Vessünk véget a maszatolásnak, eljött a szembenézés ideje!
Ne használjuk könnyelműen a szavakat. Manapság sokszor, sokan „fasisztáznak”, egyfajta általános szitokszóként használva ezt a kifejezést. Ezt érdemes elkerülni. A fasizmus igenis leírható, meghatározható. Természetesen sok versengő definíció van, de ebből viszonylag könnyen össze lehet rakni egy használható leírást: A fasizmus egy olyan szélsőjobboldali, autoriter ideológia, amelyre jellemző:
– az agresszív ultranacionalizmus és revizionizmus
– a karizmatikus vezér kultusza,
– az idealizált múlt mítosza
– a sérelmek politikája
– egy tömegpárt és a propaganda központi szerepe
– az erő és a harciasság dicsőítése (militarizmus)
– a belső/külső ellenségképek létrehozása
– a központosított hierarchikus hatalom elve
Nézzük, hogyan fest a jelenlegi politikai helyzet az USA-ban.
MAGA
Trump tömegmozgalmának a MAGA-nak (Make America Great Again) központi üzenete már önmaga megtestesít rengeteg alkotóelemet.
Az ultranacionalizmus adott és nyilvánvaló, és a „great again” szállítja a revizionizmust is, hiszen utal arra, hogy valami nagyság valamikor volt ugyan, de elveszett… Ehhez csatlakozik az idealizált múlt mítosza és sérelmek kultusza. (Mindez amúgy bántóan rokon azzal, ahogyan Mussolini idealizálta az olasz/római múltat, vagy Hitler a német/teuton aranykort). Hogy az USA esetében mikor is volt ez az aranykor az némileg homályos. Egyesek szerint az amerikai ipari forradalom idején, ami kb. 1870-as évektől a 1929-es tőzsdei összeomlásig tartott. (Tény, hogy Trump gyakran az USA 25. elnökéhez, William McKinleyhez szereti hasonlítani magát, aki pont a századvégen volt elnök (1897-1901), majd – elgondolkodtató módon – egy merénylet áldozatává vált). Igazából politikai értelemben a konkrét időpont nem döntő, sőt jobb is, ha homályosan van hagyva. Lényeg, hogy Amerika egyszer nagy volt, de aztán „korrumpálódott”, részint belső erők, részint külső igazságtalanságok miatt (ld. sérelmek politikája és belső/külső ellenségképek létrehozása). Trump két kedvenc vezérfonala, hogy a bevándorlók felhigítják és tönkreteszik az USA-t, illetve, hogy az előző elnökök mind hazaárulók és/vagy balekok voltak ezért Amerikát gazdaságilag kihasználják és palira veszik (ld. ezért van szükség kolosszális vámokra, amelyek helyre billentik az igazságosságot…)
A karizmatikus- vezér kultusza Trump személyében szintén adott. Ehhez társul az erő és a harciasság dicsőítése. Trump eleve egy szuper-macho figura, ehhez jött az, hogy túlélt egy merényletet, valamint vesztes pozícióból „feltámadt” – ami így együttvéve egyértelműen kultikussá, már-már mitikussá teszi a személyét.
A tömegpárt és a propaganda központi szerepe szintén kipipálható. A MAGA bár technikailag nem párt, de mára teljesen egyértelmű, hogy egy olyan erő, amely totálisan leuralja a jobboldali politikát. Bár formálisan Trump a Republikánus Párt jelöltje, az elmúlt években a MAGA dominancia majdnem százszázalékossá vált a párton belül. Míg az előző ciklusban még relatíve sokan voltak a régi-vágású Republikánusok, akik a Reagan és a Bushok korszakába uralták el a pártot, mára ezeknek gyakorlatilag írmagja sem maradt, vagy önként visszavonultak, vagy Trump ellehetetlenítette őket. A végeredmény: a Republikánus Párt ma, mint önálló entitás értelmezhetetlen, egyszerűen a MAGA mozgalom politikai alegysége.
Ami a médiát illeti, itt is hatalmas változások mentek végbe (akár csak Trump első ciklusához képest). Bár az amerikai média (mondjuk a magyarhoz képest) még mindig elég sokszínű, de árnyéka korábbi önmagának. Trump a második ciklusába mindent megtesz azért, hogy térdre kényszerítse a független sajtót, és ez még a legnagyobbakra is kihat. Az államgépezet teljes apparátusát beveti ebben a harcban, elsősorban az ellenőrző és engedélyező hatóságokat használva arra, hogy üzleti oldalról (márpedig az USA-ban a média mindenekelőtt üzleti vállalkozás) sakkban tartsa a médiatulajdonosokat. Ennek meg is van a hatása, olyan óriások, mint a Washington Post vagy a CBS már látványosan térdre rogyott az ilyen nyomás alatt.
Ami legalább annyira fontos, Trump már 2016-tól kezdődően kiépített egy teljesen kézi vezérelt alternatív médiát. Ez részint a már létező jobboldali média bekebelezése által történt (ld. Fox News), részint – és sokkal fontosabban – egy a közösségi médiában kiépített önálló univerzum megalkotása által. Trump közismerten létrehozta saját tulajdonú közösségi média platformját a Truth Social-t, majd magáénak tudhatta az Elon Musk által megvásárolt Twitter-t (ma már X), emellett sikerült minimum pacifikálnia a korábban talán ellenzékinek mondott Facebookot is. Ha még ez sem lenne elég, az elmúlt 10 évben kiépült egy MAGA közeli blogoszféra, telis-tele honlapokkal, podcastekkel, Youtube-csatornákkal. Mindez létrehozott egy olyan jobb-oldali médiabuborékot – hogy a Trump-tábor már-már azt is megteheti, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja a korábbi mainstream média-óriásokat. Ez is pipa.
Mint láthatjuk felálltak azok az alapelemek, amelyek szükségesek egy fasiszta állam kiépítéséhez. Most már az egyetlen kérdés: meg lehet-e ezt csinálni a 21.században? Pláne egy fejlett demokráciában, ahol mind az emberek, mind az intézmények várhatóan ellenállnak mindennek…
Lopakodó fasizmus
Itt muszáj – ha csak egy mondat erejéig – és kicsit személyesebbre venni a hangnemet. Mint Holokauszt-túlélő szülők gyermeke, aki egyben egy történelem diplomával rendelkezik, nagyon, nagyon sokat töprengtem azon a történelmi-szociálpszichológiai kérdésen, hogyan válhatott a fasizmus uralkodóvá a 20. századi Európában, miért hagyták ezt az emberek…? Nyilván nem egyedül én töprengtem ezen, ennek könyvtárnyi irodalma van, de a Trump-korszak, főként annak második szakasza egy ijesztően pontos szemléltető eszköz ennek megértéséhez.
És itt hoznám vissza a címben megfogalmazott kérdést: Melyik napon lett fasizmus Amerikában? A válasz: Nem lehet tudni pontosan, csak az lett. És ez az, aminek óriási magyarázó ereje van. A fasizmus tényleg! (tán könyvben olvastunk róla, de megtapasztalni egészen más) apró kis lépésekből épül fel.
Először jött az ingerküszöb kitolása….
Ez Trump első kampányában kezdődött… Már nem is emlékszünk… Amikor először kiszivárogtak hangfelvételek elképesztően trágár megjegyzéseiről, akkor mindenki azt mondta: ennyi volt, ezt politikus nem élheti túl… Aztán mégis. Aztán jöttek sorra az újabb és újabb küszöbátlépések, újabb és újabb tabudöntések, a korrupciós ügyek, az impeachmentek, a január 6-os puccskísérlet, utána a perek, a bírósági ítéletek, odáig, hogy jelenleg egy szexuális zaklatásért elítélt bűnöző az USA elnöke…. És ez több tízmillió embernek „belefér”. És folytathatnánk a sort, jött a temérdek hazugság, csalás, sőt bűnözés… mely végén nem „győzött az igazság”(!), nem billentek helyükre a dolgok, hanem normává vált, hogy nincs norma… Normává vált, hogy egyedül a hatalom számít, és a hatalom mindent megtehet! (ld. az erő kultusza). A minap egy könyvbemutatón hallottam a következőt: „Amikor Trump először nyert, egész nap sírtam. Amikor másodszorra, már csak azt mondtam: na ez is eljött.” És tény, Trump első ciklusában minden nap, minden nagy intézkedésnél volt egy tüntetés, ezrek vonultak az utcára, és Trump első ciklusa gyakorlatilag a folyamatos ellenállásról szólt. (Trump tanult is ebből…) Most az ellenzék bénult és fantáziátlan ellenzék, és bár vannak megmozdulások, sokkal több a fásult és megfélemlített ember.
Merthogy a lopakodó fasizmus második fontos jellemzője a passzivitásba kényszerítés. Akár a megfélemlítés által (erre rengeteg példát látunk), akár a beletörődés által. Ez a kettő kéz a kézben jár. A politikai/közéleti cselekvés ugyanis általában egy mérlegelés eredménye. Mit tudok elérni egyik oldalon, és mennyire kockázatos ez számomra a másikon. Ha az a latolgatás eredménye, hogy úgy sem fog változni semmi, de én akár bajba is kerülhetek, akkor inkább passzív maradok.
Egy másik különbség a két elnöki ciklus között, hogy az elsőben Trump alapvetően defenzívába kényszerült, most viszont kifejezetten támadó. Minden gátlás és öncenzúra nélkül (maffiavezér stílusban) fenyegetőzik, kicsit sem ügyelve arra, hogy az ilyesmi egy modern demokráciában elképzelhetetlen (volt…eddig). Még nem is rejtegeti véka alá, hogy mit akar, hanem nyíltan megmondja, „most bosszút állok a demokratákon” … „most visszakapják azok, akik korábban felléptek ellenem”. Egy képzett jogász vagy egy dörzsölt spin-doctor ettől elszörnyedne és azt javasolná, hogy ilyen nyíltsággal egy politikus soha ne beszéljen bosszúállásról… mert egy jogállamban ez visszaüthet, de Trumpot ez többszörösen sem érdekli. És ezek nem üres fenyegetések. Trump a kormányzat és az állam szerveit és szervezeteit kézivezérléssel küldi rá politikai ellenfeleire. Legyen szó az adóhivatalról vagy más felügyeleti szervről, vagy egyenesen az Igazságügyi Minisztériumról, Trump egyik nap megírja a közösségi-médiába, hogy kit kell elővenni, és pár nappal később – nicsak – valamilyen eljárás indul az illető ellen… És működik! Számos ügyvédi iroda, felsőoktatási intézmény, cégvezető és sorolhatnánk… meghátrál, visszavonul, alkalmasint még bocsánatot is kér. Ez már egyértelműen a megfélemlítés világa.
De a megfélemlítés nem áll meg a „hivatali intézkedések” szintjén… Ahogyan a fasiszta rendszerekben szokás, ez a tettlegesség és a militarizáció szintjén is megnyilvánul. Politikai rendőrség (még) nincs az USA-ban, de az egyenruhás rendfenntartók politikai célból való felhasználása már mindennapos!
Az ICE (Immigration and Customs Enforcement, Bevándorlási és vámügyi ellenőrzés) gyakorlatilag egy törvény-feletti magánhadsereggé nőte ki magát. Trump 75 milliárd (!) dollárt juttatt az ICE felpumpálására. Olyan sebességgel akarják növelni a létszámot, hogy helyenként 50 000 dolláros jutalmakat ajánlanak azoknak, akik hajlandóak beállni. Jelentősen csökkentették a toborzási szabványokat és bekerülési feltételeket, aktívan próbálják elszipkázni más hatóságok embereit és akik be is lépnek, csak nagyon korlátozott képzést és felkészítést kapnak. Mondani sem kell, hogy ilyen alacsony követelmények és gyér szűrés mellett rengeteg olyan ember csatlakozik, aki szigorúbb szelekció mellett nyilván nem lenne alkalmas. Az egész kicsit olyan, mint amikor a vadnyugaton alkalmi különítményeket verbuváltak (posse) egyes bűnözők készre kerítéséhez, és oda mehetett fű-fa, ha éppen szüksége volt egy kis pénzre és kedve volt egy kicsit balhézni. Nem véletlen, hogy mindennaposak a szabálytalanságok, az atrocitások, az indokolatlan keménykedés és kegyetlenkedés. A bíróságok egy-egy esetben ezeket ki is mondják, de sem kellő kapacitásuk, sem kellő erejük nincs az ICE kordában tartására. Az ICE „elvileg” csak az illegális bevándorlókat gyűjtheti be, de már rengeteg olyan incidens volt, amikor másokat is előállítottak vagy tettlegesen bántalmaztak, azon végtelenül tág címszó alatt, hogy „akadályozták az intézkedést”. Mindennapos látvány, és bizonyos államokban mindennapos élmény, hogy az eltakart arcú ICE különítményesek hirtelen megjelennek valahol, letepernek egy-egy embert, majd bilincsbe elviszik őket… ki tudja hova. Ezek az intézkedés teljesen átláthatatlanok. Nincs világos eljárás, nincs semmi átláthatóan lepapírozva, ellenőrizve. Abból indulnak ki, hogy ha valaki illegálisan tartózkodik az USA-ban, annak nincsenek jogai. Ez tételesen nem felel meg a törvényeknek, de mégis kevesen emelik fel a szavukat az ilyen logikával szemben. Akinek nincsenek rendben a papírjai, az de facto bűnöző. 100-ból egy-két esetben van egy kis médiafigyelem, esetleg egy-egy beadvány valamely bíróságra… De az ICE többé-kevésbé azt csinál, amit akar. (Nem utolsó sorban azért, mert minden konfliktus esetében maga mögött tudja Trump, az Igazságügyi Minisztérium és számos más állami szerv aktív támogatását.) Immáron ez itatja át az amerikaiak hétköznapjaikat, ez kondicionál mindenkit… (bár még nyilván nem tartunk ott, de akinek eszébe jut, hogy a Rákosi-rendszerben mit jelentett a „feketeautó” megjelenése, az nem jár messze a valóságtól). Nagyon sok esetben nem tudni, hogy ezeket az embereket (akik alkalmasint már 20 éve békésen élnek az USA-ban, csak – a bíróságok lassúsága miatt – még nem kapták meg a papírjaikat) hova vitték, mi lesz a sorsuk. Embereket visznek el munkahelyekről, szakítanak ki családjukból… úgy, hogy sok esetben utána teljesen követhetetlen hova kerültek…és egy-két tüntetésen kívül nem nagyon történik semmi…
Aki meg mégis tiltakozna, annak is van válasz. A Trump – elsősorban demokrata vezetésű városokba (Los Angeles, Washington DC, Portland, Chicago) – most már több ízben kivezényelte a Nemzeti Gárda katonáit! A hivatalos indoklás: a bűnözés elleni küzdelem, a tüntetések megfékezése és az ICE létesítményeinek védelme. Ezt tette úgy, hogy a városok vezetői nemhogy nem kérték ezt, kifejezetten tiltakoztak ellene. Természetesen mindez jogilag szintén – finoman szólva – labilis. A Nemzeti Gárdát a helyi vezetés akaratával szemben csak akkor mozgósíthatná, ha az Egyesült Államokat „megtámadják vagy invázió veszélye fenyegeti”, vagy ha „lázadás vagy felkelés veszélye” áll fenn az Egyesült Államok kormánya ellen. Ez nyilván nincs így. De ez a militarizációs hullám létrehoz egy folyamatos csapdahelyzetet. Azon kívül, hogy ezzel is mutatja, hogy milyen „kemény csávó”, Trump láthatóan provokációs szándékkal küldte ezeket a csapatokat, és alig várja, hogy komolyabb ellenállásba ütközzenek…
A fékek és ellensúlyok rendszere?
Ami a demokratikus intézményeket illeti, sajnos a mostani hatalmi alaphelyzet támogatja Trump autoriter törekvéseit. Az elnöki pozíció birtoklása mellett, a MAGA/republikánus tábornak többsége van a törvényhozásban (Képviselőház, Szenátus) valamint a Legfelsőbb Bíróságon is. Ez utóbbi – ahol a három Trump által kinevezett bíró óriási túlsúlyt biztosít a jobboldalnak -, láthatóan kiáll az elnöki jogkörök kiterjesztése mellett. Intézményi ellenállást egyedül az alacsonyabb bíróságok – a föderatív államok, vagy városok bíróságai, vagy fellebbviteli bíróságok – biztosítanak. Az amerikai jogrendszer sajátosságai miatt ennek igenis van hatóereje – bár, hogy ez mennyire átütő, ez még csak most fog kiderülni.
Trump ugyanis egy nagyon kemény rabló-pandúr játékot játszik a hatóságokkal. Ez már ingatlanspekulánsként is a „módszertanának” középpontjában állt. Nevezetesen, merészen belevág abba, ami törvényileg kétes, kihasználva az igazságszolgálatatás időigényességét. Intézkedik egy kérdésben, kicsit sem bánva, hogy utána jön egy jogi procedúra… Kihasználja, hogy minden bírósági eljáráshoz idő kell, pénz kell, sok-sok emberi erőforrás kell… Ha menetközben egy-egy helyi bíróság ellene is ítélne, akkor jön a fellebbezés, majd végső soron a Legfelsőbb Bíróság, ahol ugyebár többsége van… Ez az ingatlanosként begyakorolt „trumpizmus” –a második ciklusbeli kormányzásra kitalált, hírhedt –Project 25-ben tudatosan át lett ültetve a kormányzásra is.
Trump ugyanis, amit csak lehet, azt nem a törvényhozáson keresztül intéz (bár ott is többsége van), hanem elnöki rendeletek által. Az elnöki rendelet intézménye eredetileg csak sürgős intézkedésre lett megalkotva, de ezt az elmúlt 50 évben egyre több elnök arra használta fel, hogy – ha kell – megkerülje a törvényhozást. Trump ezt teljesen kimaxolja. A Project 25-ben kifejezetten le is van írva, hogy hogyan lehet és kell elnökközpontúvá, vagyis kézivezéreltté tenni az amerikai kormányzati politikát. Trump ezt teljesen gátlástalanul használja olyan esetekben is, ahol ezt nyilvánvalóan nem lehetne, ahol az elnöki rendeleteknek nem is lenne hatásköre. (Ilyen volt például a fejlődő világot támogató segélyek – a USAID – felszámolása, ami – mint a büdzsé része – nyilvánvalóan a Kongresszus hatáskörébe tartozna.) De Trumpot olyan apróságok, mint a „törvények” nem nagyon érdeklik, hoz egy – hatáskörén túl lévő – intézkedést, majd meglovagolja az időablakot…. Esetleg egy alacsonyabb szintű bíróság kimondja, hogy ezt így nem lehet, akkor fellebbez (miközben persze ráengedi ezekre a kérdésekre a teljesen propaganda gépezetét – hergelve ezzel a saját táborát, mondván, hogy nem hagyják intézkedni…), majd jönnek újabb bírósági harcok… Tény és való van, amikor egy-egy ilyen bírói döntés felfüggeszti Trump intézkedését, vagy egy időre akár érvényteleníti, de ez sem nagy gond. Trump olyan sebességgel és mennyiségben tudja ezeket a konfliktusos intézkedéseket kitermelni, hogy ez a jogi, intézményi ellenállást napi 24 órában lefoglalja… Aztán időnként nyer, időnként veszít, lényeg az, hogy folyamatosan ő határozza meg a napirendet, ő van támadásban és ő az, aki szüntelen tágítja az elnök hatókörét és jogkörét, tudatosan építve az erőskezű autoriter uralkodó képét – addig, míg (ld. ingerküszöb-tágítás) az emberek lassan beleszoknak abba, hogy „ja igen, az elnök mindent megtehet”.
A fájdalmas igazság: a régi rendszer már nem működik!
Amikor Biden 2020-ban legyőzte Trumpot, legtöbben azt mondták, Trump csak egy kisiklás volt, de az amerikai demokrácia végül korrigált és győzedelmeskedett. Amikor Trump ismét nyert, azt mondták, semmi sem erősebb az amerikai demokráciánál, a fékek és ellensúlyok rendszere majd kordában tartja Trumpot. Nos, nagyon nem úgy nézz ki!
Nagyon tanulságos és szimbolikus, hogy a minap a Szenátus Felügyelő Bizottsága (Oversight Committee) meghallgatásra hívta az igazságügyi minisztert, Pam Bondi-t. Ennek a testületnek hagyományosan nagyon nagy súlya és hatalma van az amerikai politikában – feladata többek között az átláthatóság biztosítása és a végrehajtó hatalom ellenőrzése. Ha valakit beidéznek meghallgatásra, de nem jelenik meg, vagy megjelenik, de nem mond igazat, az bűncselekménynek számít és komoly jogi következményekkel jár. Pam Bondi megjelent ugyan, de a demokrata párti bizottsági tagok kérdéseire egyszerűen nem volt hajlandó válaszolni, sőt(!) agresszív hangnemben kiosztotta őket, többek között azt követelve, hogy kérjenek bocsánatot korábbi – Trumpot sértő – viselkedésükért. Mondani sem kell, ez egészen hallatlan – bár Trump második ciklusát elnézve – nem különösen meglepő. Újabb és újabb feltett kérdésre, Pondi egyszerűen azt mondta, hogy vagy nem áll mondájában ezekre válaszolni, vagy egyszerűen nem akar…. Következmény? Semmi – hiszen a MAGA/Republikánus pártnak a Szenátusban (és így a fontosabb bizottságokban) is többsége van.
Itt tartunk. Nagyon fontos kimondani, hogy az amerikai demokrácia – fékeket és ellensúlyokat biztosító – intézményei, voltaképpen nincsennek erre felkészülve (nem is erre lettek kitalálva)! Eleddig, kisebb-nagyobb kisiklásoknál (pl. Watergate, vagy az Irán-kontra ügy stb.) igenis ellen tudtak állni a központi hatalom autoriter törekvéseinek, de a mostani helyzet más, nagyon más! A Trump hatalmi stratégiájának forgatókönyveként szolgáló Project 25 kifejezetten és tudatosan arra lett kitalálva, hogy hogyan kell kijátszani a fékek és ellensúlyok rendszerét (amit persze a MAGApropaganda csak, mint a vízfejű washingtoni bürokrácia ábrázol). És ez – legalábbis eddig – sikeres. Egy másik eklatáns példa erre, hogy Trump kilövetett egy sor nemzetközi vizeken közlekedő venezuelai hajót, arra hivatkozva, ezek kábítószert szállítottak. Ám az USA törvényei szerint az ilyen csapásokat csak a Kongresszus engedélyével lehetett volna végrehajtani. Miközben a demokraták elmondják, hogy az ilyen akciókkal Trump egyértelműen túllépi az elnök alkotmányos hatáskörét, Trump erre kb. legyint, mondván, hogy a kábítószer-kartellek össze vannak fonódva a terrorizmussal, és ő csak megvédi az USA-t. Zéró felügyelet, zéró ellenőrzés, zéró hatalommegosztás. Ez van, és kész.
Világosan látni kell, hogy jelenleg Trump és emberei egyszerűen megkerülik, kijátsszák, ignorálják vagy ha ez nem elég, gátlás nélkül szembemennek a demokratikus kontrollt biztosító intézményekkel. Mi ez, ha nem autoriter uralkodó totalitarizmusra törekvő hatalomgyakorlása. Újabb pipa a fasizmus alkotóelemeinek listáján.
Még bőven lehetne folytatni a sort, de előbb-utóbb mégiscsak el kell jönnie a szembenézés pillanatának. Kérdés, mikor? Aminek történelmi szempontból a legnagyobb magyarázó ereje van, és ami egyben a legijesztőbb, az épp az, hogy az emberek mennyire kerülik ezt a szembenézést. Mintha még mindig kb. a felháborodásnál tartanánk, és az a keretezésünk, hogy „ezt már azért talán nem kéne”, „ez már túlzás”, „ez már felháborító” – anélkül, hogy levonnánk a konklúziót, hogy már megtörtént a küszöbátlépés! A hatalom működése szempontjából az USA úgy viselkedik, mint egy fasiszta állam!
Távolról sem állítom, hogy ugyanaz lenne a helyzet, mint a 30-as évek Olaszországában vagy Németországában. És azt is elismerem (és persze reménykedek is), hogy ez nem lesz teljes és tartós. Reménykedem, hogy az emberek felébrednek, hogy az amerikai demokratikus intézmények hangja és hatóköre megerősödik, és visszaverik a jelenlegi fasiszta törekvéseket. DE, erre csak akkor van esély, ha mindenekelőtt felismerik, hogy a küszöb átlépése már réges-rég megtörtént!
Van egy kedvenc – USA-ban nagyon népszerű – mondás, amit sűrűn szeretek idézni, mert bár kicsit bugyuta, de nagyon is fején találja a szöget. Ha valami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy megy, mint egy kacsa, úgy hápog, mint egy kacsa, az valószínűleg egy kacsa! A fasizmus szemlélete, ideológiája és hatalomgyakorlata nem majd talán egyszer meghatározóvá válik az Egyesült Államokban, hanem már most az!
