elmúlt hetekből. Közben zajlik a választási kampány, melynek rendkívül hangsúlyos témájává vált az energetika. A zajban a laikus emberek jó eséllyel egyre inkább összezavarodnak, nem tudván eldönteni, hogy most van baj, vagy nincs?
Kinek a dolga?
Rengeteget hallottuk az elmúlt években, hogy az energiaellátás pusztán fizikai, vagy újabban, földrajzi kérdés. Valójában az energia sosem volt szimpla szakpolitikai ügy, hiszen a gazdaság és a társadalom működéséhez nélkülözhetetlen, hogy az energia folyamatosan rendelkezésre álljon. Azaz az energia stratégiai kérdés. Az energiahordozók jelentős része azonban külföldről érkezik, elérhetőségüket és árukat gyakran olyan nemzetközi folyamatok alakítják, amelyeket a mindenkori kormányoknak kevés eszköze van befolyásolni. Ha valaki nem figyelt volna: legkésőbb a 70-es évekbeli olajválságok óta tudjuk, hogy a külföldi hatások „begyűrűznek”.
Ezért tulajdonképpen közhely, hogy a kérdésnek geopolitikai dimenziója is van, ami ráadásul időről időre felértékelődik. Bár egyértelmű, de az energetikáról folyó, a választási kampány miatt egyre inkább kiüresedő és bulvárosodó közbeszéd miatt érdemes leszögezni: az energia-ellátásbiztonság garantálása elsősorban a mindenkori magyar kormány, valamint másodsorban a területen működő, meghatározó vállalatok (különösen: MVM, MOL) felelőssége. Ez a felelősség nem hárítható át külföldi szereplőkre, vagy éppen közhatalommal nem bíró közéleti szereplőkre (politikusokra, civilekre).
Ismert kockázatok, elmaradó felkészülés
A feladat része, hogy az ellátórendszereket fel kell készíteni a várható zavarokra, esetlegesen válságokra is. Hogy fel lehet-e készülni mindenre? Egy közel-keleti fegyveres konfliktus mindig benne van a pakliban, a világ az iráni háború mentén mégis épp azt kénytelen nézni, hogy a Hormuzi-szorost övező bizonytalanságok mintegy fél évszázados története is kevés volt az alaphelyzet beárazására. Arra, hogy hiába közlekedik a világ egyik meghatározó nyersanyagának mintegy ötöde (a tengeren szállított mennyiség harmada!) egy szűk tengerszoroson, mégis előfordulhat olyan helyzet, hogy az olaj nem tud kijutni a Perzsa-öbölből.
Míg a Közel-Keleten rendszeresen előfordultak háborúk, egy európai háború lehetősége az orosz-ukrán konfliktus 2014-es kezdete után is elképzelhetetlen forgatókönyv volt. Az arra való felkészülés szükségességét legfeljebb biztonságpolitikai elemzések apróbetűs részei említhették, a szakmai közbeszédben nem fordult elő a kérdés, és így érdemi cselekvésre sem került sor.
A két ország konfliktusai 2006 és 2009 telén okoztak ugyan némi zavart a földgázszállításokban, amire válaszként 2010-re épült is Algyőn biztonsági földgáztároló létesítmény, valamint újabb vezetékek, kapcsolódások építésével alternatívát is teremtettek, így a korábbi gázválságok nem ismétlődtek meg. A kőolaj esetében nem került sor diverzifikációra, de sokáig így sem feltétlenül volt ok arra számítani, hogy a Barátság kőolajvezetékkel gondok lehetnek. Viszont 2022 februárjában, amikor az orosz hadsereg lerohanta Ukrajnát, világossá vált, vagy kellett volna válnia, hogy az energiaellátásunkat, tetszik-nem tetszik, ha sokáig húzódik, érinteni fogja a háború.
Némi valóságtagadás után, 2022 őszére a kormányzat is megértette, hogy az energia kérdését kiemelten, ársapkákon túlmenően is kezelni kell. A választásokat követő kormányalakítás után alig pár hónappal létrehozták az Energiaügyi Minisztériumot (EM), de maradt némi furcsaság a rendszerben: nemzetközi relációban egyes kulcsterületek (Paks II., illetve egyes ügyletek körüli, jelentős miniszteri aktivitás alapján a földgázbeszerzés kérdésköre) továbbra sem a szaktárcához, hanem a külügyhöz (KKM) tartoznak. Az olaj pedig maradt a döntően nem állami tulajdonú MOL felségterülete.
A kényelmes orosz olaj csapdája
A kormány a hazai olajkitermelés erősítése terén támogatta a piaci szereplőket (pl. koncessziók kiírása, kutatási programok támogatása), de ezzel is csak annyit ért el, hogy az import 2022-es, 86% körüli aránya 82-83%-ra csökkent a belföldi felhasználáson belül, az importot változatlanul továbbra is döntően a Barátság vezetéken érkező orosz olaj tette ki, sőt, az orosz olaj aránya még növekedett is.
Az orosz olajhoz való ragaszkodás jó üzlet lehetett az elmúlt években, mivel a nemzetközi szankciók miatt a „tengeri” (Brent, WTI) olajokhoz képest jelentősen (15-20%-kal) olcsóbbá vált az orosz nyersanyag. Az üzlet korlátait azonban látni lehetett, sőt kellett volna. Nem kell hozzá katonai stratégának lenni, hogy felismerjük: egy elhúzódó háború érintette régión áthaladó olajvezeték körülbelül olyan, mint a nevezetes színpadi kellékpisztoly, ami jó eséllyel legkésőbb az utolsó felvonásban szerepet fog kapni. A Barátságról is sejteni lehetett, hogy mint minden vonalas infrastruktúra, előbb-utóbb célponttá válhat a háborúban, a „mikor” pedig csak a harcoló felek idővel változó stratégiai célrendszerének függvénye, Magyarország kőolajellátásának biztonsága vélhetően egyik félnél sem elsőszámú prioritás. Érthetőbben megfogalmazva: az ellátásbiztonságunk igazán csak nekünk fontos, azt háborús feleken számon kérni szimpla felelősséghárítás.
Az imígyen relatíve olcsóvá vált orosz olaj révén jelentős adóbevételekre szert tevő kormányon felül az üzleten ugyancsak jól kereső (igaz, csökkenő tendenciával, de az elmúlt években rendre 1,5 milliárd dollár körüli adózás előtt eredményt elérő) MOL szerepe is kérdéseket vet fel. Nem látni ugyanis, hogy a cég érdemben lépett volna, hogy a százhalombattai üzemet felkészítse az orosztól eltérő összetételű tengeri olaj finomítására, hiszen az átalakítás idő- és költségigényét tavaly nyáron nagyságrendileg ugyanakkorára becsülte a vállalat, mint 2022-ben. Azonnali cselekvéssel azonban mára eljuthattunk volna az átálláshoz.
Adrián innen, Barátságon túl
Ehhez persze az is kellett volna, hogy megnyugtató válaszok szülessenek az Adria vezeték műszaki alkalmasságával kapcsolatos kérdésekre, illetve, hogy rendeződjön a vezeték horvát tulajdonosa (JANAF) és a MOL, illetve a két állam közötti konfliktus. Olajbizniszről, tehát pénzről van szó. Egy olajvezeték üzemeltetése nem rakétatudomány, a felmerülő műszaki kérdések akarattal és természetesen némi ráfordítással relatíve könnyen orvosolhatóak. Talán még a horvátok által kért tranzitdíjban is lehetett volna kedvezményt kialkudni, ha időben lép a magyar fél, és nagyobb kapacitást köt le. Csakhogy mintha valamiért nem lett volna különösebben sürgős a rendezés, a két vállalat a néhány elvégzett teszt eredményén vitatkozik, és a magyar, illetve a horvát kormány viszonya sem szívélyes különösebben.
A helyzetet tovább nehezíti, hogy Egyesült Államok tavaly óta szankcionálhatja azokat a cégeket, amelyek közreműködnek az orosz olaj szállításában. Így hiába kapott valamennyi időre mentességet Magyarország a Barátságon érkező orosz olajra, az nem egyértelmű, hogy a mentesség a tengeri úton érkező orosz olaj szállítására is vonatkozik-e, és hogy így a JANAF bevállalhatja-e annak továbbítását az Adrián. A MOL panasza az Európai Bizottság felé, miszerint az érvényben levő uniós szabályozás miatt a JANAF-nak át kellene engednie az orosz olajat, inkább pótcselekvésnek tűnik: hiába igaz, amit állít, a probléma megoldásának kulcsa valószínűleg inkább Washingtonban, mint Brüsszelben van. De akkor miért nem ott keresik? Az elmúlt hetekben Marco Rubio amerikai külügyminiszter járt Budapesten, majd Szijjártó Péter utazott Washingtonba, de nagyon úgy látszik, hogy ha rá is kérdeztek a problémára, vagy nem kapott választ a kormány, vagy az elutasító volt.
Ugyan kommunikációsan a magyar kormány mára elmozdult a „fizikailag másképp nem lehetséges megoldani” narratívától, de jelenleg még mindig ott tart a vita, hogy milyen olajat mennyi pénzért szállítson a JANAF az Adrián. A magyar kormány és a MOL láthatóan a Barátságon érkező orosz olajra tette fel az összes tétjét, ezért négy év alatt nem sikerült rendezni a helyzetet. Mára azonban a magyar fél lehetőségei jelentősen leszűkültek. Nem csak a Barátság vezeték, hanem az Adria esetében érintett szereplőkre is igaz, hogy a mi ellátásbiztonságunk igazán csak nekünk fontos, amivel a nem magyar szereplők is nyilván tisztában vannak. Vagyis Magyarország alkupozíciói igencsak leromlottak.
A kép jelenleg inkább kudarcosnak tűnik. A korábbi látszatcselekvéseket a hurok szűkülésével egyedi alkuk keresésére, fenyegetőzésre, rimánkodásra, látszattárgyaló-bizottságosdira, panaszkodásra, vádaskodásra, ujjal mutogatásra épített taktikai egyveleg váltotta fel, egyelőre korlátozott eredményekkel. Nem állítom, hogy az EM/KKM közötti szereposztás miatt tart itt Magyarország, de az sem látszik, hogy sokat segített volna. Az biztosnak tűnik, hogy ellátásbiztonságot nemigen lehet prompt előrántott, sértődött, jobbára belpiacos politikai céllal készült, kardcsörtető FB-videókkal és X-beefekkel garantálni. Legalábbis, az Európai Bizottság technikai támogatása és pénzügyi segítsége több eredménnyel kecsegtet a Barátság újraindítását illetően, mint a magyar kormány eddig bevetett eszköztára.
Tetszettek volna (energia)forradalmat csinálni
Ráadásul az eddigiek (leegyszerűsítve: baj esetére „A” vezeték helyett keressünk „B”-t) pusztán a hagyományos gondolkodás keretei között értelmezhető alapvetésként foghatóak fel. A világ megtanulhatná, hogy a szállítási útvonalak és a beszerzési portfóliók diverzifikációján túl is lenne tennivalója, hiszen a fosszilis függőségből fakadó kockázatok semmibevétele nem csak logisztikai katasztrófát, az árak elszállását, és világgazdasági válságot okoz, hanem azt a klímaváltozás képében „békeidőben” is tapasztalhatjuk. De Magyarország is észlelhetné, hogy egy 85% körüli importkitettség önmagában, azaz háborúk és klímaváltozás nélkül is indokolná a felhasználás és ezzel a kitettség jelentős csökkentését.
Itt muszáj megemlíteni, hogy amúgy az EM-hez tartozó egyes ügyek (megújulók, energiatakarékosság és -hatékonyság) érdemi segítséget jelenthetnének a fosszilis függőség csökkentésére, csak hát ezekhez az intézkedésekhez jobbára fájón hiányoznak az uniós pénzek, a földgázfelhasználást mára érdemi mértékben csökkentő napenergia terjedésén kívül igazán nincs miről beszámolni. Érthetetlen, hogy miért nem jut elegendő figyelem és finanszírozás a megújulókra és a hozzájuk szükséges fejlesztésekre, valamint az esszenciális energiahatékonysági beruházásokra, nem beszélve olyan, a hagyományost meghaladó, már-már „dobozon kívüli” gondolkodást feltételező, energiatakarékosságot eredményező intézkedésekre, mint mondjuk a közösségi közlekedés fejlesztése vagy a mikromobilitás ösztönzése.
Régiónk és az Unió országai szinte mind távolodnak az orosz energiától
Persze igazságtalanok lennénk, ha nem néznénk meg, hogy miközben Magyarország váltig ragaszkodik az orosz energiahordozókhoz, mások mit tettek az orosz kitettség mérséklése érdekében. Az uniós összkép szerint az orosz gáz részesedése 2021 és 2024 között 45%-ról 19%-ra esett, az orosz szénimport megszűnt, az olaj aránya pedig 27%-ról 3%-ra csökkent. A környékbeli országok eltérő helyzetből indulva, más sebességgel és megoldásokkal, de 2022 óta szinte mind csökkentették az orosz energia szerepét, egyes államok pedig már lényegében végrehajtották a leválást.
Az országok többsége döntően átállt az alternatívákra, mind földgázt, mind az olajat tekintve, egyfelől lecserélve a beszerzés forrását, másfelől infrastruktúra-fejlesztésekkel (pl. LNG terminálok építése, Csehország esetében olajvezeték építése), ez jellemző Lengyelországra, Csehországra, Németországra, Szlovéniára, Horvátországra és Bulgáriára. Míg Romániában eleve nem volt magas az orosz arány, Ausztria és különösen Szlovákia jóval nehezebben tudott elszakadni az orosz energiától: Ausztria csak 2024 után váltott más forrásokra, míg Szlovákia Magyarországhoz hasonlóan még most is a leginkább kitett országok közé tartozik.
Az új kormány feladata: kilépni a fosszilis és politikai csapdából
Hogy Magyarország miért nem iparkodik, annak okai nem világosak. A felszínen leginkább a „rezsicsökkentés” politikailag érinthetetlennek tűnő rendszere látszik, aminek a kudarcáról ékesen tanúskodik, hogy idén januárban a mostanában megszokottnál kicsit erősebb, de messze nem extrém hideg időjárás miatt a kormány mintegy 50 milliárd forinttal sietett megtámogatni a földgázzal és árammal fűtőket, ami önmagában kb. 16 milliárd forinttal haladja meg a tényleges fogyasztásnövekedést. A valóban szociális alapú energiatámogatással bizonyosan senkinek sincs problémája, de talán érdemes lenne számot vetni azzal, hogy az elmúlt években a rezsivédelemre elköltött (mai értéken) 6900 milliárd forintból mekkora hatékonyságnövelést, takarékosságot (és velük mennyi fosszilis kiváltását, az importkitettség milyen mértékű csökkentését) lehetett volna elérni.
Persze lehet, hogy van olyan politikai racionalitás, ami mentén értelmezhetőek az energiapolitikai irányítás lépései, de az eredményességet nézve mintha nem az ellátásbiztonság lenne a fókuszban. Miközben az iráni háború erős jelzést küldött, hogy igencsak ideje volna csökkenteni a fosszilis függőséget, egyre valószínűbb, hogy a kőolaj után hamarosan az orosz földgáz helyett is más forrás után kell nézni. A kormány örökösen a végletekig leegyszerűsített kommunikációjából egyelőre stratégiai gondolkodás nem, inkább csak annyi látszik, hogy az orosz fosszilisek kiesése szerintük véget vetne a rezsicsökkentésnek, de a választásokon kihívóként szereplő TISZA üzenetei sem túl bonyolultak. Például nem törődve a tapasztalatokkal és az ellentmondásokkal, úgy tartanák meg a rezsicsökkentést, hogy mellette évi 100 ezer lakás energetikai korszerűsítését ígérik. A motorüzemanyagok esetében a kormányt megelőzve, a 2022-es, 480 forintos (nominálisan! – ez mai áron 700 forint felett volna…) ársapkát követelték, az orosz fosszilisekre vonatkozó, azok kiváltását 2027 végéig előíró uniós szankciók felett pedig elnézve, a részletek specifikálása nélkül, 2035-ig vezetnék ki az orosz energiahordozókat.
Természetesen nem látjuk az érintett felek összes kártyáját; nincsenek információink a vezeték konkrét állapotát illetően, nem foglalkozunk választási politikai dimenziókkal, a külföldi szereplők hosszabb távú stratégiai érdekeit is csak korlátozottan tudjuk mérlegelni, hiszen ezekhez nem értünk. De az világos, hogy egy felelős energiapolitika nem engedte volna, hogy előálljon a mostani, ellátásbiztonsággal úgy is fenyegető helyzet, hogy közben négy év alatt elköltöttek a területre csaknem 7000 milliárd forintot. Azt pedig csak remélni tudjuk, hogy az energiapolitika végre megtanulja a leckét, és kiszabadul a fosszilisek, a politikai jelszavak és politikai termékek fogságából.
A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.
