A klímaváltozás hatásai Magyarországon tovább erősödnek, és a jelenlegi tendenciák alapján az idei év sem hoz érdemi enyhülést a vízhiányban. Dedák Dalma, a WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője szerint 2026-ban is az aszály jelenti majd a legnagyobb kihívást, különösen az alföldi térségekben, miközben a kiszámíthatatlan, gyors lefolyású áradások továbbra sem pótolják a vízkészleteket. Az elmaradó hófelhalmozódás és a tavaszi nagyvizek hiánya miatt a vízkészletek csökkenése várhatóan folytatódik. A szakértő arra figyelmeztet: a vízgazdálkodás érdemi átalakítása és a téli vízmegtartás nélkül a szárazodás tartós állapottá válhat.
Mit várhatunk a jövő évtől az utóbbi években megtapasztalt klimatikus tendenciák fényében Magyarországon?
Kezdjük azzal, hogy ne higgyünk az olyan hangzatos szalagcímeknek, amik hetekkel, hónapokkal előre jósolják az időjárást, ezeknek rendszerint semmilyen meteorológiai alapjuk nincs.
Az éghajlatváltozással ráadásul éppen az a baj, hogy a kiszámíthatatlanságot, az extrémitások valószínűségét növeli, mivel egy viszonylag stabil éghajlati rendszer kibillenésének határán táncolunk.
Egyértelmű tendencia a hosszú, csapadékmentes időszakok és a hirtelen lezúduló esők hektikus váltakozása, továbbá az összefüggő, hosszan megmaradó hótakaró hiánya télen és hőhullámokkal, aszállyal együtt járó jelentős nyári párolgás.
Amellett, hogy a csapadékeloszlás időben igen hektikussá vált, a térbeli egyenlőtlenségek is növekednek. A legnagyobb problémák földrajzi okokból az alföldi területeken jelentkeznek. Mindez – egyéb vízgazdálkodási problémákkal együtt – a vízkészleteink tendenciózus csökkenését okozza, ami 2025-ben sajnos nem állt meg és úgy néz ki, a markáns csökkenés folytatódik.
Milyen klímaváltozással összefüggő hatásokkal kell számolnunk 2026-ban?
Jelenleg az aszálykérdés a meghatározó Magyarországon akkor is, ha mindeközben a folyónkon, patakokon számítani kell áradásokra, illetve villámárvizekre.
Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás lehetőségeit nagyban befolyásolja, hogy az ország különböző területein mennyi vízzel tudunk gazdálkodni egy kedvezőtlen időjárási helyzetben. A gyorsan tetőző, hamar apadó áradás – ha egyáltalán érkezik ilyen formán többletvíz – pedig igen nehezen hasznosítható. A folyóinkon kiszámíthatóan érkező, lassan tetőző nagyvizek elmaradása óriási probléma. A tavalyi tél katasztrofálisnak bizonyult abban az értelemben, hogy a Duna vízgyűjtőjén gyakorlatilag elmaradt a hófelhalmozódás, az egyik legszárazabb részvízgyűjtő pedig a számunkra legfontosabb Tisza vízgyűjtő volt. Ennek következtében elmaradtak a szokásos tavaszi nagyvizek, amikre az alföldi tájnak óriási szüksége van. Az ilyen helyzetek gyakoribbá válására készülni kell, számolni kell azzal, hogy ezt a természetes árasztási potenciált – amit bár a folyószabályozások óta nem használunk ki, de kalkulálni lehetett azzal, hogy szükség esetén a rendelkezésünkre áll – elveszíthetjük.
Az Alföldön tehát mindenképpen aszályveszéllyel kell számolni 2026-ban is, hacsak nem érkezik egy hosszabb, extrém csapadékos időszak.
Azt is mindig szem előtt kell tartani, hogy semmilyen időjárási helyzet nem zárható ki – hiszen hiteles időjárás-előrejelzés csak néhány nappal előre lehetséges –, de a tendenciák és hidrológiai helyzet alapján sajnos kijelenthető, hogy a legnagyobb valószínűsége a további szárazodásnak van.
Akár már jövőre megváltozhat a vízgazdálkodásunk? Ha igen, hogyan, milyen téren?
A társadalom, a gazdaság és a politika jelenleg nincs felkészülve egy csapadékos évre, vagyis arra, hogy mit kezdjünk a víztöbblettel akkor, amikor az rendelkezésünkre áll. Ezt a téli félév vízgazdálkodása jól kirajzolja. Míg nyáron erős társadalmi és politikai figyelem irányul a vízgazdálkodásra, télre ez rendre elmúlik, ilyenkor csak a hidrológiával foglalkozó szakemberek figyelik aggódva a vízkészletek alakulását. Ősz végétől tavaszig tart ugyanis az az időszak, amikor a vízkészletek érdemben pótlódni tudnak, a nyári félévben a párolgás és megnövekedő vízhasználatok miatt erre nincs lehetőség, olyankor a vízpótlásra költött milliárdok valójában nem a vízkészletet pótolják, hanem az emberi igényeket elégítik ki. Természetesen erre is nagy szükség van, de a rendszerszintű problémákat ez nem kezeli.
Mit tehetünk ez ellen? Hogyan alkalmazkodhatunk sikeresen?
A vízkészletek visszapótlódását a kevésbé látványos téli vízmegtartás, vízpótlás tudná orvosolni, amire azonban sajnos jelenleg is kevés a példa és még kevesebb forrás áll rendelkezésre. Ennek az az oka, hogy a télen a növénytermesztésnek nincs közvetlen vízigénye, ilyenkor nem csak nem érezzük a szárazságot, hanem kifejezetten zavaró az átlagember számára a nyirkos, esős, illetve havas idő, tehát markáns társadalmi igény más területeken sem rajzolódik ki a vízmegtartásra.
Amíg nem tudatosul a politikusok, gazdák és más releváns társadalmi csoportok gondolkodásában, hogy a nyári aszály súlyosságát nagy mértékben meghatározza a télen talajba szivárgó víz mennyisége, addig aligha várhatjuk, hogy megváltozik a vízgazdálkodás egésze, hiszen a vízügyi szakma ehhez önmagában kevés, a vízügyes szakemberek lehetőségei végesek.
Sajnos idén is aggasztó a helyzet: a számunkra fontos vízgyűjtő-területeken hasonló a tavalyihoz a hóban tárolt vízkészlet mennyisége. Ha a jövő év aszállyal kapcsolatos tendenciáit szeretnénk látni, akkor ne a hangzatos szalagcímeket böngésszük, hanem az Országos Vízjelző Szolgálat hóviszonyokat bemutató grafikonjait.
A problémákat súlyosbítja, hogy 2025-ben a csapadékmennyiség rendkívül alacsony volt: a Dél-Alföld egyes részein az éves csapadék a 300 mm-t sem éri el, miközben a potenciális párolgás ennek akár a három-négyszerese is lehet. Ilyen körülmények között a zsilipek zárva tartása már nem elegendő, a folyók víztöbbletét kellene hasznosítani, ám hó és áradások hiányában a kisvizek inkább lecsapolják a tájat.
Ez áll a folyók duzzasztásáról szóló szakmai viták hátterében is: bár összetett kérdésről van szó, abban egyetértés mutatkozik, hogy a berágódott medrekkel kezdeni kell valamit, a megoldásokat pedig a területi adottságokhoz kell igazítani. Nem szabad elhanyagolni a magasabban fekvő térségeket – például a Homokhátságot –, ahol a helyben keletkező felszíni vizek beszivárogtatása hatékonyabb, miközben a mélyártereken a nagy tározókapacitások kínálnak látványos beavatkozási lehetőségeket. Ezeket a megoldásokat együtt, kisléptékű, helyi adottságokra épülő vízmegtartó eszközökkel kellene alkalmazni, miközben az alkalmazkodás részeként a vízhasználatok felülvizsgálata sem kerülhető meg.
A Vizet a tájba program elégséges lehet az extrém szárazság és vízhiány mérséklésére?
A „Vizet a tájba” program kiváló kezdeményezés arra, hogy kilépjünk a folyó- és csatornamedrek szűk kereteiből, és elfogadjuk: a víz megtartásához és a vízkészletek megőrzéséhez területre van szükség. Ugyanakkor nem várható el a gazdálkodóktól, hogy kompenzáció nélkül mondjanak le földjeikről és megélhetésükről, még ha pozitív fejlemény is, hogy a Közös Agrárpolitika támogatásai között megjelentek vízmegtartást ösztönző elemek – ezek önmagukban nem elegendők. Bár sok gazda felismeri az elárasztások szerepét az aszály mérséklésében, továbbra is elterjedt az a tévhit, hogy a nyári csatornafeltöltés elegendő, holott a valódi vízhiány a felszín alatt jelentkezik, köbkilométeres nagyságrendben, amit a nyári szivattyúzás nem képes orvosolni.
Mik lesznek a legfontosabb megoldandó feladatok jövőre a természetvédők számára hazánkban?
A természet ugyanúgy szenved a vízhiány miatt, mint a mezőgazdaság. Véleményem szerint a természetvédelem legfontosabb feladata, most az, hogy segítse az őshonos élővilág alkalmazkodását az átalakuló éghajlati viszonyokhoz. Sajnos úgy néz ki, hogy a lecsapolások után megmaradt lápos területeink zöme az elmúlt évtizedben súlyosan károsodott a csökkenő talajvízszintek miatt, mivel ezek a felszín alól kapják a vízutánpótlásukat. Más vizesélőhelyeken is látszanak a problémák és a sekély vizeket kedvelő fajok egyre kevésbé találják meg hazánkban az életlehetőségeiket.
Az ország legkülönbözőbb területein jelentkező kérdés, hogy ott, ahol az éves csapadékmennyiség tendenciózusan nem éri el az évi 500 mm-t és többletvízhatást – folyókból, felszín alatti vízből származó rendszeres vízutánpótlás – sem kap a terület, szabad-e fenntarthatatlan harcot vívni a környezeti adottságok ellen.
Egészen biztosan több olyan része lesz az országnak, ahol le kell mondani a zárt erdőkről és erdőssztyeppek, illetve fás legelőkhöz hasonló területek felé kell terelni a folyamatokat.
Ebben a legnagyobb kihívást az idegenhonos inváziós fajok jelentik, amik a változó éghajlat miatt pusztuló élővilág helyére könnyen benyomulnak és a lassabban megtelepedő szárazságtűrő őshonos növényzetnek elveszik az életterét, ezért az átalakulás aktív beavatkozást – természetvédelmi kezelést – igényel.
Mindez nem jelenti azt, hogy a természetvédelem tétlenül szemlélné a tájak kiszáradását: az elárasztások és vizesélőhely-helyreállítások évtizedek óta zajlanak állami és civil szereplők bevonásával. Ugyanakkor a területi korlátok miatt a természetvédelem sem képes önmagában táji szintű változásokat elérni, amit jól mutat, hogy a „Vizet a tájba” program is főként nemzeti parkok vagyonkezelésében álló területeken valósult meg, mivel a magántulajdonú földek elárasztására csekély a nyitottság.
A jövőben is fontos szerepe lesz a természetvédelemnek a vízgazdálkodásban, de a táji léptékű kiszáradást nem lehet kizárólag védett területek elárasztásával kezelni, a globális problémák legfeljebb mérsékelhetők. Ezért felértékelődik az ágazatok közötti, átgondolt tervezés szerepe, amelyhez jó alapot adhat az EU természet-helyreállítási rendeletének hazai kidolgozása. A kérdés továbbra is az, hogy lesz-e elegendő politikai akarat és forrás, hiszen az éghajlatváltozás okozta komplex problémák ágazati keretek között sem a vízügyben, sem a természetvédelemben nem oldhatók meg.
